A rendezőnő öt történeten keresztül próbál emberi sorsokat, egyáltalán nem csonka életeket bemutatni: Ritu, Rasi, Vince, Iza, és Robi a doku szereplői. Groó Diana a dokumentumfilmet a Pető Intézet felkérésére készítette el, a cél a Pető-módszer bemutatása volt. A már kész mű keltette fel a Mosolyország Alapítvány érdeklődését és lépett kapcsolatba a rendezőnővel. Úgy gondolták, ez a film több annál, mintsem, hogy csak egy szűk réteghez jusson el, szerették volna, ha minél többen látják. A mennyiségen kívül más szempontnak is érvényesülnie kellett: fiataloknak készüljön. A cél a segítséggel élők társadalmi integrációjának elősegítése, a hátrányos helyzetűekkel szembeni előítéletek csökkenése, és olyan fogalmak előtérbe helyezése, mint a fogyatékos személy, esélyegyenlőség, diszkrimináció, rehabilitáció. A szponzorok projektbe való belépése utána az anyagi korlátok is megszűntek, semmi sem állhatta útját a film kivitelezésének.
Így nem csoda, hogy 2006. október 3-án koradélután a Corvin Filmpalota alapvető profilját figyelmen kívül hagyva különös események szemtanúi lehettek az éppen lazító filmjüket bezsebelő, ártatlan filmnézők. Talán valamennyire illik is a koncepcióhoz, hogy a segítséggel élők, a társadalmi berendezkedés minden, általuk megközelíthetetlennek hitt terét benépesíthessék. Egy biztos, a nehézségek - így első látásra is - nagyon kidomborodnak.
|
| Csabi |
Groó Diana rendezői koncepciója volt, hogy ne legyen száraz a megvágott anyag. Unalom és sajnálat helyett értő odafigyelés, passzivitás helyett aktív segítőkészség álljon a középpontba. Sokan nem tudják, hogyan álljanak hozzá a fogyatékkal élők témájához, ezt kellene valamennyire bemutatni, a szükséges társadalmi diskurzus megteremtése által. A rendezőnő egyértelműen kommunikálja a fogyatékkal élők világának értékekkel teli voltát, és szembesít minket azzal: fogalmunk sincs arról, mi a másság. A filmhu azon kérdésére, hogy mi is a tolerancia saját értelmezésében, Groó a lehető legegyszerűbben felelt: 100%-os elfogadás. A nyolc hónapos forgatás és akklimatizáció során, saját bevallása szerint teljesen megváltozott. Rögtön megérkezése után kettős élményben volt része: amikor odament, szorongott, hogyan kell viselkedni, mire kell figyelni, a rendezőnő féltette magát a sajnálattól, de ez, elmondása szerint két perc alatt eltűnt, és ami maradt, az a természetesség, hogy a dolgok így vannak rendjén. Hátránnyal élők és nem hátránnyal élők között egyáltalán nincsen különbség.
Az eredeti 90 perces alapmű megvágott változata került bemutatásra, egy 47 perces verzió, de emellett létezik egy 60 perces változat is. A 47 perces film lehetőséget ad arra, hogy az iskolában is felhasználható legyen, ne feszítse szét a tanórák keretét. A szervezők igen felkészültek voltak, még alkalmazási tanácsokkal és óratantervvel is készültek a megjelenő tanárok számára, segítvén ezzel a film minél hatékonyabb gyakorlati alkalmazását.
|
| Ritu |
Groó elmondása szerint a vágással nagyon sok idő ment el, alapvető szervezői elemeket kellett figyelembe venniük, hogy kiderüljön: a film nem segítségre szoruló emberekről szól, hanem emberi sorsokról: fontos, hogy ne a fogyaték által legyenek ismertek, hanem gondolataik által. Miért pont ez a címe az alkotásnak?- szegeztük a kérdést Groó Dianának, elmondása szerint természetesen, bár nem közvetlenül, de utal Emil Ajar Előttem az élet című regényére is. A másik, és inkább egyértelmű magyarázat: a fogyatékkal élő ember, úgy állhat az élethez, hogy van hova mennie, fejlődnie… A sajnálat rossz hozzáállás, nem szabad ezeket az érzéseket előtérbe helyezni. Az alkotók elmondása szerint hangsúlyozni kell a megfordított tanulás lehetőségét is, tehát nem feltétlenül a fogyatékkal élőknek kell alkalmazkodni az elfogadott normákhoz, hanem vice versa is működhet egymás toleráns befogadása. A cél, a figyelem felhívása, egy olyan szeletét elmondani az életnek, amellett az ember máskülönben simán elmegy. „Én emlékszem arra, amikor először mentem Norvégiába és rengeteg mozgássérültet láttam az utcán, akkor először azt mondtam magamban, hogy te jó ég, a norvégoknál ennyi mozgássérült van, és utána elgondolkodtam, hogy hát nem, csak ők éppen kijutnak az utcára.” - hangzik el a filmben egy anyuka szájából. A film az alkotók szándéka szerint letölthető lesz majd a Mosolyország Alapítvány honlapjáról, a hozzá tartozó segédanyagokkal együtt.
