Tarr és a filmkészítés

Te, én valójában nem akartam filmes lenni” – Ezzel a felütéssel kezdett bele a beszélgetésbe a Sátántangó rendezője. Amikor tizennégy éves korában kapott egy 8mm-es Quartz kamerát, játékként tekintett rá, két évvel később viszont megalapították a Dziga Vertov filmcsoportot. „Akkoriban volt az Orfeo csoport, és annak a környékén, ott próbáltam valamit csinálni. […] És hát onnantól kezdve eldőlt a sorsom…

Ugyanakkor továbbra sem hitte, hogy ő filmes lenne, sőt, a mai napig nem gondolja magát annak. Megszerette és egyre izgalmasabbnak találta ugyan a film világát, de ő mindig úgy érezte, hogy inkább egy érző, gondolkodó, lélegző ember, és a filmet mellékterméknek tekintette. „Egyfajta eszköznek, amit használni lehet.”

Tudod az ember tizenhat évesen azt hiszi hogy meg tudja változtatni a világot.” Ma már úgy gondolja, ha a világot nem is sikerült megváltoztatnia, de ha azon belül sikerült valamit változtatni a filmnyelven, akkor mégiscsak csinált valamit. „Az kevés lenne szerinted?” – kérdezte Gulyás Márton. „Hát nem lenne jobb egy jobb világban élnünk?” – kérdezett vissza a rendező.

Első filmjét 16 évesen munkásszállókon vetítette

A barátaival létre hozott Dziga Vertov csoporttal készítette el a Vendégmunkások című, 8mm-es filmre forgatott rövidfilmjét. A film egy Heves megyei kubikos brigádról szólt, akik levelet írtak Kádár Jánosnak. Engedélyt kértek ahhoz, hogy Ausztriába költözhessenek dolgozni, mert Magyarországon nem tudnak megélni.

Ezzel aztán nyertünk egy amatőr filmfesztiválon, és utána kitört a balhé. Az volt a fő probléma, hogy nem elég, hogy ezt megcsináltuk, levetítettük a filmfesztiválon és még nyertünk is vele, hanem hogy én fogtam a 8 mm-es vetítőt, fogtam egy magnót és vittem munkásszállókra vetíteni az embereknek” - emlékezett vissza Tarr.

 

Elmondása szerint ezek után behívatták a pártközpontba, később pedig közölték vele, hogy ne is álmodjon arról, hogy Magyarországon egyetemre járhat. A Vendégmunkások kópiája az évek során elveszett, a film semmilyen formában nem elérhető.

„Én még mindig anarchistának tartom magam”

Miután behívatták a pártbizottságba az akkor 16 éves Tarr Bélát, és „kitört a balhé" a Vendégmunkások magánvetítései miatt, világosan közölték vele, hogy mondjon le arról a vágyáról, hogy egyetemre jelentkezzen és filozófiát hallgasson.

A traumatikus élményt követően az Óbudai Hajógyárban kezdett el dolgozni segédmunkásként. „Ezt két évig bírtam, aztán beszart a derekam.” Fő feladatai közé nehéz vas darabok emelgetése, pakolása tartozott. „Ennek a terhét fizeted meg most?" kérdete Gulyás, utalva arra, hogy Tarr a hetedik gerincműtétje előtt áll, és botjára támaszkodva jár. A mester igennel felelt.

Tarr jól megértette az iparos proletárközeget, nem érezte magát kívülállónak benne. Elmesélte, hogyan kezdtek el „egyre radikálisabb, anarchista, szélsőbalos irányba" mozdulni akkoriban. „Szóval én az utolsó években a gimnáziumba már nem iskolatáskával mentem, hanem a Mao-bibliával a zsebemben, és az nekem elég is volt". Az említett mű A vörös könyvecske címet viseli. Mao Ce-tung kínai kommunista elnök 1964-ben kiadott műve minden idők második legtöbbet eladott példányának számít a Biblia után, a kínai kommunizmus szent könyvének is szokták nevezni.

Gulyás kérdésére, hogy mit gondolt akkor, mi a funkciója a filmrendezőnek a szocialista társadalomban, az akkori, nyers kamaszkori idealizmusával felelt: „az ember arra gondol mindig, hogy a világ olyan, amilyen, mi meg azért vagyunk itt, hogy jobbá tegyük, mássá." Az interjú során később még visszatértek erre a kérdésre, Tarr Béla kifejtette, hogy „én még mindig anarchistának tartom magam”. Azt vallja, hogy a társadalmi érzékenység „becsületbeli ügy”, nem függhet az ember szakmájától vagy társadalmi státuszától.

Tarr és Godard

Tarra hatalmas hatással volt Godard Kifulladásig című stílusteremtő filmje. Először a főiskolán látta, és rögtön megragadt benne az elhíresült, tolókocsival felvett hosszú snitt. Ez volt az a pont, amikor rájött a forma jelentőségére. „Addig csak a gondolat volt.

Mindössze 24 éves volt, amikor a rotterdami filmfesztiválon találkozott Godard-ral, Tarr az első egészestés filmjét, a Családi tűzfészket kísérte el. Mindenáron meg akarta tudni, miért így vette fel a fentebb említett jelenetet a francia rendező. „Így jött” – felelte kurtán. Erre természetesen kiakadt Tarr, nagyképű, öntelt figurának gondolta.

Kifulladásig

Később azonban rájött, hogy ha hasonló kérdést kapna, ő is ugyanígy válaszolna. Tapasztalt rendezőként jutott arra a felismerésre, hogy Godard igazából nem cinikus, hanem őszinte volt vele. Tarr azt sugallta, hogy nem kell mindenhol nagy megfejtéseket keresni, a rendező sokszor csak ösztönösen ráérez arra, hogyan lesz jó egy jelenet.

A Társulás Stúdió kivéreztetése

A Társulás Stúdiót 1981-ben alapították, ahol két fő stílusirányzatot követő alkotócsoport bontakozott ki: egyfelől a dokumentarista szemléletű filmkészítők, mint Dárday István, Vitézy László vagy a Gulyás testvérek, másfelől a kísérleti filmesek, mint Bódy Gábor, Erdélyi Miklós és Birkás Ákos. Széleskörű alkotói szabadság, valamint demokratikus működés jellemezte a Társulást.

1983-as évben az Álombrigád, a Kutya éji dala, és az Őszi Almanach elkészülte azonban teljesen kiverte a biztosítékot. A párt behívatta Tarrékat, és ott „kimondták ránk a halálos ítéletet”. 1985-ben az akkor létező négy nagyjátékfilmstúdió rendezőit is behívták, köztük Szabó Istvánt, illetve Bacsó Pétert, és a párt képviselői előálltak azzal az ötlettel, hogy szétosztják a négy stúdió között a Társulás finanszírozásához szükséges pénzt, amit a „magyar filmszakma krémje” meg is szavazott.

Empátia és szolidaritás nélkül álltak a kérdéshez, hezitálás nélkül elfogadták a pénzt, amiből a Társulás működött, és ami nélkül megszűnni kényszerült a rövid életű, de korszakos jelentőségű stúdió.

Őszi almanach

Tarr és Bódy, celluloid és videó

Egy nyolcvanas évekből származó bejátszást mutattak meg Tarrnak, amelyben Bódy Gábor rendező a videó lehetőségeiről beszél a filmnyelv megreformálása kapcsán. Gulyás szerint Bódy megjövendőlte a YouTube és a streaming világát, Tarrnak minderről az a véleménye, hogy a video és a film nyelvét el kell választani egymástól.

Azt szokták mondani, hogy a film a hetedik művészet. Én akkor azt hittem, létrejön majd egy nyolcadik művészet, amely ez az elektronikán alapuló vizuális nyelv lesz. Ez nem történt me. Azt látni, hogy az emberek 90 százaléka a filmkamera helyett használja ezt az elektronikus eszközt és nem változott a nyelv.

Gulyás ennek kapcsán azt veti fel, hogy a videó demokratizálta a filmkészítést, hiszen sokkal szélesebb körben tette elérhetővé a technikát, de Tarrnak erről is markáns véleménye van: „Attól, hogy van töltőtollad, nem leszel Dosztojevszkij. Attól, hogy van kamerád, nem vagy mozgóképművész… és nézd meg mire használják az emberek a kamerát.”

Tarr, aki személyes jóbarátja volt Bódynak, mesélt a rendező személyiségéről is: „Igazi dosztojevszkiji hős volt, aki mindent akart: a teljességet, a bűnt és a jót is. Nagy ambíciói voltak és baromi tehetséges volt, mondhatnánk azt is, hogy még a fűrészporból is képes volt filmet csinálni.

Az egymás iránti tiszteletük és szeretetük ékes példája az is, hogy Tarr Jancsó Miklóson kívül, egyedül Bódy Gábor filmjében volt hajlandó szerepelni, pedig sokan mások, többek közt Tilda Swinton is próbálta őt kamera elé állítani.

Tarr és Jancsó

Tarr Bélának úgy kellett átvennie a Magyar Filmkritikusok által neki ítélt életműdíjat, hogy aznap halt meg Jancsó Miklós. „Pokoli volt. [...] Hát akkor azt mondtam, úgy emlékszem, hogy szart ér az egész.

Tarr meghatóan mesélt kettejük barátságáról. Gimnazista korában kívülről fújta a filmjeit, és felidézi, amikor szerepelt a Szörnyek évadjában, ahol tulajdonképpen Jézust alakította. Gulyás Márton rákérdezett ugyan, van-e valami mögöttes jelentése annak, hogy éppen őt kérte fel Jancsó Jézus Krisztus ábrázolására, de szerinte nem kell ebbe többet belelátni.

Szörnyek évadja

Miközben figyelte Jancsót, ahogy dolgozik, észrevette a kettejük közötti különbséget; Jancsó kevéssé törekedett a jellemábrázolásra, míg ő szeretett erre összpontosítani. Az interjúban szóba került a Jancsó és a Tarr által ábrázolt paraszti élet, amit Tarr kevéssé archaikus módon ábrázol (Utazás az Alföldön, Sátántangó). A különbségek ellenére persze nagyra becsülte Jancsót, érdekes módon mégis csak két évtizeddel később, A torinói ló kapcsán kerültek barátságba egymással.

Tarr utolsó filmje annyira tetszett Jancsónak, hogy többször is megnézte, és amikor Tarrt megválasztották a Filmművész Szövetség elnökének, aminek Jancsó volt a tiszteletbeli elnöke, elkezdtek egyre többet beszélgetni, egyre jobban megértették egymást. „És azután az ember már sajnálja, hogy évekig nem volt közöttünk rendes kapcsolat. Megszerettem a Miklóst, nagyon. És hiányzik is.

Szarajevói filmiskola: meditálás az erdőben, foci az utcagyerekekkel

Szó esett a 2013-ban Tarr által megalapított Film Factory nevű iskoláról is, amelyet a Szrajevói Természettudományi és Műszaki Egyetem fogadott be. Tarr olyan világhírű színészeket és rendezőket hívott meg tanítani, mint Juliette Binoche, Tilda Swinton, Gael Garcia Bernal, Apichatpong Weerasethakul, Carlos Reygadas, Pedro Costa vagy Gus Van Sant. Tarr arról is mesélt, hogy workshopok gyakran sajátos és szokatlan tevékenységekkel teltek.

Az Apichatpong jött, elvitte őket az erdőbe, beszedte az összes elektronikus kütyüt és meditáltak, aztán beültek egy bárba és beszélgettek. A Carlos Reygadas úszni vitte őket. Gael Garcia Bernal futballcsapatot szervezett a kvázi fiatal kollégákból és focizni mentek minden nap a szarajevói utcagyerekekkel, akik mindig megverték amúgy a csapatunkat. Jött a Tilda Swinton, csinált egy workshopot, az volt a címe: A kamera túloldalán. Beültette a rendezőket a kamera elé és szívatta őket, ahogy őt szokták a rendezők.”

Amikor Gulyás arra kérdez rá, hogy ezt miért nem Budapesten valósította meg Tarr elmondta, hogy egyrészt anyagilag nagyon költséges volt és pénzt ott adtak rá, a Színház- és Filmművészeti Egyetemre pedig sosem hívták tanítani. Tarr ezzel együtt is kiállt a Freeszfe mellett, sőt, annak tiszteletbeli elnöke is.

Kommunista cenzúra és piaci cenzúra

Az interjú során többször szóba jött a politikai cenzúra, ami megkeserítette Tarr Béla és alkotótársai életét a 80-as évek Magyarországán. A Vendégmunkások bemutatása miatt kitört balhéról, a Társulás Stúdió kivégzéséről már írtunk, később a Kárhozat is komoly akadályokba ütközött.

Kárhozat

Ulrich Gregor, német filmtörténész, a Kárhozatot választotta ki a Berlinale programjába, amit Tarr „minisztériumi pénz” bevonása nélkül tudott leforgatni. A berlini meghívás láncreakciót indított el, a főigazgatóság csak ekkor, utólag tudta meg, hogy ez a film egyáltalán létezik. Ekkor vitték a cenzúrabizottság elé, ami megállapította, hogy nem küldhetik Berlinbe. „És akkor a filmfőigazgató ilyen óvatosan azt mondta, márpedig az a baj, hogy már látták. Már nem tudjuk letagadni.” Így került a Kárhozat Berlinbe, még nagyobb nemzetközi elismerést hozva Tarrnak.

Gulyás a múltról a jelenre terelte a szót; ma már a profitorientált kapitalizmus szabályoz, ahol a film nem művészeti alkotás, hanem szórakoztatóipari termék. „Én már egyszer 40 évig éltem a kommunizmusban, ahol a politika cenzúráját nyögtük, most meg a piac cenzúrája van” - mondta a rendező, és amikor Gulyás arról kérdezte, melyiket választaná, habozás nélkül rávágta, hogy egyiket sem.

Gulyás szerint a mai hollywoodi blockbusterek, amik a világon mindenhová eljutnak, mint például a Top Gun: Maverick vagy az Avatar 2 súlyos propagandafilmek, amiről nem így gondolkodnak az emberek, mert a látványos külsőségek elfedik ezt a minőségüket. Tarr szerint ez inkább a pénzről szól.

Az a kérdés, hogy ez a szórakoztató ipar vagy a hetedik művészet? Én azt gondolom, még mindig a hetedik művészet. Ők meg iparosok, akiknek profitot kell termelni. A kapitalizmus logikája itt is jelen van. Mi abban vagyunk szerencsések, hogy nekünk nem kötelező profitot termelni. Illetve mi is termelünk profitot, csak az máshol és máshogy jelenik meg.”

Tarr és Orbán Viktor

A szocializmus utolsó szakaszával párhuzamba állítva Tarr azért nem izgatja magát a Fidesz kormányzása miatt, mivel szerinte látszik rajta, hogy már esik szét, hogy már nem tudják egyben tartani. Viszont azt is hozzátette, a szocializmusban megélt majdnem 40 év után, úgy érzi, nincs már annyi ideje, hogy lássa is, ahogy véget ér ez a rendszer.

Orbán Viktorral személyesen sosem találkozott, azonban egyszer ugyanazzal a géppel repült haza, mint a miniszterelnök, Szijjártó Péter és a kíséretük. A rendező Los Angelesből jött vissza, és Londonban szállt át. Elmondása szerint Orbánék Nemzeti Sportot olvastak, egymásnak mutogatták a cikkeket és a képeket, zavarták a kimerült Tarr Bélát: „Zajosak voltak, én meg aludni akartam”.

Tarr Béla forgat

Tarr könyvet ír

A megírása csúszik, sok részletet nem árult el, egyelőre csak a vázlata van meg, de a fejében összeállt, így már csak le kell ülni és megírni, ami számára az igazán nehéz rész. A könyv a Kép és Idő címet fogja viselni (ami erős áthallással bír Heidegger Lét és Idő című munkájára).

Tarr arról is beszél, hogy eredetileg filozófiát szeretett volna tanulni az egyetemen, hiszen ez érdekelte a legjobban fiatal felnőtt korában, így nem meglepő készülő könyvének a címe.

Tarr és alkotótársai

Empátia nélkül semmit nem tudsz csinálni” – talán ezt a mondatot lehetne tételmondatként meghatározni alkotói hozzáállásának esetében. Tarr Béla szerint az empátia adja a kulcsot a kezünkbe a világ értelmezéséhez, és ahhoz is, hogy megtaláljuk és magunk köré gyűjtsük a hasonló érzékenységű embereket. A filmjeire, sőt, a filmjeikre mindig a kollektív alkotó folyamat eredményeként hivatkozik. Ez a „Béla Tarr brand négy embert jelentett: Hranitzky Ágit, Krasznahorkait, Víg Mihályt meg engem”. Minden alkotótársáról nagy tisztelettel és szeretettel mesélt az interjú során.

Azért ment ez könnyen, mert az, ahonnan nézzük a dolgokat, az közös. Tehát ugyanazt látjuk, ugyanazt gondoljuk, csak amíg ezt Krasznahorkai megírja, és Miska zenéli, Ágival mi nyomjuk többnyire a forgatásokat. Egyedül nem tudsz filmezni.” Ez a megtörhetetlen négyes egység egymást ösztönözte, kitartva a művészi szándék legpontosabb megfogalmazása mellett.

Az a legfontosabb, hogy mit emelsz ki a kamerával, (…) ezek mind erkölcsi kérdések” – mondta korábban a mester, és világos, hogy a filmjeik készítésekor egy belső késztetés hajtotta őket, hogy kiemeljék és megmutassák, ők mit érzékelnek, és ebből mit tartanak fontosnak a világ történés-folyamából. A mai napig példaértékű a filmtörténetben ennek az alkotói négyesnek a működése.