A 2550 duplán sikertörténet, hiszen a forgatás megkezdésekor még nem lehetett tudni, hogy Till Anilla beér-e a célba, vagyis hogy képes lesz 2550 km-t egyedül legyalogolni, és visszaérve az indulási helyére, a Hármashatár-hegyen begyűjti a Kékkör utolsó pecsétjét. A túra tehát sikerrel zárult, arra azonban még legmerészebb álmaikban sem gondolhattak az alkotók, hogy a vándorlásról szóló dokumentumfilmet Magyarország legnagyobb mozihálózata, a Cinema City limitált ideig országosan műsorra tűzi. Azonban ez is megtörtént velük. Tényleg messzire el lehet jutni, ha valaki felveszi a túrahátizsákját, és gyalogolni kezd.
A helyzet szűrrealitására a rendező, Mándi Ferenc is felhívta a figyelmet, amikor elmondta az Allée-ban megrendezett sajtóvetítésen, hogy ebben a teremben utoljára a Dűne 2-t látta, most meg ők vannak itt egy olyan filmmel, amelyet mindössze négyen készítettek „szemmel láthatatlan” összegből. Mándi egyben a doku operatőre és vágója is volt, Till Anilla is részt vett a készítésben, a hangmérnöki munkát Buczkó Bálint vállalta, Szabó Jennifer pszichológust pedig az interjú elkészítésére kérték fel. Ez tényleg a spektrum másik vége Villeneuve monumentális sci-fijéhez képest, nem ezt szoktuk meg a multiplexektől, de valójában az lenne az ideális állapot, ha a Cinema City gyakrabban fogadna be mikroköltségvetésű magyar függetlenfilmeket, láthatóságot biztosítva nekik a nagy médiazajban.
Ha léptékében nem is, de meglepő módon azért van valami közös a 2550-ben és a Dűnében. Mindkét filmnek fontos témája az ember és a természeti táj kölcsönhatása. A fremen civilizáció tiszteli és ismeri a környezetét, túlélését a táj adottságaihoz való idomulás, a sivatag szűkös erőforrásainak fenntartható kihasználása és nem kizsákmányolása biztosítja. A 2550 is arra biztat, lepjünk szorosabb kapcsolatba Magyarország változatos természeti tájaival, és ennek aligha van környezettudatosabb, fenntarthatóbb és intimebb módja a hosszú távú túrázásnál. Amely közben kicsit azt is játszhatjuk, hogy önfenntartóak vagyunk: abból kell boldogulnunk, ami éppen a hátizsákunkban van, illetve abból, amit a legszűkebben vett környezetünk kínálni tud.
Önként lemondani a bőségről és kényelemről, cserébe átadni magunkat a gyaloglás monotonitásának, szenvedni vízhólyagoktól, nehéz hátizsáktól, hőségtől, vagy éppen átázva, sárban csúszkálva caplatni. Mindezt napokon, de inkább heteken keresztül. Miért jó ez? A 2550 Till személyes példáján keresztül próbál erre az alapvető kérdésre választ adni, de mielőtt ebbe belemennénk, érdemes körbenézni, mert egy világszinten is egyre népszerűbb időtöltést dokumentált Mándi, aminek a Coviddal járó bezártság-élmény egy újabb löketet adott.
Reese Witherspoon világsikert tudott aratni a Vadonnal, amelyben egy zaklatott múltú nő a Pacific Crest Trail legyaloglásával talál ismét önmagára. Amerikán kívül is nagy divatja van a hosszú távú túrázásnak, a világ legkülönbözőbb pontjain nyílnak ilyen típusú útvonalak, az Új-Zélandot átszelő Te Araroától a Dél-Koreán végighúzódó Baekdu Daeganon át a Transcaucasus Trailig egyre több országnak van saját “kéktúrája”, és persze ott van az El Camino, amelyet senkinek nem kell bemutatni, hazai népszerűségét példázza, hogy Istenes Bence, az RTL műsorvezetője és Magyar Péter is posztolt már arról, hogy járt a caminón.
A 2550 egyik fontos állítása, hogy nem kell messzi országokba utazni a hosszú távú túrázás élményéért, itthon is átélhetjük a vágyott kalandot, itt van nekünk az Írott-kőtől Hollóházáig tartó Országos Kéktúra, és az ahhoz hozzáadott dél-dunántúli és alföldi szakasszal már egy teljes kört is leírhatunk az országban. Aki ezt most csak a moziszékből akarja átélni, annak Till szimpatikus és inspiráló útitársnak bizonyul. Till meggyőzően érvel amellett, hogy szép ez az ország, a Balatonon és a Dunakanyaron túl érdemes felfedezni az eldugottabb zugait is, Gömörszőlőst például alighanem sokan meg fogják jegyezni magunknak, akik megnézik a dokut. A „miért jó ez csinálni?”-kérdésre is érvényes válaszokkal tud szolgálni, amelyek esetenként a személyes dimenzión túlnyúlva, a hosszú távú túrázás népszerűségét is segítenek megérteni.
Az a gondolat például kifejezetten rokonszenves volt, hogy azért jó napokon át túrázni, mert hirtelen minden leegyszerűsödik az életünkben. A hétköznapok kaotikus és figyelemzavaros életritmusa helyett itt most van egy világosan megfogalmazott napi cél: ennyi kilométert kell megtenni, ezt teljesítve minden nappal egy kicsit közelebb kerülünk a végső célhoz, és ezzel állandóan kapunk némi sikerélményt. És persze ez belső utazás is: végre egyedül lehetünk a saját gondolataikkal, végre megadhatjuk magunknak a kellő időt és teret, hogy elrendezzünk magunkban pár dolgot, és ki tudja, pár kreatív ötletünk is születhet a továbbiakra.
A főszereplő egy olyan tudatállapotot is említ, amikor már minden gondolatot százszor megrágott, és nem maradt más, csak menni és menni. Ez csábítóan hangzik, a szabadság túrázás által elérhető formájának, de fontos hozzátenni, hogy Till nem misztifikálja túl a kalandját, nem válik ezoterikus tanítómesterré, egyszerűen megnyerő közvetlenséggel mesél az élményeiről.
Hamar kiderül róla, hogy legidősebb testvérként, az átlagosnál jóval nagyobb, de azért még egészségesnek mondható teljesítménykényszer hajtja – ez már a sokadik hosszú távú túrája –, és szereti, ha jó példát mutathat az életével. Utóbbi tulajdonsága az egész film rendezőelvévé is válik. A 2550 tulajdonképpen túrázni hív, visszatérő hatáskeltő elemként kapcsolódik össze benne Till mosolygós arca harmóniát és derűt sugárzó természeti képekkel.
A doku példamutató alapállása néha naiv megnyilatkozásokba és önismétlésbe csap át, el tud veszni a szépségben, a falevelek között átszűrődő napfényben, ahelyett hogy minél több nézőpontot keresne a hosszú távú túrázással járó nehézségek bemutatásához. Szó esik persze benne a felkészülés és tervezés fontosságáról, az elkerülhetetlenül bekövetkező mélypontokról és az azokon való túllendülésről, az egyedüllét mentális terhéről, de itt azért még voltak kiaknázatlan lehetőségek.
Az is érződik továbbá, hogy elkelt volna több forgatási nap a dokuhoz, túl nagy lépésekben haladunk előre, a Kéktúra leginkább vadregényes hegységeit, a Börzsönyt, Mátrát vagy a Bükköt például átugorja a film. Till többször mesél olyan élményekről, amiket jobb lett volna megmutatni, ott lenni egy-egy emlékezetes találkozásnál, vagy például megörökíteni, hogy a legszegényebb, északkeleti régióban egyáltalán nem megszokott látvány a helyieknek a falujukon áthaladó túrázó. Így néhány mondatnál érdemibb módon lehetett volna reflektálni az ország növekvő társadalmi egyenlőtlenségeire, illetve arra, hogy a hosszú távú túrázás bizony a szabadidő eltöltésének egy igencsak privilegizált módja.
Az említett hiányosságokhoz a korrektség jegyében fontos hozzátenni, hogy Mándi egyszemélyes forgatócsoportként csatlakozott néha a túrához, ennyire tellett az idejéből és az erejéből, és már ez is megsüvegelendő teljesítmény. A 2550-re érdemes egy változatos nézőpontokat felvonultató, egyre bővülő filmes párbeszéd részeként tekinteni az Országos Kéktúráról, amit a Másfélmillió lépés Magyarországon kezdett el, és idén ősszel érkezik a Kékkör című sorozat, amiben extrémsporttá válik az útvonal teljesítése, hiszen Simonyi Balázs ultrafutó és rendező rekordidő alatt loholt rajta végig.
A 2550-ben ezzel szemben sokkal inkább az átlagfelhasználó perspektívájából tekint az útvonalra, azt sugallja, nem kell profinak lenni ahhoz, hogy teljesítsd, így könnyű kapcsolódni hozzá. Persze, irányulhatott volna több figyelem a Kékkörre magára, a vidéki Magyarországra, a túrázó és a táj kapcsolatára a filmben, viszont ha Till Anilla személyes hangulatú road movie-jaként tekintünk a 2550-re, úgy már egyértelműen pozitív az összkép. Hiteles és megnyerő hangon beszél a hosszú távú túrázásról, mint tanulási folyamatról, és bátorítja a bizonytalanokat az elindulásra.
A 2550 május 23-án és 24-én látható az ország számos Cinema City-mozijában.
