Fliegauf Benedek új filmje, a Csillogás végre rádöbbentett, hogy miért nem szerettem legutóbbi dolgozatát, „a néző álmát őrző” Tejutat. Nem a történet minimalizálása vagy a kitágított idő miatt vált filmként értékelhetetlenné számomra ez a videoinstallációként minden bizonnyal működő alkotás, hanem az emberek hiánya miatt. A Tejút legtöbb epizódjában az ember csupán biodíszletként funkcionál, nem róla (így nem is rólunk, nézőkről) beszélnek az olykor Jann Arthus Bertrand szellemében megalkotott erős kompozíciók.
A Csillogás filmként kevésbé művészi, mint a Tejút (egy állandó premier plánban, fekete háttér előtt mutatja a szereplőket), mégis százszor inkább film, mert emberek a hősei, hús-vér, élő és (néhány pillanatra már) meghalt emberek, akik nekünk és rólunk mesélnek; mindannyiunk jövőjéről, a halálról. Fliegauf Benedek Feldmár Andrásról készített filmjének elején ez a mottó olvasható: „Az igazi kérdés nem az, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy van-e élet a halál előtt”. Az új film, a Csillogás ehhez képest visszalép egyet: a halál utáni lét kérdését feszegeti.
 |
| Mi van itt? Most tényleg álmodok? Hogyhogy itt van? Dobronay László |
Három ember, három történet a lehető leghagyományosabb módon: egymás után elmesélve. A három megszólaló közül az elsőnek ötven fölött, a másodiknak huszonévesen, a harmadiknak (először) gyerekként volt halálközeli élménye, vagy, ahogy egyikük, Nádas Péter író mondja: halálközeli tapasztalata. „Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs”, Nádas Péter sem először mesél szívinfarktusáról: Saját halál című elbeszélésében precízen és szenvtelenül vezet végig minket az általa bejárt utakon: az étteremtől a János kórházig, és a légszomjtól a halál női (anyai) szeméremtestre emlékeztető kapujáig.
A Saját halálból Forgács Péter készített filmet, ami vizuális illusztrációul szolgált az író által felolvasott szöveghez. Forgács filmje a szubjektivitás felől próbálta megfogni a kiváló prózát, Fliegauf viszont a Saját halál elbeszélésében rejlő -- tárgyától idegen -- objektív megközelítést választotta „beszélőfejes” dokumentumfilmje kiindulópontjául. Nádas Péter beszámolója az irodalmi szöveget és a Forgács-filmet ismerőknek nem jelent újdonságot, de mindenképpen érdekes élmény látni az író arcát, miközben a korábbiakhoz képest, ha lehet, még hidegebben, de mindenképpen nyersebben beszél életről-halálról. A szikár szöveghez szikár képi világ társul, ami teret enged a nézői (hallgatói) fantáziának, így mi magunk, befogadók teremtjük meg képzeletünkkel a látványt.
Sajnos a Nádas-riportra erősen rányomja bélyegét a Forgács-film, de a másik két történet hibátlanul működik úgy, ahogyan az olvasni nem tudó óvodások a felolvasott mesét vizionálják. Itt tényleg működnie kell a fantáziának, hiszen olyan tájakról, olyan érzetekről, olyan multiszenzuális víziókról számolnak be a szereplők, melyekről éppúgy nincs konkrét képzetünk, mint a tűzokádó sárkányról, a kacsalábon forgó palotáról, vagy az üveghegyről.
 |
| A fényesség ahogy nőtt, úgy lettem egyre boldogabb Gesztelyi Nagy Judit |
A Csillogás legnagyobb erénye a kiválóan válogatott szereplők mellett éppen ez a szenvtelen és szikár megközelítés. A film távol tartja magát az érzelmi hatáskeltéstől, mellőzi a szereplők magánéletének, munkájának és házi állatainak bemutatását, valamint ellene megy az infotainment műsorokból ismert „mikor László reggel elindult hazulról, még nem sejtette, hogy élete örökre megváltozik” típusú narrációnak. Fliegauf Benedek még korábbi hasonló munkájánál, a Feldmár Andrásról készített portréfilmnél is feszesebbre szabta a narrációt: a halálban átélt tapasztalataikon kívül semmit sem tudunk meg a szereplőkről, még azt sem, szereztek-e maradandó sérüléseket a balesetet szenvedett interjúalanyok. A Csillogás kihagyásos, hiányos elbeszélő-szerkezete kizárólag a pszichés történésekre és a lelki hatásokra koncentrál.
 |
| Kimentem a mosdóba, hogy megnézzem, hogy ez kívülről hogy néz ki Nádas Péter |
A három interjúalany története sokban különbözik egymástól (egyikük előre tudja és jelzi is környezetének a közelgő halált, míg a másik még akkor sem hiszi el, amikor a külvilág számára már nyilvánvaló; egyikük maradni akar odaát, a másik tudatosan dönt a visszatérés mellett), a következmény azonban egyforma: a történtek hatására mindhárman nagyon megváltoztak. A halálközeli tapasztalat után jó ideig úgy éltek, hogy a külvilág felé más arcukat mutatták, mint befelé; minduntalan szerepeket játszottak, miközben nehezen tudták újra megszokni a testben való létet, hiszen előtte „benne voltak a mindenben”.
A rendkívül izgalmas, szinte félelmetes történetek, a szimpatikus interjúalanyok és a sallangmentes elbeszélés együtt teszik igazán erőssé a filmet. „Az utolsó élményünk az első élményünk” – mondja Nádas Péter. A halálba átvezető barlang a szülőcsatornához hasonlítható; kezdet és vég így ér össze. A Csillogás után alig várom, hogy Fliegauf Benedek filmet készítsen a születésről...
