Gilliam báró kalandjai

Gilliam maga is kicsit karikatúrára emlékeztet fülig érő vigyorával, cowboykalapjával és akcentusával, pedig a Monty Pythonos időkben (ennek emlegetése kikerülhetetlen a volt tagokkal kapcsolatban, akármit is csináltak előtte/utána) még viszonylag konszolidáltnak tűnhetett. Legalábbis ha a meztelenül orgonáló Jones-ra, a nőimitátor Cleese-re, a katonaként feszítő Chapmanre, a tengerből kiszaladó Palinre vagy az asztalon táncoló Idle-re gondolunk. A „másik Terry” ontotta az agybeteg összekötő animációkat, de a képernyőn csak sokkoló néma szerepekben (menyéttel átszúrt fejű ember, gumicsirkés vitéz), vagy néhánymondatos statisztaként tűnt fel. Így nem is nehéz konszolidáltnak tűnni.

A „másik Terry” ontotta az agybeteg összekötő animációkat

A rendező pályája nehezen választható el a Monty Python-csoporttól, legalábbis ami a kezdeteket illeti. A színész–írókkal ellentétben ő szinte nímand volt a sorozat indulásakor, az első részekben nem is jegyzik az „érdemi” alkotók között (a stáblistán csak animátorként szerepel). Később talán éppen ez vált a hasznára: mára az ő hírneve került legmesszebb a Python örökségtől, pedig a többiek sem tétlenkedtek. Gilliam a 12 majom és A Halászkirály legendája elismert rendezője, de senki nem kéri tőle, hogy szúrjon át egy állatot a fején, míg pl. John Cleese-től rendszeresen követelik a furcsa járásokat.

A nyúlon túl

Kevés alkotónál tűnik ennyire egységesnek a pálya a kezdetek óta, hiszen a tévésorozatokból vagy filmekből ismert animációk nagyon sokat megmutatnak abból az alkotói hozzáállásból, amely mondjuk a Grimm-et jellemzi, csakhogy a módszeren és némely részleten kívül szinte minden más különbözik. Elrajzolt szereplők mozognak itt is, ott is, de a rajzfilmek minden mozgalmasság és színkavalkád ellenére sok szempontból statikusak: a nézőpont alig változik, nincs lehetőség a „kamera” mozgatására, zoomra, svenkre. Valami történik a képkivágásban, valami fel- vagy eltűnik, valamit követünk – és ennyi.

A Gilliam társrendezésében (ő volt a „vizuális irányító”, avagy kamerafelelős) készült Gyalog-galopp már sok mindent megmutat abból, milyen filmrendező akart lenni az elnyomott karikaturista. A beállítások egy része olyan „kései” filmekben köszön vissza, mint A Halászkirály legendája (gondoljunk csak Robin Williams vízióira), a színészi játék meghatározó szerepe és a folyamatos párbeszédek azonban nem hagytak túl sok lehetőséget Gilliamnek a kibontakozásra. Az első Python-játékfilm még így is jelentősen különbözik a Terry Jones rendezte későbbi művektől, méghozzá elsősorban hangulat és képi világ szempontjából.

Olyan, de nem az Jabberwocky

Első „igazi” filmje, az értékén alul kezelt Jabberwocky már egyértelműen azt a rendezőt mutatja, aki a Münchausen báró kalandjai-t is készítette. Kísért a Python-múlt (Jones a sárkány első áldozata, Palin a főszereplő és társíró, a közeg a Gyalog-galopp-ot idézi), ami könnyen zavart kelthet az abszurd humorra vágyó nézőkben: olyan, de nem az. Ez a keresztje minden volt tagnak, és a Brazil-ig Gilliam sem tudott szabadulni a vádtól, hogy „nem elég vicces” MP-filmeket gyárt. Pedig vizuális szempontból a rendező már teljesen készen áll, képes a korábban lerajzolt/összeállított karikatúrákat színészekkel megjeleníteni a vásznon, klasszikus festők iránti érdeklődése is látszik a beállításokon (a Jabberwocky a németalföldi művészeket, köztük Rubens-t idézi). Talán épp a csoporttól való eltávolodás érdekében nyitott a komoly visszhang nélkül bemutatott mű után Gilliam és Palin a mese, a fantázia felé. Ez a terep addig idegen volt a Pythonok hagyományaitól.

Az Időbanditák anyagi szempontból már beváltotta a hozzá fűzött reményeket (legalábbis Amerikában, ahol a mai napig a rendező egyik legfontosabb filmjének tartják), de egyébként visszalépés a Jabberwocky-hoz képest. Valahogy minden túl sok benne. Mintha a szerzők nem tudtak volna gátat szabni ötletrohamaiknak: jönnek-mennek a sztárok, villámgyorsan váltják egymást az epizódok, a búgócsigaként pörgő rendező a legagyamentebb animációit próbálja kenterbe verni, a látvány jellemzésére pedig jó szó a „műanyagbarokk”. A sok jó ötlet viszont ezúttal nem erősíti, hanem kioltja egymást, így az Időbanditák egészként, filmként sokkal kevésbé működik, mint jelenetekre, képekre, alakításokra, ötletekre bontva.

„Curry-s citrom?!”

Az „átmeneti” mű után főművével, a Brazil-lal Gilliam már annyit markolt, amennyit meg is tudott fogni – azaz majdnem annyit. Ez a film is elmegy néha a céltalan halmozás irányába, de többnyire minden a helyén van benne. A rendező komplex, mégis pofonegyszerű kafkai víziót alkotott Orwell 1984-e alapján Tom Stoppard és Charles McKeown segítségével. A Brazil zaklatott jövőképében a bürokrácia és technika túlburjánzása teljesen eredeti formában jelenik meg: nem emberfeletti számítógépek irányítják a folyamatokat, hanem tökéletlen emberek kezelhetetlen, írógép-szerű masinákon. A Braziliából érkező bogár (innen a cím) alapjaiban változtatja meg egy munkáscsalád és egy kishivatalnok életét; a szakembert szabályosan üldözik, mert nyomtatványok nélkül akar dolgozni; a főhivatalnok tévesztése miatt a beosztott átkereszteli a feleségét stb.

Győzött ugyan, de a háborút nem nyerhette meg Brazil

A Brazil komoly elismerést hozott a rendezőnek, egyszersmind függetlenítette – bizonyos szintig – a cirkuszos múlttól, viszont a forgatás és utómunka körüli problémáknak köszönhetően Gilliam megkapta a „kezelhetetlen” jelzőt. Hollywoodban nem szeretik, ha a direktor fizetett hirdetésekben követeli az utolsó vágás jogát. Gilliam győzött ugyan, de a háborút nem nyer(het)te meg: dédelgetett projektjeit azóta sem sikerült tető alá hoznia, és ha nem a stúdiók tettek neki keresztbe, akkor a balszerencse (mint Az ember, aki megölte Don Quijotét című, soha be nem fejezett film esetén).

A Münchausen báró kalandjai az utolsó filmje, amelyre rá lehet fogni, hogy nem kellett erőszakot tennie az eredeti vízión. A jól sikerült, ám túl drága koprodukció mindenkit meggyőzőtt róla, hogy Gilliam nem csak önfejű, de a költségvetést is rendszeresen túllépi. A forgatási nehézségek meglátszottak a végeredményen, az értékes, de egyenetlen minőségű, epizódokra szakadó mű nem bűvölte el a korabeli közönséget.

„Elnézést kérünk a bevezető kisfilm támadása miatt.”

Az átlag 3-4 évente mozifilmhez jutó, már nem éppen fiatal – 67 éves – rendező utolsó filmjei, a 2005-ös Grimm testvérek és a Tideland előtt hosszabb kényszerszünetet tartott. 1998-as Hunter S. Thompson adaptációja, a vegyes fogadtatású Félelem és reszketés Las Vegasban után mintha semmi sem akart volna neki összejönni, pedig mára nagyon trendivé vált témákkal (képregény-feldolgozás, Philip K. Dick) próbálkozott, komoly sztárok (pl. Nicolas Cage) támogatását élvezve.

LSD-től betépett Walt Disney A Halászkirály legendája

Igaz viszont az is, hogy az amerikai születésű rendező hazai munkái paradox módon nem az „igazi” Gilliamet tükrözik. Az egyébként jól sikerült filmek (A Halászkirály legendája, 12 majom) hordozzák azt a jellegzetes vizualitást, amely az LSD-től betépett Walt Disney élőszereplős rendezéseire emlékeztetne, ha lenne ilyen, de a jellegzetes kivitelezésen túl hiányzik valami. Az alapanyag. Az író Gilliam nem éppen virtuóz történetmesélő, ám sajátos ötletei tökéletesen kiegészítik képi stílusát.

Terry Gilliam filmjei sokkal egységesebbek, ha nem ő írja őket (beleértve a Chris Marker kísérleti filmjéből kiinduló 12 majmot is), viszont a nézőnek le kell mondania azokról az extrém betétekről, amelyek emlékezetessé tették a Jabberwocky-t, a Brazil-t, vagy a Münchhausen báró kalandjai-t. Johnny Depp ámokfutása Denevérországban izgalmas és szórakoztató, de sajnos nem pótolja a Brazil-ban feltűnő fűtésszerelő (Bob Hoskins) őrült vigyorát, a 27b/6-os nyomtatvány minitragédiájáról nem is beszélve. Talán majd a Tideland.