Groó Dianával, aki egymaga képviselte a női nemet Simó Sándor osztályában, misztikus meséjéről, a csodavárásról, az identitás vállalásáról, és a „szakma” legösszetartóbb csapatáról beszélgettünk.

filmhu: Simó Sándor tanítványainak többsége (Török Ferenc, Hajdu Szabolcs, Pálfi György,  Miklauzic Benedek, Erdélyi Dániel, Fazekas Csaba) már túl van az első nagyjátékfilmjén – amely néhányuk esetében egyben diplomamunka volt. Te és Fischer Gábor osztályfőnökötök halála után jutottatok csak lehetőséghez.

Groó Diána: Nem tartom ezt szerencsétlenségnek, sőt, azt hiszem, így kellett történnie. Annak idején Feri és Szabolcs készült el leghamarabb a forgatókönyvével, és úgy szólt az egyezség, az indul el leghamarabb, aki készen áll a forgatásra. Az első nagyjátékfilm elkészítése nem lóverseny; ettől függetlenül óriási hátránnyal indulunk Gáborral: nincs mellettünk az, aki elmondhatatlanul sokat jelent nekünk, akiben feltétel nélkül megbíztunk, és aki most elindíthatná a filmünket. Osztálytársaimmal – nyolcan – a Madzag Filmegylet tagjaiként hoztuk létre a Katapult Filmstúdiót, munkám a Cinema-Film és a Katapult koprodukciójában készül, Fischer Gábor filmjének gyártója pedig teljes egészében a Katapult, élén Angelusz Iván producerrel. Egyébként majdnem minden munkám a Cinema-Filmnél készült, és a stúdió producerével, Garami Gáborral olyan a kapcsolatunk, hogy legalább akkora biztonságban érzem magam, mintha Sanyi állna a filmem mögött. Nem szólva arról, milyen sokat jelent számomra, hogy néhány főiskolai tanárom is évek óta mellettem áll, biztat.

filmhu: Mégis: miért kellett jó néhány évnek eltelnie ahhoz, hogy film legyen a – vagy három éve kész – forgatókönyvből?

G. D.: Részben a könyv miatt: történetem nyolcvan százaléka Krakkóban játszódik, lengyel szereplőkkel. A film költségvetése tehát sokkal nagyobb, mint a Moszkva tér, a Macerás ügyek, vagy a Hukkle esetében. Lengyel koproducer kellett. És (most lekopogom) egy éve találtunk egymásra Krzystov Zanussi varsói TOR Stúdiójával. Ismeretségünk addig annyiból állt, hogy tőle vettem át első nemzetközi díjamat, Trapé című  főiskolai filmemért. Bár nagyon tetszett neki a forgatókönyvem, abban, hogy létrejött az együttműködés, nagy szerepe volt a film művészeti konzultánsának, Elek Juditnak – aki  legalább annyira volt társ-írója a könyvnek, mint Szekér András. Judit és Kézdi-Kovács Zsolt bevetették a személyes kapcsolataikat, de hasztalan lett volna bármilyen közbenjárás, ha Zanussi nem találja megvalósításra érdemesnek a könyvet. Zanussiról tudni kell, hogy rendező létére legalább olyan kaliberű producer és stúdióvezető, mint amilyen nálunk Simó volt. Szívügyének tekinti, hogy a tanítványai, és a fiatal filmesek minél hamarabb elkészíthessék első nagyjátékfilmjüket.

filmhu: Hogy érezted magad a Főiskolán – mint a csoport egyetlen nőtagja?

G. D.: Imádtam. Van hét bátyám, a többieknek meg egy húguk. Csak azért nem mondom, hogy mi voltunk a Hófehérke és a hét törpe, mert én vagyok a legkisebb. Sanyinak sikerült egy olyan osztályt alakítania, amely annak ellenére, hogy nagyon különböző emberekből állt, a mai napig együtt van. Egymás filmjeiben dolgozunk, és Sanyi halála után még szorosabbá vált a kapcsolatunk. Havonta egyszer, vagy ha úgy alakul, két havonta rendezünk egy vacsorát valakinél, dumálunk, megbeszéljük, kivel mi van. Sokan kérdezik tőlünk, nem látunk-e konkurenciát egymásban…

filmhu: … ez bennem is gyakran megfogalmazódik. Versenyeztetnek titeket, mint a lovakat – egy istállóból. Egyáltalán: a generációtok tagjaira rendkívüli elvárás nehezedik – így van ez a „kívülállásáról” híres Mundruczó, vagy az utóbbi időben Fliegauf esetében is. 

G. D.: Nekem az a fontos – ez is az érdekem -, hogy a csoport, amihez tartozom, jót csináljon. Első, vagy második évben Simó Sanyi kiborult az egyik órán, azt ordította: nem akarunk jobbak lenni a másiknál? És mi azt mondtuk: nem. Természetesen működik bennünk a versenyszellem, de saját magunknak szabjuk a mércét. A főiskolán nem kíméltük egymást, és ma is összeülünk megvitatni a másik forgatókönyvét – ilyenkor rendszeresen elküldjük egymást a fenébe. Nem tudom elmondani neked, Török Feri mennyi energiát ölt a könyvembe. Lengyel kapcsolatokat szerzett. Erdélyi Dani pedig a filmem produkciós koordinátora. Mi ebben a közegben biztonságban érezzük magunkat. Vannak olyan „magányos farkasok”, mint Kornél – akit nagyon tisztelek -, de mi együtt nőttünk fel. Simó bélyegét lemosni pedig nem akarjuk, és – úgy hiszem - nem is fogjuk.

filmhu:Simó Sándor annak idején arra biztatott titeket  - és részint ebből adódott kisebb konfliktusa Pálfi Györggyel - , hogy a nagyjátékfilmetek önéletrajzi ihletésű legyen. Ezt az „instrukciót” maradéktalanul el tudtad fogadni?

G. D.: Elfogadtam, de nagyon megszenvedtem a forgatókönyvírást. Sanyinak az volt a koncepciója – és ez segítség volt -, hogy „saját anyagból” dolgoztatott. Kimondottan arra kényszerített minket, hogy magunk írjuk a filmnovellákat és a forgatókönyveket. Három évembe telt, hogy a novellámból megírjam a könyvet, úgy, hogy a harmadik verzió után úgy döntöttem: szükségem van egy társra. Kiváló írótársam volt Szekér András (Szekér írta többek között Az Igazi Mao című áldokumentum-filmet – H.K.) Elek Judit mellett ő volt az objektív szemem. Szükségem van profi forgatókönyvíróra, dramaturgra. Nagy élmény volt, ahogyan láttam fejlődni a forgatókönyvemet.
Utólag egyértelmű: értelme volt annak, hogy Sanyi ránk „erőltette” az akaratát. Nem csak én, hanem Török Feri, Erdélyi Dani – nem beszélve Hajdu Szabiról  – is azokból a történetekből forgatták le a filmjüket, amelyeket Sanyi az első évben leíratott velünk. Emlékszem, hogy Feri az érettségi-ügyről írt, és a Macerás ügyek történetét pedig tátott szájjal hallgattuk. Mindegyik forgatókönyv – töredékekben - tartalmazza azokat a filmnovellákat, amiket annak idején megírtunk. A filmnovellám akkor született, amikor a legnagyobb szerelmünkről kellett írni. Mindenki az enyémre volt a legkíváncsibb. A novella főszereplője egy lengyel srác volt, akivel valóban találkoztam, és bármennyire is stilizáltuk a forgatókönyvet, azért sok minden igaz maradt. Emlékszem, hogy Pálfi Gyuri utána csinált velem egy beszélgetést, majd fölrajzolt a táblára egy Pinocchiót, nagy fülekkel, nagy orral, és megkérdezte: „Ez ő?”. Mondtam: majdnem.

Nagyon sok személyes és családi élmény szerepel a könyvben. Fölmenőim – egy zsidó kereskedő család - Krakkóban éltek, hatalmas családi könyvtáruk volt. Gyakorlatilag családi legendákból, anekdotákból, saját élményekből, és sok-sok fikcióból állt össze a könyv.

filmhu: A forgatókönyvet „egy szuszra” olvastam el, mintha egy gyönyörű mese hatása alá kerültem volna. Erősen misztikus történet ez, és eszembe jutott, vajon inspirált-e téged Enyedi Simon mágusa, vagy Kamonditól Az alkimista és a Szűz?

G. D.: Nem gondoltam erre a két jó filmre. Egyetlen film jutott sokszor az eszembe, a kedvencem: a Csoda Milánóban, De Sicától.

filmhu: A lengyel partner kívánságára alakítottál-e a forgatókönyvön?

G. D.: Nem. A koprodukció és a történet érdekében magam hajtottam végre a változtatásokat

filmhu:A kisjátékfilmjeidből, dokumentumfilmjedből is egyértelmű, milyen bátran vállalod a zsidó identitásodat. Kérdéses, mekkora kockázatot jelent, ha mindez megjelenik egy filmes alkotó első nagyjátékfilmjében.

G. D.: Nem volt tudatos, hogy zsidó témát dolgozok föl. Belekerült, mert ez bennem van. A Córesz című dokumentumfilmemben szándékosan foglalkozom a zsidó identitással, hiszen a filmben szereplő fiatalok erről beszélnek, de a Csoda Krakkóban: mese. Arra, hogy miért szerepel benne egy zsidó rabbi, miért van benne a kabbala, miért a krakkói zsidó negyedet, miért a hetedik kerületet választottam helyszínül, ismét azt tudom mondani: mert bennem van, mert ez foglalkoztat egész életemben. Nem vagyok vallásos zsidó, vegyes házasságból születtem – anyai ágon vagyok zsidó -, tartom a hagyományokat, de van nálunk Karácsony is, természetesen. A téma iránti érzékenységemet valószínűleg a holokauszt-traumából lehetne levezetni. Nagymamám megjárta Auschwitzot, és visszajött. Egyedüliként a családból. Ilyenkor az dolgozik az emberben, hogy valami majdnem elveszett. És elkezdi az elveszett dolgokat kutatni, miközben a nagymamám ilyesmivel sosem foglalkozott; döbbenten néz engem, meg a testvéremet. Számomra mindez természetes. Ráadásul a közép-európai zsidóság történetének - Prága, Bécs, Krakkó, Budapest, Máramarossziget – egészen speciális aurája, kultúrája van. Ezt az öntörvényű, autentikus, titokzatos világot volna jó visszaadni: mintha ma is ott lenne – pedig ebből már csak töredékek, emlékek vannak jelen. Ez egy igazi közép-európai film lesz – legalábbis ezt szeretném.  Négy nyelven beszélnek benne: lengyelül, magyarul, jiddisül és „turista” angolul. Ez is azt erősíti, hogy a zsidó örökség sem ismer határokat.

filmhu: Legyünk konkrétak: a „vezérfonal” egy XVI. századi „szent” könyv. Filmed hősének - az antikváriumban dolgozó  - Pjotr nagymamájának (Mancika halála után pedig Pjotrnak) az a célja, hogy ezt az elveszett könyvet megtalálja.

G. D.: Az „Ezüstkorona” gyakorlatilag egy varázskönyv, amely tartalmazza azt a titkot, hogy hogyan lehet visszahozni a holtakat a túlvilágról. A nagymama szenvedélyes könyvgyűjtő, azért jár Pjotrral lomtalanításról lomtalanításra, egyik antikváriumból a másikba, mert meggyőződése, az egyetlen örökség a könyvek öröksége. A szellemi örökség az egyetlen tényleges, megfogadható hagyaték. Ha olvasol, és megismered a könyvek világát, azt soha, senki, semmilyen módon nem veheti el tőled. A nagymama, ahogyan egyre idősödik, egyre kétségbeesettebben keresi a varázskönyvet. Hogy Pjotr ne maradjon egyedül. A könyv azonban a Krakkóban élő Levi rabbihoz tartozik. Mert a legenda szerint élt valaha a XVI. században egy rabbi, aki a könyv segítségével vissza tudta hozni a holtakat. 

filmhu: A forgatókönyvben a diplomamunkáját író, Magyarországról Lengyelországba utazó Eszter beszél a legtöbbet angolul…

G. D.: Komolyan? Észre sem vettem!

filmhu: Eszternek az a feladata, hogy a krakkói zsidótemetőben egy sírkövet restauráljon. Hátizsákjában pedig ott lapul a könyv, amit Pjotr elcsór. Mindvégig kétséges volt számomra, Pjotr és Eszter között kialakul-e a szerelem. Ebben a történetben a férfi ingadozik: akarja-e szeretni a lányt, vagy sem.

G. D.: Pjotr közel harminc éves, Krakkóban él, lényegében az utca neveli föl (zsonglőrök, cirkuszi mutatványosok, nehézfiúk). Mindehhez érzelmileg kevés köze van. Az antikváriumot úgy rendezi be, mint azt a Kazinczy utcai könyvesboltot, amit a nagymamájával rendszeresen látogattak Budapesten. Az emlékképeire hagyatkozik, a múltban él. A lány megjelenésekor történnek meg vele a csodák. A lánynál van a „varázskönyv”, kiderül, hogy a sírkő, amin dolgozik, Levi rabbié. És amint elkezdi Eszter a munkát, megjelenik a rabbi.

filmhu: Vagyis Eszter „generálja” a csodát.

G. D.: Így van. A filmmel azt „üzenem”, hogy a múltból rengetet erőt lehet meríteni, de egy ponton túl el kell tőle szakadni, és a múltból kell építeni a jövőt. Pjotr a könyvek között él, hermetikusan zárt világot teremt magának. Nem meri bevallani, hogy szerelmes lesz. És bár a csoda megtörténik, nem úgy, ahogyan azt ő (és a néző) remélte, várná. Véletlenekre épül az életünk, a véletleneknek értelme van, éppen ezért hinni kell abban, hogy megtörténik a csoda.

filmhu: A saját életedben mekkora szerepe van a „véletleneknek”, vagy a csodák fölismerésének?

G. D.: Rendkívül nagy. Vannak olyan pillanatok az életemben, amikor kimondottan úgy érzem, mintha „transzban” lennék. Mintha egy álom része volnék. Ezek a legboldogabb pillanatai az életemnek. Elég sokszor megéltem, hogy pici csodákból jött létre valami. Jó, ha az ember elrugaszkodik a valóságtól. Számomra ez menekülés is. Nagyon vezet a múlt, éppen ezért rettentően nehezen dolgozom föl az engem ért negatív történéseket. Van, amikor évekig is eltart. De mindig arra jutok, jó, hogy megtörténtek a dolgok. Mert utána olyan irányt vesz az életem, amihez be kellett következnie a rossznak.  

filmhu: Felejtesz, vagy feldolgozol?

G. D: Feldolgozok, felülemelkedek, fejlődök. Nem felejtek.

filmhu: Prózaibb dolgokról: a lengyel koprodukciós partner mit „ad” ebbe a produkcióba?

G. D.: A Lengyel Kulturális Minisztériumtól jelentős támogatást kaptunk. E nélkül nem tudnánk elkezdeni a forgatást. Ezen kívül: a TOR Stúdió adja a stáb felét – az első asszisztensemet, a szcenikát, és a színészeket. Úgy néz ki, hogy a legjobb lengyel színészekkel lesz szerencsém együtt dolgozni, így Jerzy Trelával, Francziszek Pieczkával. Magyar stábom is kivételes: nagyon boldoggá tesz, hogy együtt dolgozhatok Kardos Sándor operatőrrel. A látványtervezőm Esztán Mónika, a film vágója Mógor Ági lesz.

filmhu: Ki játssza Pjotrot és Esztert?

G. D.: Pjotr… Hát ez hihetetlen mázli! Igazság szerint őt is Erdélyi Daninak köszönhetem. A Madzag Filmegylet Első Közép-Európai Filmfesztiváljának szervezőjeként Dani számtalan filmet látott, és az egyik lengyel munkát megnézve, azt megmutatva nekem föltette a kérdést: nem ezt a fiút keresem? Aztán megkerestem Maciej Adamczykot, egy poznani alternatív színház vezető színészét, rendezőjét, mindenesét. És a próbafelvételen azt láttam: ez az ember kijött a könyvből. Sok minden bizonytalan a film körül, de az a fiú, akire megálmodtam ezt a filmet, megvan.  Esztert a csodás hangú, musical-szakot New Yorkban végzett Bíró Eszter alakítja. (Bíró Eszter játssza-énekli Christine-t Az Operaház fantomjá-ban, a színésznő emellett a Klezmer Band énekesnője. – H.K.)
 
filmhu: Ki lesz a nagymama, és a többi főbb szereplő?

G. D.: A nagymama Békés Itala, kis Pjotrot még castingolok. Nagyon szerettem volna, hogy Garas Dezső játssza a csodarabbit, de a jiddis nyelv rendkívül nehéz egy olyan színésznek, aki nem szólalhat meg magyarul, és aki sajnos nem tud németül. Francziszek Pieczka keverheti a jiddist a lengyellel, Garas Dezső – mint kabbala – pedig nagy örömömre szintén megjelenik majd a filmben.

filmhu: Mekkora a filmed költségvetése?

G. D.: Száznegyvenöt-százötven millió forint. Tornáznunk kell az árakkal a koprodukció miatt, mert a lengyelek drágábbak, mint mi. Ők ugyanis normál, emberi béreket kérnek… Nagyon jól érzem magamat a stábommal, de iszonyú nehéz menet ez… Nehezebb, mint gondoltam. Lehet, hogy kicsit felőrölte az idegeimet a három évi várakozás, de főleg az anyagi bizonytalanság. Hetekkel a forgatás előtt nem tudunk hozzáférni ahhoz a pénzhez, amit megkaptunk, és ez lehetetlen helyzetbe hozza a filmkészítőket. Magyarán: a producerem, Garami Gábor lényegében „saját zsebből” fizette az előkészítő munkát, vagyis az elmúlt három hónapot. Az utómunkára gondolni sem merek.

filmhu: Hány napot forgattok?

G. D.: Harminckettőt. Három hetet Krakkóban és tíz-tizenkét napot Pesten.

filmhu: Szeptember végén indultok. Van esélye annak, hogy a film a Szemlén bemutatásra kerüljön?

Groó Diána: Vityebszk felett
G. D.: Talán. Beirányoztam magamnak a Szemlét, de az az elsődleges, hogy ez a film elkészüljön három évi várakozás után. Túl nagy a tét, túl sokat vártam. Nem szeretném összecsapni a filmet egy határidő miatt. Most, hogy így elcsúsztak a forgatások (nem csak az enyém), én is tapasztalom, a Szemle időpontja nem igazán kedvez a magyar filmeknek. A Szemlére két kísérleti kisjátékfilm van a tarsolyomban - már amennyiben bekerülnek a versenyprogramba – a Tarka Képzelet-sorozatból: a Bruegel és a Henri-Rousseau álmai...

filmhu: Nők koráról nem beszélünk, de mit terveztél még főiskolásként: mikorra készüljön el az első nagyjátékfilmed? És most hogy’ érzed: jó „korban” vagy-e?

Groó Diána: Vityebszk felett
G. D.: Huszonkét évesen kerültünk a főiskolára. Úgy számoltam, hogy hamarabb tudom ezt a filmet megcsinálni. De egyáltalán nem vagyok elkeseredett. Mostanra éretté váltam ahhoz, felelősséggel vállaljak egy nagyjátékfilmet. És jól hangzik, ha majd azt mondom: harminc évesen csináltam. Persze nem fogok annyira parázni, mint a szintén 73-as Fazekas Csabi (és főhőse a Boldog születésnapotban) jaj, mire harminc lesz, mi mindent kellett volna, vagy kellene, letennie az asztalra, de jó érzés lesz, ha végre megvalósul ez a régi álom. Eddig kitöltöttem az időt dokumentumfilmekkel, kisjátékfilmekkel, amelyek elkészülésének nagyobb is a realitása. És mire benn vagyunk az EU-ban, talán készen leszünk. Akkor azt mondhatom, megvan egy EU-film…