Ha elolvasod az új könyvét, még több filmet fogsz nézni – Quentin Tarantino 60

Tavaly november elsején jelent meg Quentin Tarantino filmekről elmélkedős könyve, de hogy csak ennyi idő elteltével foglalkozunk vele, annak nem (csak) a lustaság az oka. A Cinema Speculation címet kapott, valahol a szabad esszé, a személyes memoár és a mélyebb filmelemzés közé eső szöveggyűjteményes kötet olyan sűrűn van teleszőve címekkel és nevekkel, hogy a lehető legteljesebb élvezetéhez egyszerűen muszáj tucatszám újranézni vagy pótolni filmeket. Mindezzel amúgy maga Tarantino is viccelődik és egy helyen konkrétan meg is említi, ha nem vágod az említett hivatkozások jó részét, nem vagy egyedül.

Mindez persze távolról sem jelenti azt, hogy a szöveg az internetes kereső és lexikon használata nélkül élvezhetetlen vagy akár egy pillanatra is nehézkes lenne. Aki látta-hallotta már a rendezőt vadul gesztikulálva filmekről beszélni, az nagyjából el tudja képzelni a Cinema Speculation szenvedélyes és csapongó stílusát. Tarantino magánmitológiájának talán legismertebb eleme a tékás múlt és az elképesztően alapos filmtörténeti tudás. Ez utóbbival persze nincs egyedül a kollégái között, hiszen többek között Scorsese, Bogdanovich vagy Truffaut (hogy csak a könyvben előkerülő leghíresebb példákat említsük) óriási filmes műveltségükről is híresek.

Tarantino elsősorban abban különbözik tőlük, hogy egy másik generációhoz tartozik, aki már abszolút tudatosan fogyasztotta a korábban szemétnek bélyegzett B- és C-kategóriát is. Másrészt ő hangsúlyosan kerüli az akadémikus stílust és tényleg úgy képes filmekről pofázni, mint egy alaposan bekávézott kocka a tékás pult mögül. Pontosan ezt hozza írásban is, hiszen egyrészt szépen és jól követhetően ugyan, de szándékoltan csapong és impresszionisztikusan dobálja a neveket és hivatkozásokat, másrészt mindig nagyon életszerű és közvetlen. Tipikus Tarantino például az a spekulatív szöveg, ahol arról az egyébként korántsem légből kapott lehetőségről elmélkedik, vajon mi lett volna, ha Scorsese helyett De Palma rendezi a Taxisofőrt.

A Cinema Speculation nem véletlenül indul egy hosszabb személyes visszaemlékezéssel. Tarantino részletesen elmeséli, miként került már kisgyerekként szigorúan felnőtteknek szóló vetítésekre és mit értett ezekből a filmélményekből. QT anyja, mint szintén tudható, egyedül nevelte a fiát és gyakran randizott mindenféle alakokkal, nem egyszer magával cipelve a fiát a mozis estékre. A kis Quentin pedig, mint minden gyerek, kimondottan élvezte, hogy felnőtt dolgokat csinálhat és próbálta megfejteni, mit tartanak viccesnek vagy épp menőnek körülötte. Az apa nélkül felnövő gyerek QT a filmeken keresztül próbált kapcsolódni és partnerré válni a felnőttek beszélgetéseiben.

Mindez nemcsak a rendezői életműhöz ad újabb adalékokat, de a személyes emlékezős fejezetekben Tarantino számos izgalmas újdonsággal építi tovább a legendáriumát. Nemcsak az elképesztő, milyen pontosan emlékszik, melyik filmet pontosan melyik moziban, mivel párosítva és milyen hangulatú közönséggel látta, de az egyes filmek kritikai visszhangját is behatóan ismeri. Külön fejezetet szentel például a Los Angeles Times egyik kritikusának (Kevin Thomas), alaposan kifejtve, milyen sokat tehet egy jó kritikus a filmművészetért. Mindettől talán nem független, hogy Tarantino következő (és állítólag utolsó) filmjének címe A filmkritikus lesz.

Az ilyen szövegrészek nyilván erősen megdobogtatják egy filmes újságíró szívét, a Cinema Speculation legmeghatóbb fejezete mégis Floyd Ray Wilson alakjának érzelmes felidézése. Ha az olvasó soha nem hallotta ezt a nevet, ne csodálkozzon. Floyd pár évig csapta a szelet Tarantino anyjának és ilyen minőségében formálta QT filmes ízlését. De ami a legfontosabb, a zavaros életű férfi örökké egy végül soha meg nem valósuló (és valószínűleg nem túl jó) forgatókönyvön dolgozott, ami elemi hatást gyakorolt kis Quentinre. Sorsfordító élmény volt megtudnia, hogy egyáltalán létezik ilyen, milyen formája van és hogyan lehet ilyesmit írni. Ez ugyanis, gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, a legkevésbé sem triviális.

Bullitt

Ha valakit esetleg hidegen hagynának az efféle erősen szubjektív szövegek, annak Tarantino megkönnyíti a dolgát. Minden fejezet külön fekete lapokkal van elhatárolva, így aki inkább az egyes filmek (egyébként szintén személyes nézőpontból induló) elemzéseihez ugrana, könnyedén megtalálhatja a megfelelő oldalakat. A Cinema Speculation nagyobb része egyébként is ezekből áll, tizenöt-húsz oldalas esszékből a hetvenes évek ikonikus vagy kevéssé ismert amerikai filmjeiről, időrendi sorrendben. Két kivétel azért akad, a sort nyitó Bullit 1968-ból, illetve a záró The Funhouse 1981-ből, amelyek persze szintén a kulturálisan értett hetvenes évekhez tartoznak.  

A könyv központi szövege mindenképp a hetvenes évek Új-Hollywoodjáról szóló nagyobb fejezet. Bár az egyes filmeknél Tarantino mindig említi a tágabb kontextust, de ez az egyetlen olyan rész, ahol átfogóbb képet fest a korszak amerikai filmterméséről, a fontosabb alkotókról. Ez a szöveg különösen azért érdekes és friss, mert a vonatkozó szakirodalommal ellentétben gyakorló filmesként és akkori lelkes mozilátogatóként próbálja megfejteni a jelenséget, ami nyilván különleges ízt ad neki.

Ez adja persze a többi elemzés sava-borsát is, hiszen Tarantino úgy ír ezekről a számára meghatározó filmekről, hogy nemcsak a szenvedélyes rajongás, de a szakmai kíváncsiság is sugárzik belőlük. Nem arra kell gondolni, hogy egy-egy konkrét technikai részletet elemez vagy próbál valami trükköt ellesni, hanem sokat időzik mondjuk a színészválasztás kérdésein, az adott alkotók akkori körülményein vagy épp lehetőségein. Tarantino ráadásul abban a kitüntetett helyzetben van, hogy személyesen ismeri az érintettek többségét és akár meg is tudja kérdezni őket egy-egy őt foglalkoztató témáról.

Taxisofőr

A filmrajongó olvasók nyála nyilván megindul, mikor Tarantino mondjuk Steve McQueen özvegyét faggatja az ikonikus színész döntéseiről, vagy mellékesen lábjegyzeteli, miket dumálgatott Scorsese-vel. Az elemzett filmek között ráadásul nemcsak sokat emlegetett kanonikus alkotások (Piszkos Harry, Gyilkos Túra, Taxisofőr) vannak, de a filmjeiben olyan konkrétan vagy akár áttételesen megidézett kevéssé ismert címek is, mint John Flynn két karcos akciófilmje (The Outfit, Rolling Thunder) vagy Stallone első rendezése (Élet a sikátorban).

A Cinema Speculation izgalmas és gyakran egészen egyedi filmelemzéseiből nemcsak az derül ki, milyen szemmel nézi Tarantino a filmeket, de az is egyértelművé válik, milyen elképesztő tudatossággal építette már a kezdetekből a saját alkotói életművét. A könyv ennyiben amolyan ösztönös, sorok közül folyamatosan előbukkanó számvetés is, de mindez törvényszerű velejárója annak, ahogyan a rendező az őt évtizedetek óta foglalkoztató emberekről és művekről beszél. Tarantino film iránti intenzíven lángoló szeretete pedig instant átragad az olvasóra, ami nyilván a Cinema Speculation mindentől független, első számú erénye.

A Volt egyszer egy Hollywood fordítója, Sepsi László dolgozik a Cinema Speculationön is, és várhatóan ősszel jelenik meg a magyar változat.