Elrugaszkodott álmához foggal-körömmel ragaszkodik, és az élet váratlan fordulatok egész sorát zúdítja rá. Csodával határos módon sikerül összegyűjtenie a pénzt az utazásra, majd véletlenül bejut a Dior exkluzív ruhabemutatójára is. Megnyerő személyiségének hála azonnal előkelőségek társaságába csöppen, és alkalma nyílik egy egész hetet Párizsban tölteni. Alaposan felforgatja a körülötte levők életét, összeboronál két ifjú szívet, megtölti a gyomrát kaviárral és pezsgővel, mígnem rájön, hogy a valódi boldogság és szerelem otthon, a saját közegében várja őt.
A produkció 2020-ban, a pandémia okozta szigorú korlátozások közepette forgott, jórészt Budapesten. Már szinte meg sem lepődünk, amikor a jól ismert fővárosi utcák külföldi filmekben tűnnek fel. Budapest előszeretettel játszik el egy letűnt századot és/vagy egy másik európai várost, ezúttal az ötvenes évek Párizsaként tűnik fel. A szemfüles néző jónéhány külső helyszínt be is azonosíthat: egyes jelenetekben visszaköszön például a Keleti pályaudvar, az Andrássy út, vagy a Kincsem Park, a londoni White City stadionnak adva ki magát.
Ellen Thomas és Lesley Manville
A Mrs. Harris Párizsba megy Paul Gallico négyrészes könyvsorozatának azonos című kötete alapján készült, ám a regénynek nem ez az első adaptációja: 1958-ban és 1992-ben tévéfilmet forgattak belőle. Az utóbbi feldolgozás, amelyben Angela Lansbury és Omar Sharif játssza a főszerepet, szintén részben Magyarországon forgott, érdekesség, hogy még Sándor Pál is dolgozott benne producerként.
A legújabb adaptációt a rendező, Anthony Fabian egy bájos családi filmnek szánta, amely a jól bevált hollywoodi formulát követi. Ez rögtön sematikus keretek közé szorítja a történetet, ám a valódi problémák akkor kezdődnek, amikor rátérünk a film stílusára.
„A lét határozott igenlésének esztétikai eszményképe az olyan világ, mely tagadja a szart, és mindenki úgy tesz benne, mintha a szar nem létezne. Ezt az esztétikai eszményképet giccsnek nevezzük” – írja Milan Kundera. Ez a definíció sajnos tökéletesen illik a film stiláris megoldásaira, narratív szerkezetére és világképére is. A cél érezhetően egy önfeledt, mézes-mázas moziélmény volt, ezt azonban annyira túltolták, hogy a végeredmény egy közel kétórás reménytelen fuldoklás lett a tömény cukorszirupban.
Lesley Manville és Lambert Wilson
Abban a párhuzamos univerzumban ugyanis, amelyben Mrs. Harris él, nincsenek valódi veszélyek, sem pedig igazi tét. Egy zsúfolt nagyváros vasúti várójában borozgató hajléktalanok például egytől-egyig önzetlen, segítőkész talpig úriemberek. Ugyanúgy, ahogy a Dior könyvelője kezét-lábát töri, hogy szállást biztosítson egy ismeretlen angol takarítónőnek. De hasonló természetességgel hívja el Mrs. Harrist randevúra egy özvegy francia márki (Lambert Wilson), vagy nyeri vissza a fogadáson elvesztett pénzét kamatostul brit udvarlója (Jason Isaacs). Ebben a világban a szerelem mindenkit megtalál, a boldogság pedig elérhető távolságban van. Úgy tűnhet, a film valamennyi szereplője a Jóisten kegyelmének korlátlan haszonélvezője.
Könnyű lenne azt állítani, hogy ezzel nincs gond, hiszen egy tündérmesével állunk szemben, azonban még belőlük sem hiányozhat a gonosz. A film legváratlanabb húzása éppen az, hogy (a háttérben maradó kicsinyes és fösvény munkaadón kívül) tökéletesen felszámolja a negatív karaktereket. Az egyik ellenszenves üzletasszonyról (Isabelle Huppert) a végén kiderül, hogy valójában meg nem értett hős. A márki, aki – mint az kiderül – a társadalmi különbség miatt lenézi Mrs. Harrist, végül küld egy csokor rózsát, és minden meg van bocsátva.
Az összes bűn semmissé válik, a gonosz vegyi úton van kimaratva a történet szövetéből. Általános és természetes a központi szereplőkben a túláradó jóindulat, és ez egyszerre teszi súlytalanná és zavaróan valószerűtlenné a cselekményt. A Mrs. Harris egy kihipózott tündérmese, egy Jancsi és Juliska vasorrú bába nélkül, vagy egy Hamupipőke mínusz a gonosz mostoha.
Isabelle Huppert
Ami a mondanivalót illeti, a film rutinszerűen húzza elő a „kövesd az álmaidat” klisés üzenetét, és ha bárkinek lankadna a figyelme útközben, a forgatókönyvíróknak arra is volt gondjuk, hogy felfrissítsék a memóriánkat az olyan remekbe szabott mondatokkal, mint: „Nagyon bátor, hogy meri követni az álmait”. Álmodni pedig, úgy tűnik, méregdrága ruhákról érdemes csak igazán, persze kizárólag addig, amíg mindenki tudja, hol is van a helye. Mrs. Harris visszatér régi életébe, és odáig van a boldogságtól, hogy hazavihet magával egy darabka drágaságot a szürke otthonába. Másra nem is vágyhat, legfeljebb egy szerető társra, de hiszen az – akár a mesében – mindenkinek alanyi jogon jár.
A Mrs. Harris óda a felszínes életstílushoz és a kisszerű álmokhoz, de legfőképpen egy újabb áldozat a hollywoodi giccs oltárán. Bár tagadhatatlanul élvezetes játék budapesti helyszínek után kutatva fürkészni a vásznat, sajnos ez sem menti meg ezt az elhibázott tündérmesét.
