Mitől válik egy történet hitelessé, milyen eszközökkel érik el a posztigazság korában, hogy a hallottakat / látottakat tényként kezeljük, és ne kérdőjelezzük meg az igazát? Számít egyáltalán az igazság, ha az érzelmek mindent leuralnak? Hogyan éri el a vágyott hatást az író, a fényképész, hogyan a dokumentumfilmes, és pláne a négyszeres Oscar-díjas filmrendező? Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Roma, Gravitáció) Renée Knight 2015-ben megjelent, azonos című regényét dolgozta át a képernyőre, de a velencei filmfesztiválon résztvevő újságírók a nagyvásznon is élvezhették Bruno Delbonnel, Emmanuel Lubezki, és a second-unitos operatőrként beugró Erdély Mátyás munkáját is. (A sorozatba való rövid beugrásáról podcast adásunkban mesélt nekünk.)
Kodi Smit-McPhee, Cate Blanchett és Sacha Baron Cohen / Forrás: Apple
Christiane Amanpour valódi személy, de akit dicsérő szavakkal felvezet egy díjátadón egy fiktív alkotó, az ünnepelt dokumentumfilmes, Catherine Ravenscroft (Cate Blanchett), aki oknyomozó munkáin keresztül gyakran világít rá, hogy az igazság keresése közben hogyan tudnak befolyásolni, sokszor elvakítani minket a saját előítéleteink. Catherine a munkájában és a házasságában is látszólag kiegyensúlyozott, de egy postán érkező könyv hatására mégis azonnal felborul az élete. A vadidegen című regény története ugyanis nagyon komoly hasonlóságokat mutat egy húsz évvel ezelőtt lezajló tragikus eseménnyel, amiről a nő soha nem beszélt, senki más nem tudhat róla. Anélkül, hogy magyarázatot adhatna a könyvben felvázolt történetre, férje (Sacha Baron Cohen) és zárkózott fia (Kodi Smit-McPhee) is hátat fordítanak neki, munkatársai szintén kiközösítik, Catherine-nek pedig nem marad más választása, mint hogy szembenézzen a múlttal, a húsz éve eltemetett titokkal.
Cuarón pszichológiai thrillere három, egymástól vizuális és narratív szempontból is jól megkülönböztethető szálon halad előre valamiféle közös igazság felé: a megrendült Catherine a szürke Londonban küzd azért, hogy az ő oldalát is meghallgassák, amit időnként a könyv története, a húsz évvel ezelőtti Catherine (Leila George) és a tinédzser Jonathan (Louis Partridge) sikamlós románca szakítja meg, a harmadik síkon pedig egy középkorú házaspár (Kevin Kline és Lesley Manville) dolgoz fel egy tragikus halálesetet, mely során a könyv születésének körülményei is kirajzolódnak.
Louis Partridge / Forrás: Apple
A három szál folyamatos váltakozása miatt a hangsúlyok is folyton másra terelődnek, ezzel képes Cuarón rendre felborítani a szereplőkhöz fűződő érzéseinket, szimpátiát, vagy éppen ellenszenvet. Aki az egyik percben áldozat, a másikban elkövetővé válhat, akit bántottak, a következőben másokat semmisíthet meg – az igazságérzetünk részről részre komoly próbának van kitéve. Az egymással párhuzamosan zajló szálak összefonódó, sokszor ellentmondó szerkezete önmagában nem egy forradalmi megoldás, Cuarón nem újítja meg sem a pszichológiai thriller vagy a családi dráma műfaját. Amit viszont sikeresen véghezvisz, hogy kiváló színészekkel elmesél egy nem túl csavaros, de érzelmileg annál komplexebb történetet.
A Cáfolat rendkívül sok, nehezen megfogható témát próbál meg egyszerre feldolgozni a 7x60 perces játékidőben: feldolgozatlan traumák, szégyen, erőszak, cancel culture, szexuális szabadság, bosszú, gyász, téboly, áldozathibáztatás, boldogtalanság és függőség spiráljába ássuk bele magunkat. Ennyi összetett fogalom egy kevésbé tapasztalt rendezőt könnyen a nyomorpornó irányába lökne, de Cuarón végig ízlésesen mutatja be a két család tragédiában összefonódó sorsát.
Kevin Kline és Lesley Manville / Forrás: Apple
Azért az általa adaptált forgatókönyvben így is akadnak kevésbé kidolgozott motívumok, ilyen Catherine férjének és fiának a kapcsolata, az erotikus ponyvába (minden bizonnyal szándékosan) átcsúszó regény, vagy ahogy a könyv hatására kérdés nélkül minden kolléga a nő ellen fordul - ezek a motívumok a történet és a tanulság érdekében sarkítottak, kevésbé árnyaltan vannak megfestve. A jó érzékkel összeválogatott színészi gárda szerencsére még a gyengébb pillanatokon is keresztülvisz: Cate Blanchett a szokásos mesteri színvonalat képviseli, Lesley Manville és Kevin Kline is minden jelenetében magához ragadja a figyelmet, talán csak Sacha Baron Cohen lóg ki a sorból, a sértett férj szerepe nem ad neki túl sok lehetőséget a valódi drámai kibontakozásra.
A három narrátor mellett a különböző vizuális megoldások is hatásosan választják el egymástól a történetszálakat és a karaktereket. A két legendás operatőr, Bruno Delbonnel (Amélie csodálatos élete, Macbeth tragédiája) és Emmanuel Lubezki (Birdman, Az élet fája, A visszatérő, Gravitáció) izgalmas kameramozgásokkal és kifejező színhasználattal, Finneas O’Connell pedig az egyéni karakterekre írt zenéivel profin kivitelezett érzelmi manipulációt hajtanak végre. Az olaszországi ponyvaregényt mediterrán fülledtség, úszó kamera (egyértelmű Lubezki-kézjegy) és régi olasz dalokat idéző, lágy kórusmű kíséri, a gyászoló szülők fakó szürkeségbe borulnak, míg Catherine sértett férjének ingerültségét ideges kézikamera és digitális zoomolgatás fokozza tovább.
Leila George / Forrás: Apple
Az elején kimondott rendezői disclaimernek köszönhetően persze egy tapasztaltabb néző végig tudatában van annak, hogy megvezetik, így a fináléra tartogatott katartikus igazság nem is ér teljesen váratlanul, de mindenképpen hatásos, és kerek lezárást ad a sorozatnak. Ha a hét óra után valakinek van hozzá lelki ereje, nagyon érdekes kísérlet lehet a teljes Cáfolat újranézése, hiszen a rejtély megfejtésével számtalan gesztus és reakció új értelmet nyer, és egy második kör talán arra is megtanít, hogy ne higyjünk el mindig mindent elsőre, ami igaznak tűnik.
A Cáfolat összes epizódja elérhető az Apple+TV műsorán.
