Az adventi időszaknál rövidebb idő, három hét alatt írta meg Jarmusch a Father Mother Sister Brother forgatókönyvét, a filmet, melyben visszatér az antológiafilmes formátumhoz (Mystery Train, Éjszaka a Földön, Kávé és cigaretta), és aminek hősei köré ismét alig épít cselekményt: kizárólag a karaktereké és kapcsolataiké az egész játékidő. Három szituáció, három otthon, három lézengő családi találkozás, és a remény, hogy a hazaúton lesz majd kivel kibeszélni a történteket.
Szemlélődő, szinte már zen attitűd uralja a Father Mother Sister Brother elbeszélésmódját, de nyomokban előkerül Jarmusch érdeklődésének másik tárgya, a műfaji dekonstrukció is. Bár nem konkrét műfajhoz, de nagyon is körvonalazott formulához nyúl filmjével, ahol mindhárom epizód középpontjában a családtagok kapcsolatai és a nagy erőfeszítés árán összehozott találkozás áll: New Jerseyben Adam Driver és Mayim Bialik autózik el Tom Waits-hez, Dublinban az anya, Charlotte Rampling várja lányait, Vicky Krieps-et és Cate Blanchettet, végül a szüleiket gyászoló Luka Sabbat és Indya Moore búcsút vesz egykori családi otthonuktól Párizsban.
Mintha Jarmusch tényleg a karácsonyra gondolna, azon belül is a karácsonyi filmekre, bár egyik epizód sem az évnek ebben az időszakában játszódik, nem is kerül szóba az ünnep. Mégis, nehéz nem gondolni rá, amikor a film ikonikus jelenetében a három világsztár, Krieps, Rampling és Blanchett mindannyian ízlésesen, de merő véletlen folytán bordóban összeöltözve, egy ünnepien megterített asztal körül uzsonnáznak.
Fotó: Cirko Film
Ami nem szándékos, az is összeköt, valami ilyesmire utal az erőteljesen koordinált színpaletta. Az összetartozás érzése, egyáltalán, az érzelmek minden fajta megnyilvánulása zavarba ejtő, sőt kínos. A kellemetlen tapasztalatokat pedig úgy oldja a helyzetkomikum, mint családi ebéd hangulatát a jó ütemben érkező italok. Nincs a filmben nagy összejövetel és nem gyúlnak ki a fények a fán, a három találkozó mégis összejön, van kínlódva átadott ajándék és Insta-kompatibilisre terített asztal. Jarmusch és Annika Henderson zenéje garantálja a kellemes, oldott légkört, a rendező igazi év végi hangulatfilmet készít, melyben a szereplők fő célja, ahogy Rampling karaktere meg is fogalmazza: hogy ne kavarodjon fel túl sok minden.
A lassú tűzön gyöngyöző konfliktusok – vagy még annyi sem: inkább csak problémák – mindhárom epizódban ott vannak, mindegy, hogy teát vagy kávét kortyolgatnak a szereplők, hogy valódi téttel bíró tragédia, vagy apró-cseprő sérelmek árnyékolják be az együttlétet. És a nüanszokra vannak kihegyezve, egy-egy pillantásra, a ki nem mondott elvárásokra, a meg nem fogalmazott szabályokra, melyeknek esetenként még a létezése is kétséges (mivel koccintsunk?). Az apróságok, a közösen elfogadott szabályok és a közös szokások tartják össze az átlag családot, ahogy az átlag családokról szóló átlag mozit is a bevett szabályok mozgatják – Jarmusch-ét pedig épp, hogy ezek hiánya, így a szereplők vég nélküli bizonytalankodása is e hiány körül forog.
Jarmusch a családi találkozás hiábavalóságáról és elkerülhetetlenségéről beszél, arról, hogy a rokoni kapcsolatokban mindig van valami misztikus, megfoghatatlan. Sosem tudhatod igazán, ki a másik, mi rejtőzik az erőteljes gesztusokkal felöltött szerepek, minták, kötelezően írt körök mögött. Néha valami igazán váratlan. És bár mindez az összes résztvevő számára egyformán kellemetlen, mégis, amikor már nincsen, akkor határoz meg igazán mindent.
Fotó: Cirko Film
A tematika jellegzetes fordulatait, a nagy ünnepi feszültségekből kibomló látványos konfliktust, majd az arra kellemesen rákövetkező könnyes békülést mind hiába várjuk a Father Mother Sister Brothertől. Így van időnk az együtt töltött idő mulandóságára és kiüresedésére, a szülő-gyerek kapcsolat túllazulására rápillantani. Van időnk várni a visszatérő virágokat, a tósztot, a gördeszkásokat és hogy valaki kinézzen az ablakon. Van idő várni Jarmusch kattanását, a vizet, és elmerülni abban, hogy Charlotte Rampling, Vicky Krieps (mindketten újak Jarmusch-nál) és Cate Blanchett (Kávé és Cigaretta) mind teljesen másképp nyúlnak a szerephez. Hogy Tom Waits nem tud más lenni, mint Tom Waits – az elején még nem érted, de a végén aztán újra Tom Waits lesz belőle.
Csak távolról sejlik fel, hogy itt valami igazán személyesről van szó, ez Jarmusch első filmje a családi kötelékekről, a szülők-gyerek kapcsolatról. Minél messzebbre igyekszik távolítani magától a három történet személyességét az interjúkban, minél jobban ragaszkodik a semleges, ítélkezésmentes, szinte már megfigyelői filmezéshez, annál erőteljesebben érezzük mégis, hogy ez erős témaváltás nála, és hogy a harmadik rész mély melankóliája nem véletlen. Szülőnek lenni is csak egy – néha kicsit túljátszott – szerep, vagy a másik oldalról nézve: a szülő mindig megfejthetetlen figura marad, akinek az a fura Rolex csillan a csuklóján. Hogy aztán Indya Moore (aki a Saint Laurent-nek készített French Waterben szerepelt 2021-ben) és Luka Sabbat akkorát facsarjon a szívünkön, amekkorát csak Jarmusch tud.
A gyerekek egyszerre gyerekek és gyermetegek is mindhárom történetben, legyen szó a felnőttség minden szerepkellékét magán hordozó asszonyról – Mayim Bialik – vagy épp a kissé butuska, lázadó kamasz összes allűrjét szinte kimódoltan felsorakoztató fiatal nőről (Krieps), ezekben a történetekben még látványosabb, hogy a szülők – már, ha vannak – az igazán soha fel nem növő, kiismerhetetlen játékosok. Ezt jelzi Tom Waits és Charlotte Rampling arcán is az a kiismerhetetlen félmosoly, amitől soha nem számíthat rájuk igazán sem a gyerekük, sem a vászon túloldaláról a néző.
Jarmusch Arany Oroszlánt nyert filmjével olyasfajta ünnepi süteményestálat tol elénk, amin minden egyes darabot igézve, hosszan lehet szemlélni, hogy aztán beleharapva elmeditáljunk, mégis vajon mitől kesernyés kicsit az íze.
A Father Mother Sister Brother február 5-től látható a magyar mozikban a Cirko Film forgalmazásában.
