35 évvel ezelőtt, a cannes-i filmfesztiválon mutatták be a Thelma és Louise-t, aminek apropójából a fesztivál idei hivatalos plakátja is a jeles évforduló előtt tiszteleg: „Harmincöt évvel ezelőtt a filmtörténet első női és feminista road movie-jának főhősei úgy döntöttek, hogy ugranak – a hátuk mögött fújó felszabadító széllel. Halhatatlan ikonokká váltak. Ma pedig szembenéznek velünk – és saját örökségükkel" – írták közleményükben a szervezők, és a Thelma és Louise három és fél évtizede valóban változatlan erővel képes megteremteni a késztetést, hogy szembenézzünk saját szabadságunk mértékével. Pedig sokáig úgy tűnt, soha nem fog elkészülni.
Így lett a feminista road movie rendezője egy sci-fiben és akciófilmekben utazó férfi
A forgatókönyvet író Callie Khouri korábban zenés videoklipek line producereként dolgozott és nem rendelkezett semmiféle mozifilmes kredittel, így a nyolcvanas években különösen radikálisnak számító történetét – melyben két nő hátrahagyva a civil életet bűnözővé válik és igencsak megbontrákonztató tetteket hajt végre, ráadásul a happy end is elmarad – a stúdiófejesek egyenesen őrültségnek tartották.
Fotó: Cannes
A sorozatos visszautasítások miatt Khouri egyre kevésbé hitt abban, hogy a film valaha is elkészülhet, ám egy ismerőse eljuttatta a forgatókönyvet az akkor már Hollywood egyik legmegbecsültebb rendezőjének számító Ridley Scotthoz, eredetileg azzal a szándékkal, hogy producerként a projekt mellé állítsák. Mindenki megdöbbenésére, a korábban olyan látványos sci-fikkel, mint az Alien vagy a Szárnyas fejvadász világsikert arató Scott annyira megszerette a korábbi filmjeitől lényegesen eltérő történetet, hogy végül maga ült a rendezői székbe.
Casting káosz
Hasonlóan bonyodalmas folyamat volt a két címszereplő megtalálása is. Khouri eredetileg Thelma szerepére Holly Huntert, Luise-éra pedig Frances McDormandet képzelte el, ám a producerek Scott csatlakozása után jobban eladható húzóneveket akartak látni a főszerepben, így esett először Jodie Foster és Michelle Pfeiffer párosára a választás, akik örömmel el is fogadták a szerepet. Csakhogy az előkészítést lényegesen elnyújtotta a költségvetés körüli folyamatos bizonytalanság, ugyanis a filmet gyártó MGM-Pathé cégcsoport a fizetésképtelenség szélére sodródott – egyes pletykák szerint például akkoriban az is előfordult, hogy Dustin Hoffmannak fedezetlen csekkel fizettek egy filmszerepért. A késlekedés miatt Foster és Pfeiffer is elállt a projekttől, helyükre Meryl Streep és Goldie Hawn jelentkezett be.
Fotó: Criterion
Sokáig úgy tűnt, megtalálták a két főszereplőt, ám Streepnek komoly aggályai voltak a film tragikus befejezésével kapcsolatban, Khouri viszont nem volt hajlandó változtatni a forgatókönyvön, így Streep és Hawn inkább a Jól áll neki a halál című Robert Zemeckis filmbe igazoltak át. A hírhedten zűrzavaros casting folyamat egyik stabil pontja Geena Davis volt, akire olyan erős hatást gyakorolt a forgatókönyv, hogy egy éven keresztül győzködte Scottot, hogy adjon neki egy szerepet, sőt azt is kijelentette, bárkit hajlandó eljátszani, ha benne lehet a filmben. Lelkesedése nem volt hiábavaló – noha sokáig Louise szerepére nézték ki, Susan Sarandon csatlakozása után a meggondolatlan és virulens Thelma jutott neki, amit utólag aligha bánhat bárki.
Brad Pitt a szerencsének és a tűzoltóknak (is) köszönheti, hogy szexszimbólum lett
Ma már nehéz elképzelni, de volt idő, amikor még Brad Pittnek is küzdelmes és hosszadalmas szereplőválogatásokon kellett átvergődnie, hogy apróbb filmszerepekhez jusson. Karrierje első komolyabb áttörését, melyet J.D., a szexi stopposfiú karaktere hozott el neki azután került hozzá, hogy a már szerepre aláírt William Baldwin úgy döntött, inkább a tűzoltókról szóló Lánglovagok című film főszerepét játssza el. Mi több, a szerepre olyan, később A listás sztárrá avanzsált színészeket is meghallgattak, mint Mark Ruffalo, Robert Downey Jr. (őt például azért ejtették, mert túl alacsony volt Davis-hez képest) és George Clooney – utóbbi ötször is részt vett a castingon, és annyira megsértődött az elutasítás miatt, hogy évekig nem volt hajlandó megnézni a filmet.
Fotó: Criterion
Pitt meghallgatásáról a mai napig számos anekdota kering. Állítólag, amikor először állították párba Geena Davis-szel, hogy teszteljék, mennyire működik kettejük között a kémia, Davis annyira zavarba jött Pitt magabiztosságától, hogy elfelejtette a szövegét. Utóbb úgy nyilatkozott az esetről, azon a meghallgatáson minden jelenlévő érezte, hogy egy új filmsztár születik.
Nem csak a cowboyok lehetnek törvényen kívüli hősök
A hosszadalmas és küzdelmes előkészítés, valamint a hasonlóan embertpróbáló forgatás (szinte minden jelenetet külső helyszíneken vettek fel) után végre bemutatták a filmet, ráadásul a világ legnagyobb presztízsű filmfesztiválján, Cannes-ban. A film kirobbanóan lelkes fogadtatásban részesült, a legendás filmkritikus, Roger Ebert szerint új életet lehelt a road movie műfajába, és számos kollégájával ellentétben elsősorban nem feminista kiáltványfilmként, hanem az emberi szabadságvágy univerzális történeteként méltatta. Ezzel együtt a film már ekkor számos társadalmi vitát robbantott ki: több újságíró is hevesen bírálta férfiábrázolását és amorálisnak tartották, hogy gyilkosságot elkövető főhősöket tüntet fel pozitív színben.
A konzervatív kritikusok, publicisták és közéleti személyiségek felháborodása ma is tanulságos példája a kettős mércének és az ideológiailag motivált képmutatásnak. Ugyanis a Thelma és Louise a legamerikaibb műfajok, a road movie, valamint a modern western történeti és filozófiai hagyományát követi. Ezek a filmek szinte kivétel nélkül a lázadás, a kívülállóság, az egyéni szabadságvágy és a modern fogyasztói, kispolgári társadalmi normák ütközésének mitikus történetei, amelyeknek szerves része az erőszak is. Nem véletlen, hogy sokan a Butch Cassidy és a Sundance kölyök női párdarabjaként értelmezték a filmet.
Fotó: Criterion
Ám míg a korábbi évtizedekben John Wayne, Clint Eastwood vagy Charles Bronson karakterei egy-egy filmben egész bandákat irtottak ki és épületeket robbantottak fel anélkül, hogy bárki az erőszak fetisizálásával vádolta volna őket, addig a Thelmát megerőszakolni akaró férfi lelövése vagy a film során folyamatosan felbukkanó, ízléstelen szexuális ajánlatokat tevő kamionsofőr megbüntetése már kiverte a biztosítékot.
A bírálatok ellenére a film kritikai és anyagi sikert aratott, ráadásul 6 Oscar-jelölést kapott, Khouri pedig el is nyerte a legjobb forgatókönyvért járó díjat. Ami pedig a férfiak ábrázolását illető kritikákra épp elég cáfolat, hogy a Harvey Keitel által játszott nyomozó vagy épp Louise régi szerelmének szerepében Michael Madsen is egyértelműen pozitív és érzékeny figuraként jelenik meg.
A női barátság egyik legszebb története
A Thelma és Louise időtállósága nem csak abban rejlik, hogy női főszereplőkkel formálta újra a korábban „férfias” zsánereket, sokkal inkább az emberi méltósághoz és szabadsághoz való ragaszkodás drámai erejű megjelenítése, valamint a nők közötti barátság és kötődés ábrázolásának ritkán tapasztalható érzékenysége, hitelessége és egyetemes érvényessége emeli a kultfilmes parnasszusra. Talán nem túlzás, hogy Susan Sarandon és Geena Davis is élete alakítását nyújtja, nem kis részben kettejük folyamatosan változó, a másik karakterből építkező dinamikájának köszönhetően. Míg Thelma kezdetben naiv és meggondolatlan nő, aki elsősorban fullasztó házasságából és végtelenül primitív és bunkó férjének (a szerepben Christopher McDonald szintén sziporkázóan erős) való alárendeltségéből menekül, addig Louise kemény, racionális és pragmatikus nő, akinek tragikus múltjára csak utalások szintjén következethetünk.
Fotó: Criterion
A film során a szerepek fokozatosan megcserélődnek: amikor Louise megöli a Thelmára támadó férfit, mindkét nőben visszafordíthatatlan változások indulnak el. Míg Thelma a traumatikus események, majd a J.D.-vel való kapcsolata hatására egyre bátrabban éli meg saját szabadságát, erejét és nőiségét és válik hidegfejűvé és elszánttá – ennek csúcspontja talán, amikor egy rendőrt bezár a saját autójának csomagtartójába – addig Louis kontrollált viselkedése alól egyre láthatóbban mutatkozik meg sebezhetősége. A fokozatosan megforduló szerepek folyamata végig organikus, és ami a legszembetűnőbb: végig megmarad kettejük között a feltétel nélküli bizalom, empátia és szeretet.
A kulcsfontosságú jelenetekben és az apró, intim pillanatokban is ritkán tapasztalt érzékenységgel tárul elénk két barát végsőkig bajtársias és ragaszkodó viszonya. Nem hibáztatják egymást azért, ami velük történik – Harlan nemi erőszak kísérlete és a gyilkosság után Louise nem vágja Thelma fejéhez, hogy miért táncolt a rámenős férfival egész este a kocsmában, ahogy Thelma sem okolja Louiset, amiért a szökés mellett dönt, ahelyett hogy feladná magát. De olyan kicsinységükben is intim és érzelmes gesztusok is kifejezik kettejük jellemét, mint a legendássá vált polaroid szelfis jelenet vagy amikor Louise az éjszaka közepén megállítja az autót, hogy a csillagokat figyelje.
A híres befejezés
A film zárójelenete a filmtörténet egyik leghíresebb és legtöbbet elemzett fináléja. A rendőrautók gyűrűjében megszülető végső döntés színészi ábrázolása, az egymásba kapaszkodó kezekre közelítő kamera, a szakadékba ugrató (szintén legendás popkulturális ikonná vált) Ford Thunderbolt kimerevített képe abban a pillanatban, amikor a kocsi legmagasabb pontra emelkedik a levegőben – a teljes jelenetsor a végtelenségig elemezhető. Noha a producerek az utolsó pillanatig igyekeztek rábírni Scottot és Khourit, hogy változtassák meg a befejezést – felmerült olyan változat, ahol a szakadék szélén lefékezik az autót és mosolyogva megadják magukat, de olyan is, ahol Louise az utolsó pillanatban kilöki Thelmát a kocsiból – az alkotók erről hallani sem akartak. Mi több, Scott eredetileg az autó lezuhanását is leforgatta, eredetileg az összeroncsolódott és füstölgő jármű látványa lett volna az utolsó kép a filmben. A tesztvetítések során azonban rájöttek, egy ilyen zárlat túlságosan a tragikus érzetet hagy a nézőkben, akik a főhősök halála miatt érzett szomorúsággal álltak fel a székből. Így született meg a levegőben kimerevített snitt ötlete, amely sokkal inkább a szabadsághoz való ragaszkodás katarzisát teremti meg.
35 évvel később
A Thelma és Louise bebizonyította, hogy a női viszonyokra fókuszáló történetek is képesek nemcsak kritikai, de pénzügyi szempontból is sikeresek lenni, ennél fogva sokan abban reménykedtek, a jövőben csőstül áradnak majd a komplexebb és autonómabb női főhősöket felvonultató filmek a hollywoodi stúdiókból. Bár az őket ért igazságtalanságok ellen fellázadó, sőt fegyvert ragadó barátnők karakterei egyfajta előképeinek tekinthetők olyan filmes hősnőknek, mint a Kill Bill menyasszonya (bár ehhez elsősorban egy Truffaut-film jelentette az alapot), vagy Coralie Fargeat Bosszú című filmjének főhőse – mások pedig a #MeToo mozgalom előfutáraként is hivatkoztak a filmre – összességében elmondható, a Thelma és Louise bemutatása óta eltelt három és fél évtized nem hozta el a földrengésszerű átalakulást, így a film ma is inkább egy üdítő kivétel, mintsem új sztenderd a női viszonyok hollywoodi ábrázolásában.
Fotó: Criterion
Bár a világ rengeteg változáson ment keresztül, és kétségtelen, hogy egyre több figyelem és lehetőség áll a női alkotók és a női fókuszú témájú filmek előtt, ezek többségükben inkább kvóta és identitáspolitikai alapon próbálnak változást elérni. Miközben Callie Khouri forgatókönyve, Scott rendezése valamint Sarandon és Davis színészi munkája az olyan elemi szinten univerzális és minden korszakban releváns igazságok feltárására fókuszál, mint az emberi méltóság és szabadság iránti vágy. Az ennek eléréséért meghozott áldozathozatal és bátorság kifejezése, ami igazán örökérvényű — hiszen már olyan görög drámákban is megénekelték, mint például a Lüszisztraté, ami tulajdonképpen az ókori Thelma és Louise-ként is olvasható.
Természetesen nem kérdés, hogy a patriarchális elnyomás elleni lázadás szerves részét képezi ennek a küzdelemnek, de nem ez az egyetlen összetevője. Emberségük, jellemük és barátságuk miatt szurkolunk nekik, azáltal érezzük át sokszor méltatlan és igazságtalan helyzetüket, hogy az emberre mindenkor érvényes működések jellemzik történetüket, megismerésük közben saját életünkre ismerünk. Ez a szó klasszikus értelmében vett művészi törekvés különbözteti meg a Thelma és Louise-t a kiáltványfilmektől, és ezért képes nem pusztán inspirálni a jövő filmkészítőit, de szembesít is minket saját viszonyainkkal, a kevesebb joggal rendelkezőkhöz való hozzáállásunkkal és azzal, merünk-e szabad emberként létezni a ránk kényszerített keretek ellenére is.
