Proyas munka közben
A nyolcvanas éveket, ha a filmzenei kompilációkat szemléljük, leginkább az út közepén poroszkáló popzenei válogatások jellemezték, szerelmetes epekedések és hedonista bulihimnuszok csendültek fel a mozik kulcsjeleneteiben. A könnyedén lecsatolható zenei betétek csekély hatást gyakoroltak a tulajdonképpeni dramaturgiára, feszültség- és hangulatkeltésről, narratíváról jobbára a hagyományos zenekari darabok és az eredeti kompozíciók gondoskodtak, ekkoriban még nem volt divatos a fősodortól távol eső dalokra felfűzni a cselekményt. Ám ezek a merőben ártalmatlan kis anyagok kevéssé illettek volna a képregényből csavart mozifilmekhez, mert ezek – jobb esetben- extravagáns, sötét és kompakt darabok, amelyeket a mainstream vaníliaízű habjain szörföző Top 20 rajongóknál jóval válogatósabb, szélsőségesebb preferenciákkal bíró fogyasztók vásárolnak. Ide ugyan nem illett a kommersz popzene, az eredeti alkotói koncepción való durva erőszaktétel a legkevésbé sem vezetett volna jóra, így a producerek hajlottak rá, hogy nem a nagy kereskedelmi szemétdombról taligázzák össze a filmek muzsikáját, hanem figyelmezzék a merészebb ügyek érdemekben gazdag élharcosait. Így esett, hogy a kommerciális piac felé kacsintó tételek is zordabb, minőségi muzsikákkal kerültek megtámogatásra, hirtelen beérkeztek a decibelek, önmagukban is értékes lemezek keletkeztek, új filmzenei paradigma teremtetett: divat lett súlyos-zajos dalokra vágni és szerkeszteni a mozgóképet (amely divatra rásegített az egyre fejlődő hangtechnika is).


James O’Barr: A holló
Azon filmzenei kompilációk, amelyek James O’Barr A holló (The Crow, 1994) című képregényéből forgatott filmekhez lettek összerittyentve, nem csupán a kategória legkiválóbb képviselői, de az első epizód esetében egyenesen úttörő munkáról, vagy legalábbis kapunyitásról lehet beszélni. Egyrészt a film rendezője (Alex Proyas) okosan, hibátlan stílusérzékkel mentette át a méltán kultikus státuszba emelt comics legfőbb érdemeit, másrészt párját ritkítóan erőteljes zenei anyagot sikerült összegereblyézni, amely át- meg átszövi a mozgóképet, nagy nyomatékkal hajtja előre a mozit. A producerek bölcs belátásról tettek bizonyságot, mikor elfogadták, hogy ehhez az adaptációhoz bizony fajsúlyos dalok illenek, így igazodtak James O’Barr eredeti koncepciójához, ki dark wave/ gothic/ industrial/ metal rajongóként már a képregényen belül is sűrű viszonyrendszert teremtett zene és történet közt (pl. válogatáslemezt szerkesztett a képregényhez, sőt, zenét is íratott, a „Fear and Bullets” külön kereskedelmi tételként került forgalomba, ajánlott és hallgatható kiegészítőként). A moziban könyörületet nem ismerve dübörögtek a The Cure, a Jesus and Mary Chain, a Machines of Loving Grace, vagy éppen a Pantera dalai, önfeledten hasítottak a decibelek, a Medicine és a My Life With The Thrill Kill Kult pedig a vásznon is bizonyíthatta hozzáértését. Még a filmzenéktől korábban mereven elzárkózó Nine Inch Nails is átadott egy féltve őrzött Joy Division feldolgozást (Dead Souls), miután Trent Reznor személyesen bizonyosodott meg róla, hogy a film tiszteletben tartja a képregény érdemeit (szereplést, bár felkérték, nem vállalt). Akadtak, kiket átütő erejű élménnyel kínált meg a merész koncepció, a kép és a zene totális összeolvasztása, és akadtak, kik nehezen viselték az új idők új dalait: soha nem feledem a Szolnok megyei Néplap éles elméjű munkatársát, ki „Holló vérfürdővel és metálzenével” címen publikált mélyen elítélő recenziót a moziról, külön kiemelve, hogy a vetítés alatt rosszul volt a fülsértően hangos és durva zenétől. Hja, ki nem bírja a magas jelszintet, üljön be a My Fair Lady-re. A közönség azonban, lássunk csodát, rákapott a több fronton is csapást mérő mozira: a film szép bevételt termelt, a soundtrack pedig egyenesen tarolt (3,8 millió eladott példányt már Amerikában is lehengerlő kereskedelmi eredményként könyvelnek el a kiadók). A Hollóhoz szerkesztett filmzene sikere erős ajánlást biztosított az addig hanyagolt –szegről-végről ugyanazon gothic/ dark wave alapokra építkező- műfajok sötét stúdiók mélyén dolgozó, önkéntes száműzetésbe vonult mágusai számára. Így döntetett meg a kommerciális popzene uralma, s nyert állampolgárságot egy új látásmód: jöhetnek a karcos, durva, zajos dalok.


Iggy Pop
A folytatások, mily fájó ezt kimondani, leginkább csak a zene miatt tarthatnak számot a lelkiismeretesebb fogyasztók érdeklődésére, s bár a vacak filmekkel csúnyán kinyírták a franchise-t, kompilációk ügyében szépen tartották a szintet. A kliprendezőként ismertté vált Tim Pope a második résznél csatlakozott rá a sorozatra, de a szörnyen gyámoltalan script elveszejtette az egyébként remek kezű mestert, aki - Jean-Yves Escoffier operatőr értékes hozzájárulásának hála- ugyan sűrű hangulatot teremtett, meggyőző színészi játékkal (talán a szemkápráztatóan bájos Mia Kirshner…) és érdekfeszítő történetvezetéssel azonban már nem tudott szolgálni. Zenével annál inkább: a második filmhez készült kompiláció, ha lehetséges, még az elsőnél is izmosabbra sikerült (Filter, White Zombie, PJ Harvey, Tricky, Linda Perry, Iggy Pop, stb). A harmadik, szélesebb forgalmazásba soha nem került epizód (The Salvation, 2000) esetében már más érdemet sem lelni, mint a kivételes filmzenét (Danzig, Tricky, Monster Magnet, Rob Zombie stb), és a bemutatás előtt álló negyedik rész (The Wicked Prayer) esetében sem hinném, hogy zuhanna a hanganyag színvonala. (Talán a mozi sem lesz olyan drekk, Edward Furlong és Dennis Hopper legalábbis játszanak benne).


Mark A.Z. Dippé: Spawn
A Holló sorozathoz összeválogatott zenék új utat törtek, amelyen ereje teljében lévő szörnyetegként dübörgött végig a Spawn (1997, rend.: Mark A.Z. Dippé) filmzenéje. Erős vállalást tettek a producerek: a sötét hangulatú, ellentmondásoktól sem mentes képregény ekkortájt az amerikai piac egyik éllovasa volt, ritka erős brand (akkoriban talán hat sorozat is futott belőle, plusz egyéb kiadványok, azóta történtek leépítések). Érezték, hogy a pokolbéli figura filmre viteléhez valami szélsőségesebb zene kell, összetrombitáltak hát egy kivételes gárdát, amely cselekedet pusztán marketingfogásként sem volt rossz húzás. Igazodva az izmosodó trendhez, elektronikában utazó csoportokat és durva gitárzenekarokat párosítottak össze (Filter és Cystal Method, Marylin Manson és Sneaker Pimps, Atari Teenage Riot és Slayer stb), az elkészült anyag pedig ugyancsak rendrakósra sikeredett, zajos és dühös elektro-metál tételek sorjáznak az évtized egyik legjobb filmzenei kompilációjaként említhető ezüst korongon. (Ráadásul a Filter-Crystal Method kooperációhoz  a kivételesen remek rendező-képzőművész Floria Sigismondi forgatott klipet!) A zene nagyot ütött, a mozi pedig retteneteset bukott - hogy miért is, azt a Spawn: The Dark Ages széria valamelyik füzetének szerkesztői rovatában fogalmazta meg az egyik olvasó: „It was so un-Spawn”.


Guillermo Del Toro: Hellboy
A Spawn ugyan két perc alatt, artériából vérzett el, a soundtrack sikere azonban olyan kreatív és kereskedelmi mintákat adott, amelyet örömmel alkalmaztak a képregényből forgatott, vagy a comics-kultúrához erős szálakkal kötődő filmek producerei és rendezői (Blade 1-2, Batman, Daredevil, The Matrix, Underworld, Dracula 2000, hosszú a sor). Menthetetlenül divatossá váltak az újfajta kompilációk, az elektronikával felpaprikázott gitárhangzás, az akciójeleneteket immáron durva zenékre komponálták és vágták. A bemutatás előtt álló Hellboy (rendezte: Guillermo Del Toro) esetében már odáig merészkedtek, hogy a norvég black-metál fél-legenda Dimmu Borgir zenéjével kísérték a hivatalos trailert – tizenöt évvel ezelőtt elő nem fordulhatott volna, hogy egy 60 millió USD költségvetésű film bevezetését ilyesféle torzított láncfűrész-hangzással képzeljék el. Ma már a B-kategóriás stílus-a-tartalom-felett mozik többségében dére eresztett gitár hörög és sampler dübörög, az elsősorban külsőségekkel operáló trendy-wannabe filmek nem csak a csinos rucikról, a sötét helyszínekről és a bőven alkalmazott szűrőkről, de a szemérmetlenül hangos csűrdöngölésről is felismerhetők, legyen az ipari zajongás, nu metal vagy szétcsavart techno. Szerfelett valószínű, hogy a Catwoman, a Punisher, a Madman, a Fantastic Four, az Iron Man, a Constantine, vagy éppen a Justice League leendő soundtrackjei sem fognak más irányba tartani.

Elfogadottá vált hát az extrém zenék filmbéli alkalmazása, sőt, a jelek szerint a hatás fokozása végett a producerek/ stúdiók/ rendezők általában is örömmel turkálnak a jóban, a régi nagyok ismételt bevetése mellett folyamatosan keresik az új lehetőségeket. Le merem fogadni, hogy előbb-utóbb a visual kei is beszivárog Hollywoodba, mert a nemkülönben extrém stílust kultiváló előadók oly kivételes pompával ruházkodnak, hogy náluk ugyan senki sem mutatna szebben a vásznon.