Wally Lamb 1998-ban megjelent, 900 oldalas, nagysikerű regényének adaptációja egy olyan családot állít a középpontba, melynek tagjai magukban hordozzák az őket megelőző generációk sorsát, a múltbeli döntések az ő életükre is hatással vannak. Derek Cianfrance több korábbi filmjében bizonyította már érzékenységét, ha az emberi lélekről és kapcsolatokról van szó: a Túl a fenyvesen (The Place Beyond the Pines), a Fény az óceán felett (The Light Between the Oceans) című rendezéseiben, de legfőképp a 2010-es Blue Valentine-ban. Ebben a filmjében olyan mélységben tárta fel egy pár életének legboldogabb és legnehezebb időszakát, ahogy azóta azt csak nagyon kevesen tudják. Nem véletlenül gondolok rá vissza úgy, mint az egyik legszomorúbb film, amit valaha láttam.
Ryan Gosling és Michelle Williams hiteles párosa beleégett az agyamba, mintha testközelről néztem volna végig két közeli ismerősöm kapcsolatának születését és felbomlását. A hatása tíz éve töretlenül kitart, szerintem nem telik el úgy egy hónap sem, hogy ne jutna eszembe valamelyik jelenete, a két főszereplő egy-egy gesztusa. Cianfrance rettentően ért ahhoz, hogy hús-vér nők és férfiak, azaz átlagos emberek problémáinak a boncolásával egyúttal a néző terapeutájává is váljon.
Derek Cianfrance és Mark Ruffalo a sorozat forgatásán (fotó: HBO)
1990. októberében Amerika háborúra készül Irakkal, a tévéből idősebb George Bush beszéde harsog, a feszültség, a félelem kézzelfogható. Dominick és Thomas Birdsey 40 éves, egypetéjű ikertestvérek (Mark Ruffalo megkettőzve karrierje csúcsát hozza), egy olasz bevándorló család harmadik generációjának tagjai. Az elvált, ingerült Dominick házakat fest, Thomas paranoiás skizofréniával a helyi szanatóriumban él és retteg. Apjukat sosem ismerték, a gyerekkorukat szerető anyjuk (Melissa Leo) és rideg mostohaapjuk (John Procaccino) árnyékában töltötték.
Három évvel az anyjuk halála után, Thomast a vallási fanatizmus és a fokozódó félelem egy rituális áldozatra készteti: a helyi könyvtárban, bibliai passzusokat kiáltozva levágja az egyik kezét, hogy Amerika ne vonuljon hadba. Ahogy korábban, most is Dominickra vár a feladat, hogy összekaparja testvérét és kihozza őt a speciális börtönből, ahova az eset után bekerül. A férfi lelkileg és fizikailag is egyre inkább beleroppan a bonyolult bürokratikus útvesztőbe, miközben a saját démonaival, feldolgozatlan múltjával is szembekerül.
A történet motorja Thomas balesete és annak következménye, de a sorozat legalább olyan fontos hangsúlyt helyez a múlt megismerésére is. Miközben a megtört Dominick minden erejével próbálja megmenteni Thomast, a nagyapja által hátrahagyott olasz nyelvű emlékiratban elmélyülve a család múltját kutatja, és azokat a válaszokat keresi, amiket az anyjától sosem kapott meg. Az első rész csapásai a szeretett anya elvesztésével, Thomas áldozatával, a fásult mostohaapával és a rendőri túlkapásokkal csak bemelegítés a további öt epizód küzdelmeihez. Dominick és volt felesége, Dessa (Kathryn Hahn) elválása, a gyerekkori traumák és a bevándorló nagyapa küzdelmei is mind hatással vannak a jelenre, ami finoman szólva egyre kilátástalanabb. A szürkeség, a bánat, a gyász mindent felemészt, Thomas folyton terrorista támadásoktól, a kapitalista rendszer átkaitól retteg, mentális betegségével a világ fájdalmának és félelmeinek tükrévé válik.
Bár a sorozat egy Three Rivers nevű fiktív városban játszódik, nagyon is hitelesen mutatja be Amerikának egy csendes szegletét, ami még most is magán viseli az amerikai indiánok hányatott sorsát és a bevándorlókkal szembeni ellenséges hangulatot. Nem tolja folyamatosan az arcunkba, inkább finoman hívja fel a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok történelme is tele van olyan sebekkel, amik évszázadok alatt se tudtak begyógyulni – az elmúlt hetek tüntetései a tengerentúlon is erre mutatnak rá.
Nagyszerű a tempó, az emlékképek és álmok közti váltakozás, hipnotikusak a totálok és az extrém arcközelik, és még a zene is varázslatos (a teljes filmzenét ajánlom meghallgatásra), de a rendező legjobb döntése mégiscsak az, hogy a borzasztó tehetséges Mark Ruffalot megduplázva rakja elénk, akit a Bosszúállók Hulkja után jó végre újra igazi emberként látni. A való életben is olasz gyökerekkel rendelkező színész elképesztő átalakuláson ment át a kettős szerep kedvéért: Dominickkal indítva 20 kiló mínusszal kezdte el a forgatást, majd 6 hét alatt visszaszedte magára ezeket a kilókat, és így játszotta el Thomas szerepét. Nem ő az egyetlen, akit az utóbbi években megkettőzve láttunk: James Franco a szintén zseniális Fülledt utcákban, az Oscar-díjas J. K. Simmons pedig a Counterpart című sci-fi sorozatban került folyamatosan szembe saját magával.
Ruffalo mellett az Ez minden, amit tudok összes többi szereplője is telitalálat: a volt feleségét alakító Kathryn Hahn bármilyen szerepet kap (érzékeny rabbi a Transparent című sorozatban, meddőséggel küzdő feleség a fantasztikus Private Life-ban, vagy megszállott művész az I love Dick-ben), mindig emlékezetes és szívszorító, de nagyszerű a szociális munkást alakító Rosie O’Donnell, a pszichológusként segítő Archie Panjabi, az egyetlen barát és cinkostárs Rob Huebel, és a mostohát játszó John Procaccino is.
Igen, nyomasztó Derek Cianfrance sorozata, és ha olyan pillanatban kap el, akkor sírás is lesz belőle, de nem szabad tőle megijedni. A rengeteg tragédia után a Birdsey-testvérek története arra is rávilágít, hogy hiába az örökölt balsors és a csapások sorozata, a jelenünk igenis formálható. A múltat jó felismerni, ahogy a hibás döntéseket is, mert ezek fognak segíteni abban, hogy tovább tudjunk lépni. Annak pedig csak örülni lehet, hogy egy film vagy más művészeti alkotás emlékeztetni tud minket erre.
Az Ez minden, amit tudok az HBO GO oldalán elérhető, az utolsó rész június 15-én kerül fel.
