A sikoltozó, vajúdó asszony nem csak a szülés fájdalmától szenved annyira a nyitójelenetben, elsősorban inkább attól retteg, hogy gyermekét a bécsi szülészeti klinikán kell a világra hoznia, amelyről akkoriban az a hír járja, valóságos halálgyár, talán még az utcán is nagyobb biztonságban szülhetnek a nők. Önkéntelenül is eszembe jutott a kezdő képsorról, hogy 170 évvel később sok anya ismét inkább az otthonszülést választja, mint az egyre kevésbé megbízható kórházi ellátást.
A filmben hamarosan arra is fény derül, hogy a klinika orvosainak valóságos riválisai a bábák, akik egy másik intézményben sokkal jobb statisztikát produkálnak: míg a klinikán minden tizedik szülés végződik halállal, a bábáknál csak három százalékos ez az arány. Hogy ennek mi lehet az oka, erre derít fényt a csökönyös és céltudatos Semmelweis Ignác, és ezen a kutatáson alapszik a film nyomozás szála, amelyet az alkotók az osztrák és a magyar orvosok ellenségeskedésének kontextusába ágyaztak, és mellé egy szerelmi szálat is fontak, mely a magyar orvos és osztrák ápolónője között szövődik.
Ahhoz egyáltalán nem kell a Semmelweis-életmű szakértőjének lenni, elég csupán néhány, az életéről szóló cikket átböngészni, vagy épp megnézni a róla készült korábbi filmek valamelyikét – például André de Tothét –, hogy felvillanjon a szemünk előtt egy örökké kételkedő és gyötrődő zseni arcképe, akinek az életét nem csupán az általa kutatott terület kétségbeejtő állapota, a szülő asszonyok és a csecsemők értelmetlen szenvedése, de a szakma értetlensége, a rivalizálás és az intrikák is mélységesen megkeserítették. A lángelme megbomlásának története valóban filmre kívánkozik, és persze az is, hogy hogyan lett Semmelweis nyomán a szülés a korábbi orosz rulett helyett egészséges és javarészt sikeres, természetes életesemény.
Koltai alkotása a nemzetközi piac érdeklődésére is számot tartó kosztümös dráma. A magyar történelem egyik legizgalmasabb, világszinten is elismert figurájáról van szó, így aztán maga az elgondolás, hogy hollywoodi mércével mérve is nívós, a külföldi néző számára is figyelmet felkeltő filmet kell a tető alá hozni, teljesen működőképes. A rendező kipróbálta már magát a nemzetközi színtéren (Este), operatőrként pedig ott volt számos nagyszabású külföldi produkcióban és persze a nagy Szabó István-filmeknél, még a midcult koprodukcióknál, kosztümös filmeknél is (A napfény íze, Szembesítés).
Az ezekből leszűrt tapasztalatok ott vannak ebben a filmben is, és a Semmelweis sok területen valóban magas színvonalat hoz: nagyszerű színészek játszanak el benne kisebb-nagyobb szerepeket, Nagy András impozáns aranybarna képei, Pater Sparrow díszletei és Szakács Györgyi jelmezei pedig gondoskodnak arról, hogy szinte azonnal a kor forgatagában érezzük magunkat, a keményített bábakötények, a szappanszagú kézmosólavór és a vérben ázó gyermekágy valóságában, amit annak ellenére is mindvégig hitelesnek és természetesnek érezhetünk, hogy a film vizualitása egy idő után egyhangúvá válik.
A kis számú helyszínről nem lépünk ki, a kórházi, intézményi belsők és a szűk kivágatokban mutatott külső jelenetek között ugrálunk, és ezt nem töri meg semmi. Ugyanakkor a belsők nem keltik a zártság fojtogató érzetét, hiszen Koltai nem kamaradrámát csinál, viszont nem is nyújt lenyűgöző, nagyszabású képeket a korabeli életről. Persze érezhető mindvégig, hogy Nagy András mellett egy kiváló operatőr ül a rendezői székben, a gyönyörűen világított képeket, a sok arcközelit jó nézni, de gyakran feltűnik az is, hogy a képi megformálás fontosabb a színészek vezetésénél, vagy épp szabadságánál. Ezek a jelenetek ma már inkább a tévéképernyőre kívánkoznak, és ezt az érzésünket a zárójelenetben távolodó szép gőzöshajó képe sem űzi el.
Goda Kriszta dramaturg és Maruszki Balázs forgatókönyvíró segítségével Koltai olyan döntéseket hozott, amelyeknek egy része kifejezetten jót tesz a filmnek, Semmelweis 47 évéből például csupán arra a rövid, de győzedelmes időszakra koncentrálnak, amikor 1847-ben néhány magyar orvostársával Johann Klein professzor szülészeti klinikáján, a bécsi közkórházban dolgozik. Nem ugrálunk az időben, hanem a kulcspillanatra figyelünk. Semmelweis kollégája, Jakob Kolletschka ekkor hal meg vérmérgezésben, az ügy kivizsgálása és a boncolás közben pedig a magyar orvos ráébred, hogy a betegség, amely Kolletschka halálát okozta, valamint az, amelyet gyermekágyi láz néven ismernek, azonos.
Ez volt a valódi fordulópont nem csupán Semmelweis, de az orvostudomány történetében is, ám szemben azzal, ahogyan a film ábrázolja, hősének története itt korántsem végződött happy enddel, nem nyerte el korának egyöntetű elismerését, nem ünnepelték azonnal megmentőként, hanem ezután is hosszú, idegtépő szélmalomharcot vívott a tudományos világgal és kollégáival. Sokan tartották Semmelweist elmeháborodottnak, ezért sem akarták elfogadni empirikus úton szerzett felismeréseit, és az azok nyomán bevezetni kívánt új gyakorlatot, a klórvizes kézfertőtlenítést. Erről a film nem szól, ahogyan arról sem, hogy mielőtt Pesten is az úttörők sorába állt, valóban végzett már császármetszést Bécsben is, de valószínűleg jóval kevésbé ünnepi, hősies hangulatban, mint ahogyan az a filmben látszik, hiszen az operált anyák ekkor már nem voltak életben.
Teljesen érthető a szándék, hogy a film alkotói bárki számára könnyen követhetővé akarták tenni ezt az ellentmondásos figurát és történetét, de a leegyszerűsítés eredményeként kaptunk egy túl szép, indulataival együtt is egyoldalúan jószándékú, összességében kicsit üres Semmelweist. Nem Vecsei H. Miklóson, nem is színészkollégáin múlik, inkább a túlságosan direkt forgatókönyvön, hogy amikor a film végén feltesszük magunknak a kérdést, milyen is volt Semmelweis, nagyjából arra a megállapításra jutunk, hogy jó. Mogorva, önfejű, de önfeláldozó, a betegeiért élő, jóságos és jóképű férfi, aki mindenkiről gondoskodni akart, még szerelme húga számára is rejtegetett egy dioptriás szemüveget a zsebében. Ezt a mindenhol és mindenkor tenni akarást, végtelen megfeszítettséget fejezi ki, hogy szinte nincs a filmnek olyan jelenete, ahol ne ömlene róla a veríték, csak eközben egy nagyon fontos dologról teljesen megfeledkezünk, ami ráadásul a néző számára is komplex, akár ellentmondásokkal teli figurává tehetné őt: hogy ez idő tájt már rég az elmezavar felé robogott.
A maga egyszerűségében lehetne gyönyörű a fiktív szerelmi szál, amellyel a film közelebb hozná hozzánk a főhőst. Hoffman Emma figuráját az alkotók fantáziája szülte, ő az a fiatal nő, aki a bábák között szerzett szülészeti tapasztalatot, hogy aztán a megszállottan dolgozó Semmelweis hű munkatársa és a rettegett klinika szülészeti osztályának lelkiismeretes ápolója legyen. A kettőjük között kibomló, besúgási incidenssel árnyalt szál a papíron talán jól mutatott, a vásznon azonban egyáltalán nem kel életre: Nagy Katica mindent megtesz, hogy kedvességet, az érzelmesség mellett valami egyedi bájt is csempésszen Emma figurájába, de ez kevés, a két főszereplő közötti szenvedély csak pislákol.
A baljós krimiszál, a tudományos felfedezés nyomozásnarratívája nem bontakozik ki igazán, és a film mindvégig megmarad a műfaji kívánalmak és a történelmi hűség biztonságos metszetében. Tartalmaz néhány egyszerű, a mára vonatkozó direkt ideológiai üzenetet, például, hogy Semmelweis a kínálkozó bécsi karrier helyett hirtelen a hazájába való visszatérést választja, ezen kívül több aktuális témafelvetést nem visz tovább, pedig ezeken keresztül reflektálhatna akár az egészségügy máig meglévő kihívásaira is.
Ilyen a bábák helykeresése az orvosi hierarchiában, de az is, ahogyan Semmelweis a korabeli gyakorlattól eltérően, nagy odafigyeléssel kommunikál a pácienseivel, például tájékoztatja őket arról, hogy milyen módszereket fog alkalmazni a szülés levezetése közben. Ezek a mai napig releváns témák a filmben összességében csak felvetések szintjén maradnak meg, és nem elegendőek ahhoz, hogy olyan képet fessenek Semmelweisről, ami túlmutat a történelemkönyvek összefoglalásain, és ahhoz sem, hogy izgalmas kép alakulhasson ki a korabeli problémákról, vagy akár, hogy reflektáljanak a mára.
Nyilvánvaló, hogy igyekszik a film megvilágítani a mellékszereplők lelki vívódásait, így például a Gálffi László által játszott Klein professzornak is van személyes motivációja. Nagy Katica figuráját árnyalhatná, hogy van egy szerencsétlen sorsú húga, akiért még a szerelme elárulását is vállalja, de a Kizlinger Lilla alakította lánytestvér csetlése-botlása leginkább szánalmat kelt, és nem érezhető át a testvérek közötti erős kötelék. Az, hogy a karakterformálás nem elég mély, szintén nem a színészek hiányosságait mutatja, de sokkal több a muníció a filmben, mint amennyit elhasznál, Vecsei H., Nagy Katica és Gálffi mellett Hajduk Károly, Elek Ferenc, Györgyi Anna, Simon Kornél, Patkós Márton, Zsigmond Emőke és Znamenák István is felbukkan, és egyikükkel sincs baj, csak éppen egy olyan filmben formálnak meg szerepeket, amelyben zavaró az utószinkron és sok helyen színpadiasak a megnyilvánulások.
Leegyszerűsítései, kiszámítható karakterei, fordulatai ellenére a Semmelweisnek nincsenek kiugró hibái. A forgatókönyv nem akar többet markolni, a narratívában nincsenek tisztázatlan szálak, értelmetlenül odakerült szereplők, félig megvalósított ötletek. Egy kompakt kosztümös filmet látunk, amely azonban elmulasztja az esélyt, hogy kapcsolódjon a Marie Antoinette-től (Sophia Coppola) Ridley Scott friss Napóleonjáig tartó friss trendhez, hiányzik belőle, ami a történelmi filmek új hullámát olyan izgalmassá teszi 2023-ban. Nincsenek meglepő felvetések, érdekes hangulatok, elgondolkodtató anakronizmusok, bizarr, játékos gegek, és nem értelmezi újra Semmelweis alakját sem. Korrekten kivitelezett munka nagyszabású rendezői vízió nélkül, a húsz-harminc évvel ezelőtti történelmi drámák modorában, tankönyvszerű műfaji tételekkel, és ez önmagában egyáltalán nem baj, csak épp távol van a nemzetközi piacon figyelmet keltő, kockázatvállaló és merész kosztümös filmek világától, vagyis pont azokat az értékeket hanyagolja, amik magát Semmelweis Ignácot is olyan naggyá tették.
