Bujdosó szerint igen, a sikerben nagy szerep jut Szatmári Péter operatőrnek, akinek szélesvásznú képein kinyílik a balti-tengerparti tér, a képeken "tiszta, ropogós, hidegen napsütéses színek dominálnak", illetve jók a színészek, Eva Green kifejezetten érzékeny, finom, megható.
Azonban épp a fliegaufos természetfilmes-távolságtartó látásmód (lásd a Tejút) okoz problémákat a nézőnek azonosulás dolgában, ahogy Bujdosó összegzi a rendezői attitűdöt: "megmutatja a fontos dolgokat, de majdnem végig azt kívánom, bár közelebb merészkedett volna hozzájuk".
Elég közel merészkedett-e hozzájuk Fliegauf?
A film kulcsmomentuma, -kérdése, a halott férj klónozása, újbóli megszülése és ennek implikációi pedig csak gesztusok és utalások szintjén jelennek meg, "mintha elmaradna az igazán izgalmas kérdések felvetése", mint pl. a fiú más környezetben való felnövekedésének hatása a személyiségére (mint a cikkből kiderül, "Fliegauf szerint a környezeti tényezőknek nincs túl nagy szerepe a személyiség alakulásában", akkor tehát a szerelem is genetikusan kódolt bennünk? Az evolúció vak parancsát követve kapcsolódunk életünk társához?)
Mindezek ellenére a Womb sikeres kísérlet, nem támasztja alá azokat a félelmeket és ellenérzéseket a nagy összeurópai koprodukciók kapcsán, amelyeket az europuding megnevezés fed: a Womb nem langyos, jellegtelen, felületes produkció.
A Variety hasábjain Boyd van Hoeij, a magyarfilmfelelős ír a filmről, amelyet tűnődő művészfilmnek álcázott vitairatként határoz meg. Ahhoz képest, hogy a rendező ezzel a filmmel az angolnyelvű filmkészítés területére lépett, ízig-vérig magyar film született a rá jellemző homályos történetmondással, precíziós fényképezéssel és a szinte mítoszi szintig lecsupaszított helyszínnel. A vitára ingerlő téma ellenére sem tűnik azonban valószínűnek, hogy a Womb igazi nagy átütő siker lesz.
Amennyire szokatlan a film története, olyan konvencionális a film kivitelezése, persze Fliegauf-i mércével mérve - a film elég sokáig precízen összefogott, elismerésre méltóan egységes, amíg a befejező jelenetek szét nem robbantják mindezt az egyensúlyt. Hoeij a film kulcsjelenetének tartja azt a képsort, amikor a 9 éves Rebecca találkozik a szomszéd Tommyval, a kezében egy félig megevett körtét tartva. Az idő erodáló ereje, a halál elkerülhetetlensége, a vágy, hogy valamit örökre megtartsunk jelenik meg egyszerre ebben a képben, s egyszerre árulkodik arról is, a rendező érti, miről akar beszélni, bízik a közönségében, és képes mindezt sokkal inkább költőien, mintsem hidegen intellektuálisan megjeleníteni.
Szimbolikus lépés a mítosz birodalmába
A klónozás utáni izoláció, azaz a tengerpartra költözés a szerző meglátása szerint szimbolikus lépés, a mítosz birodalmába utazást jelenti, amely fogás egyáltalán nem áll távol a magyar filmtől - "az elzárkózás mint a történet elemelése a valóságtól régi narratív trükk a magyar filmes hagyományban (...) a tenger pedig mindig legendai, mítoszi ízt jelent a szárazföldtől határolt magyaroknak."
Fliegauf érezhetően okkal kerüli a szexualitás-testiség megjelenítését, s fektet hangsúlyt az érzelmi intenzitásra egészen Thomas haláláig, ami aztán érdekes feszültséget okoz a klón-gyerek felnövekedésekor, illetve a film zárlatával is kapcsolatban van.
Green jól oldja meg szerepét, azt is, amikor, bár fizikailag nem látszik rajta, felnő a gyereke-férje, mintha az egymásnak feszülő érzelmei a bőre alatt vibrálnának. Smith is jól oldja meg sokkal kevésbé összetett karakterét, az anyját alakító Lesley Manville pedig két jelenetben is nagyszerű. Hoeijd kiemeli Szatmári fényképezését, Erwin Prib látványtervezői munkáját, Xavier Box vágó lassan lüktető tempóját, illetve elismerést kap a Fliegauf-féle zene is.
A csend feszültség és líraiság helyett élettelenséget eredményez
Az IndieWire cikke inkább a film témájából indul ki, mint a rendező személyéből, előbbi pedig egyértelmű kérdésekig vezet: az anya döntése incesztushoz vezet-e, avagy csupán lelki társát akarta újra megszülni? Eric Kohn szerint a film erős pillanatai túlságosan a film végére vannak időzítve, és a tengerpartra száműzött cselekmény is túl magányos. A képekben gondolkodó rendező lélegzetelállító beállításai pedig dramaturgiai feszültség híján széteső pontokká válnak. Fliegauf túl sokat bíz a néma csendre, ami a feszültség vagy a líraiság helyett élettelenséget eredményez. Mivel a Womb túl későn villantja fel, mivé is fejlődhetett volna, a problémakör végiggondolása helyett csak egy ötlet ismételgetéséig futja.
A Womb előzetese
