Kórház a listák élén

Pedig minden észérv a kórházas sorozatok ellen szól. Józan paraszti ésszel azt hihetnénk, hogy míg a krimikben mindig ki lehet találni újabb és újabb gyilkosságokat, körülményeket, motivációkat, addig a kórházas sorozatok hozott anyagból dolgoznak, hiszen tudjuk milyen betegségek léteznek és egy idő után repetitívvé válhat a sok baleset, az, amikor minden részben felvesznek egy beteget, hogy az epizód végén vagy „jövő héten” hazaengedjék, rosszabb esetben elsirassák, miután természetesen „minden megtettek érte.”

Éppen ezért a jó kórházas sorozatok már eleve az első részükkel, a pilotjukkal meghatároznak egy olyan koncepciót, egyéni ízt, amely alapján mások kívánnak lenni, amivel megpróbálják megkülönböztetni magukat versenytársaiktól. Enélkül a néző csak zavartam pislogna a sok kis- és nagyrutin között és figyelné a maszkokban rohangáló embereket, miközben nem tudja, hogy éppen George Clooney, Hugh Laurie vagy esetleg Zach Braff ment életeket.

A fent említett megváltó sorozat a Vészhelyzet volt, aminek úgy tűnik, jót tett, hogy az Androméda törzs és a Jurassic Park írója, Michael Crichton készítette. Bár, ha jobban belegondol az ember, akkor menten el is bizonytalanodhat, hiszen a Vészhelyzet esetében sosem a történeti elemek, a sztoriszálak vívták ki az elismerést, hanem a kegyetlen pörgés, a fiktív sürgősségi osztályokra olyannyira jellemző nagyfeszültség, melyet a képernyőn át megtapasztalva csalódás foghatna el, ha minket gördítenének be egy akut eset következtében a sürgősségire.

Kórházi akciósorozat Vészhelyzet

A Vészhelyzet tehát igazi akciósorozat, mely éppenséggel egy kórházban játszódik. Ez az új típusú megközelítés pedig azonnali sikert jelentett, a nézők az események kellős közepébe csöppentek és a kézikamerás technikának köszönhetően totális realizmusban lehetett részük. Bár a Vészhelyzet ugyanúgy egy soundstage-en épített díszlet kórtermekben és folyosókon játszódott, de a készítők a természetesebbnek ható fényviszonyok elérésének érdekében szakítottak a megszokott technikákkal és a 3-4 falas díszletműtők tetejére mennyezetet szereltek. Ez jelentős lépésnek számított a megvalósításban és a sorozat imidzsének kialakításában, hiszen a minél precízebb világítás érdekében az efféle díszletszobák mennyezete hiányzik, hogy hatalmas lámparengeteg világítsa meg a színészek kedvezőbb profilját.

A helyszín- és témaválasztást látva bármennyire is klónnak hinné az ember a Chicago Hope-t, nem az, hiszen a Vészhelyzet-tel egy időben indult, csak éppen a jelenleg a 13. évadában futó sürgősségis sorozattal ellentétben mindössze a nagyon tisztes 6. évadát élte meg. A David E. Kelley által készített sorozat a Vészhelyzettel ellentétben nem (csak) az akcióra és a fura esetekre összpontosított, hanem sokkal inkább az olykor elég excentrikus karakterekre. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Vészhelyzet-ben ne lennének szappanoperai vonások (sőt!), mindössze a Chicago Hope igazi szerzői sorozatnak számított és David E. Kelley-nek köszönhetően sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a párbeszédekre és az orvosi esetek szereplőkre kifejtett hatásaira.

Persze a műfaj két zászlós hajóját konvojban követték az újabb szériák. Közös sorsuk a gyors süllyedés volt, hiszen sokkalta inkább másolni próbálták az NBC és a CBS sikersorozatainak fő vonásait, mint sem hogy saját ötletekkel pakolják tele a szériákat. 2001-ig kellett várni az újabb nagy dobásra, a Scrubs-ra, mely bebizonyította, hogy jóval több van a kórházi témában annál, amit addig kisajtoltak belőle.

Érdekes módon David E. Kelley-nek duplán is köze van a Scrubs születéséhez, mely (írd és mondd) egy kórházi „szituációs komédia”. Kelley miután elkészítette és pár évig gondozta a Chicago Hope-ot, 1997-ben belevágott egy egyéni hangú sorozatba, mely egy helyre kis ügyvédlányról szólt. A címe Ally McBeal volt, és műfajilag jogi dráma lett volna, de manapság az efféle szériákat illetik a divatos dramedy jelzővel, hiszen jóval több volt a komikus elem a sorozatban, mint a drámai.

Egy csapásra kulttá vált és Zach Braffet is a csúcsra is röpítette Scrubs

A Scrubs fittyet hányt az amerikai tévékben akkortájt még mindig hódító többkamerás, színpadi díszletes, közönség előtt felvett komédiázásra és megvalósította az előtte viszonylag ritkán alkalmazott egykamerás stílust, melyet nem kísér alávihogás, mely jelzi a nézőnek, hogy mikor kell elmosolyodni. Emellett kölcsönvette az Ally McBeal narrálós elbeszélőmódszerét és az ugyancsak a Kelley-féle sorozatban gyakran előforduló álom- vagy képzeletbeli jeleneteket, amikor is a főhős maga elé képzel egy abszurd szituációt és azt karikírozza ki a végletekig (például ahogy szó szerint felrobban dühöngő főnökének feje).

A két tényező együtt és persze a kifogástalanul merész humor meg is hozta eredményét, Bill Lawrence sorozata egy csapásra kulttá vált és a főszereplőt alakító Zach Braffet a csúcsra is röpítette. (Le is csapott rá a mozis világ és egyre másra szerepel nem éppen kommersz mozifilmekben – a nagyszerű Régi környék-et (Garden State) ráadásul még ő is írta és rendezte.)

Persze a Scrubs kevéssé kommersz stílusa nem döngetett nézettségileg nagy magasságokat, de a Jóbarátok-at követő időpontban szerették az amerikai nézők – Chandlerék nélkül azonban minimális, de a túléléshez még éppen elegendő nézettséggel ért el a hatodik évadba. És mivel tudjuk, hogy nincs új a Nap alatt, ezért 2005-ben egy olyan kórházas sorozat robbant be, amely ugyancsak a Scrubs-féle narratív formulára építkezett.

A Grace klinika (Grey’s Anatomy) ahhoz képest, hogy ma az USA legnézettebb sorozat, nem volt sikerre ítélve, hiszen csak a tévés évad közben, a midseasonben került bemutatásra az ilyenkor szokott csonka évaddal. Habár a kezdettől népszerű sorozat egy ideig még csak másodhegedűsként muzsikált az ABC-n a Született feleségek árnyékában, kisvártatva, a Super Bowl hatalmas nézettségű közvetítése következtében a nézettségi listák élére ugrott és ott is maradt.

Olykor nevetős, olykor sírós Grace klinika

A Grace klinika szintén azért maradhatott életben, mert új irányból közelített a kórházi sorozatok témájához. A felütése a Vészhelyzet-éhez hasonlatos, ugyanis mindkét szériában a kórházban frissen kezdő gyakornok segítségével láttatják velünk az eseményeket, csak éppen az akció és dráma arányai cserélődtek meg, így igazi, olykor nevetős, olykor sírós, de mindenféleképpen igényes kórházi szappanoperát kaptunk, melyet egyrészt az erős és szerethető/utálható karakterek lendítenek előre, valamint az igen nagy műgonddal kiválogatott zenei anyag. Természetesen cseppet sem áll távol a valóságtól az a sorozatot érő vád, hogy a totális hatásvadászat az egyik kedvelt eszköze, de ha egyszer működik és, mint látjuk valóban jól működik, akkor nincs miért kárhoztatni a készítőket, hogy újra meg újra kijátsszák a drámakártyát és próbálják sokkolni a nézőt. Nem is csoda, hogy májusban egy spinoff, az egyik karakter által indukált leágazás, afféle testvérsorozat készül a Grace kliniká-ból.

És, mivel azt emlegettük fennhangon az elején, hogy két kórházas sorozat uralkodik jelenleg Amerikában (miközben a veterán Vészhelyzet szép lassan, de elfárad), így ne feledjük a Doktor House-t sem, mely szakított a heroikus főszereplő kötelezőnek hitt toposzával és egy igazi antihőst, egy nárcisztikus, mogorva, embergyűlölő, ám zseniális orvost tett meg címszereplőnek. És persze (ami a siker kulcsa), ismét csavart egyet a történeten, mert miközben az ember röhög a beszólásokon és síri csendben figyeli a dráma pillanatokat, addig még egy igazi nyomozás részese is lehet, ahol is az orvosok keresik az éppen aktuális „bűncselekmény” tetteseit, a vírusokat és egyéb bacilusokat.

Persze a műfaj Amerikán kívül is népszerű volt, hiszen a pozitív üzenet és a hétköznapi hősök mindig is nézővonzó tényezőnek számítottak. Igaz, ami igaz, az európai kórházsorozatok nyugalma és kimértsége meglehetősen elütött az amerikai hévtől. Lehetett a kórház a város szélén (mint a csehszlovákoknál), lehetett a klinika Fekete erdőben (mint a németeknél) vagy akár Csillagkúton is (mint nálunk), a gyógyítás háttérbe szorult a kórházi románcok és intrikák izgalmai mögött.