Skizofrén állapotba került az RTL Klub? Vagy csak minél szélesebb nézői rétegnek akar megfelelni? Mindenki válassza ki a neki tetsző feleletet, mindenesetre aki szerda este bekészíti a popcornt, hogy a „vezető magyar kereskedelmi tévén” krimit nézzen, a bűnügyi műfaj két végletét képviselő sorozatát fogja látni egymást követően. A Miami helyszínelők-et és a Dr. Csont-ot.
Utóbbinak a címét kifejezetten nagy erőfeszítésbe telik leírni, így talán megbocsátható, ha ezentúl az eredeti, Bones címen emlegetem. A Bones igazi premiernek számít, hiszen az Amerikában 2005-ben induló, jelenleg második évadában járó sorozatot, most láthatjuk először Magyarországon, viszont az öt éves Miami helyszínelők-et már jó pár éve bemutatta a Viasat, de a nemzetközi trendnek megfelelően végre országos csatornára is utat nyert a sorozat.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért is nevezem ennyire végletesnek a két sorozat elhelyezkedését azon a bizonyos nem létező műfaji skálán, vissza kell mennünk a egészen a bölcsőig, melyet még 1999 kezdett el ringatni egy híres-neves hollywoodi producer, bizonyos Jerry Bruckheimer.
Bruckheimer neve hamar fogalommá vált Hollywoodban és azon ritka producerek közé tartozott, akinek a nevével el lehetett adni egy filmet, hiszen a tipikus Bruckheimer-filmek a nagyszabású költségvetésüknek köszönhetően a totális látványra építettek, s a mindent a szemnek hozzáállás igen jövedelmezőnek bizonyult. Top Gun, Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?, A szikla, Con Air – A fegyencjárat, Armageddon, megannyi gigasiker, melyek közé csak olykor csúszott be egy-egy bukás (Rossz társaság) vagy nem az akciófilm műfajába tartozó tanmese (Veszélyes kölykök, Sakáltanya).
 |
| Az öt éves Miami helyszínelők-et már jó pár éve bemutatta a Viasat Miami helyszínelők |
A Helyszínelők ötlete Anthony E. Zuiker agyában fogant meg. A sorozat szimpla nyomozós szériának indult volna, azzal a csavarral, hogy a helyszíneket elsőként felderítő és utána a saját kis laborjukban zárkózva molyoló szakemberekre koncentrált volna, akik pár rendőrrel megtámogatva számolatlanul gombolyítják fel a bűnügyeket. Maga a koncepció biztosan nem olyan volt, amire az emberek azonnal rákattantak volna, (hiszen kit érdekel a laboránsok élete?) ezért a CBS csatorna, melynek Zuiker felajánlotta a sorozatot, beszervezte az addig még „tévészűz” Jerry Bruckheimert, aki azon mód gyorsan meg is alapította a Jerry Bruckheimer Television céget.
Az überproducer beszállása nem csak anyagi természetű támogatást jelentett, hanem Bruckheimer hozta a hollywoodi mozis látásmódot és rámutatott, hogy a sorozat akkor lehet igazán sikeres, ha látványban valami újat tud hozni és emellett azt nyújtja a nézőknek, amire ők kíváncsiak, ha bűnügyi sorozatot mellett döntenek egy fárasztó munkanap estéjén, lefekvés előtt. Szerinte a megfáradt agyat leginkább a rendőrségi nyomozás folyamata és a meghökkentően változatos gyilkossági paletta tartja leginkább ébren.
Ezen kívül ő volt az, aki a szereplők egyensúlyát elbillentette a helyszínelők és laboránsok irányába és a sorozatban résztvevő rendőrök súlyát, valamint számát lecsökkentette, így állhat elő az a valós életben teljesen abszurd helyzet, hogy a tanúkat is a helyszínelők faggatják (rendőri asszisztációval), valamint, ha úgy hozza a sors (lásd a miami kollégák), akkor fegyverrel a kézben még a gyanúsítottak után is vetik magukat.
A Helyszínelők (és klónjai) tipikusan az ún. procedural, vagyis szinte egy az a egyben a nyomozati eljárásra koncentráló krimisorozatnak számítanak, ahol csakis az A-tól a B-be való eljutás, a nézőt az áldozattól a tettesig és annak motivációjáig eljuttató folyamat számít, s minden egyéb sallang, mint a teszem azt, a karakterizálás, illetve az azt elősegítő magán-, esetlegesen nem az üggyel kapcsolatos munkahelyi párbeszédek, illetve a karakterek munkahelyen kívüli élete csak lemetszendő feleslegnek számít – az esetek többségében, hiszen kivételek mindig akadnak.
Ilyen, a folyamatra koncentráló procedural sorozatnak számít például a Doktor House is, hiszen nem csak egy gyilkossági nyomozásnak lehet hasonló a szerkezete. És, amit még fontos megjegyezni a műfajjal kapcsolatban, hogy a tévék nem csak a CSI-sorozat hatalmas sikere miatt erőltetik a műfajt, hanem a hihetetlen magas ismétlési ráta miatt is, hiszen a nézők az USA-ban, de a Viasatos adatok alapján idehaza sem törődnek annyira azzal, hogy éppen új epizód vagy régi rész megy a tévében.
 |
| A történetszerkesztési stílust később több sorozat átvette Doktor House és csapata |
A vadhajtások lenyesegetésével felszabadult műsoridőt pedig természetesen egy újabb bűnüggyel lehetett (mit lehetett, kellett!) kitölteni. Így a drámai sorozatokban általában megszokott egy főszál és egy-két mellékszál mellett, így megvalósult egy olyan formátum, amely két, szinte azonos hangsúllyal rendelkező történeti szállal bír – melyeknek ráadásul az esetek túlnyomó részében közös csatlakozási pontjuk sincs.
Formátumot említettem, mivel ezt a történetszerkesztési stílust később több sorozat átvette, elég csak a Helyszínelők különböző mutációira (Miami, New York), valamint a Bruckheimer-istálló további sikeres versenyzőire (Cold Case - Döglött akták, Without a Trace – Nyomtalanul) gondolni. Bár a fentieknek ellent mondani látszik, hogy az eredeti Las Vegas-i helyszínelők esetében az első részben, a pilotban kapunk pár karaktert, akiket felskiccelnek egy-két jellemzővel (szerencsejáték-szenvedély, egyedülálló anya), de sajnos/szerencsére a továbbiakban nem erőltették túl az írók a szereplők dimenzionálását – jó, ha a heti 42 percből 1-2 percet szántak az ilyesmire.
A tévébe és pláne a krimi műfajába természetesen a Bruckheimer-védjegyekké váló robbanások nem igazán illenek bele, így a producertől megszokott vizualitást egyrészt a sorozatok lenyűgöző képvilága jelenti: elég csak felidézni a zöldes-neonos Las Vegas-t, a fakó Miamit, a Nyomtalanul áttűnő flashback-effektjeit vagy a Döglött akták szinte minden egyes epizódjában más képi világgal és fényképezési trükkökkel megvalósított korabeli visszaemlékezéseit.
A mozis fényképezés mellett a másik védjegy a klasszikus krimitörténetekbe bevont számítógépes animációk jelentik, melyek segítségével a néző szinte egy anatómiakurzuson érezheti magát, hiszen az áldozat egyik testnyílásán be-, a másikon pedig kiszáguldó nézőpont, valamint a lövedékek és egyéb gyilkos fegyverek útját és testben elkövetett roncsolását követő kamera által közvetített kép igazi techno-krimivé teszi a Helyszínelők-et.
Mindent a szemnek, semmit az agynak, mondhatnánk, de nem állná meg a helyét a kijelentésünk, hiszen a kiapadhatatlan ötleteknek köszönhetően még a heti kettő (a spinoffokkal együtt 3-4) eset kitalálása sem okoz gondot a készítőknek, bár az is igaz, hogy a többi tévés krimihez hasonlóan a meglehetősen korlátozott számú szereplőgárda miatt a gyilkos személye általában némi agymunkával könnyen kitalálható, de a tettig elvezető út, a gyilkosság motivációja már annál kevésbé.
Azt gondolhatnánk, hogy ha a krimisorozat műfajának egyik véglete a Helyszínelők technofil megközelítése, akkor a másik oldalon Miss Marple sarokba hajított kötőtűit vagy Poirot mindig fickándozó szürke agysejtjeit találjuk. Nem, hiszen az Agatha Christie által kitaposott ösvényen tipegő modern Jane néni a tévében Jessica Fletcher névre hallgatott és a Gyilkos sorok-ban (Murder She Wrote) nyomozott. Bár róla sok mindent megtudtunk, de ő szintúgy inkább az ügy megoldására koncentrált, ellenben a Bones-szal, melyben a bűnügy hovatovább már másodlagosnak számít, ha a karakterek egymás közti civódásait, illetve jópofizásait vesszük figyelemben.
 |
| Nem feltétlenül találják meg a választ minden problémára Dr Csont és csapata |
Míg a Helyszínelők a „mindenevő” krimik közé tartozik, a Bones nem filozófiájában és vizualitásában próbál kiríni a tömegből, hanem specializáltságával. A sorozat Dr. Temperance Brennant állítja a középpontba (ő lenne az a bizonyos Dr. Csont), aki igazi tudós ember, törvényszéki antropológus, aki csapatával az FBI-nak nyújt segítő jobbot az olyan ügyekben, amelyekkel az ügynökség már nem tud mit kezdeni.
Természetesen leginkább olyan esetekhez hívják ki az orvoscsoportot, ahol az áldozatoknak csak a csontjait, elszenesedett vagy más módon felismerhetetlenné vált maradványait találják meg. A másik főszereplő Seeley Booth különleges ügynök, aki a magát a négy fal között a csontvázai társaságában sokkal jobban érző doktornő szócsöve – ő beszél a tanúkkal, kommunikál a külvilággal és az effajta munkamegosztás generálja a konfliktusaik javarészét.
A Bones-ra és a hasonló mélyebb szintű karakterizációval rendelkező krimisorozatokra nem feltétlenül jellemző, hogy a karakterek minden problémára azonnal megtalálják a választ, nem köpik fejből a megoldást minden felmerülő akadályra – ők inkább valóban hazamennek (látjuk is, hogy nem a munkahelyen alszanak), órákon át bújják otthon a vonatkozó szakirodalmat és, ha úgy hozza a sors, reggel akár két egymásnak tökéletesen ellentmondó megoldási javaslattal állnak elő.
A Bones-ban a mellékszereplőkre nem csak azért van szükség, hogy a főszereplők által meg nem válaszolható kérdésekre a gomb benyomása után azonnal kiadják a választ, mint ahogy a Helyszínelők-re oly jellemző, ahol is minden témának van felelőse, minden felmerülő kérdésre adott a megfelelő go-to-guy, így aki megakad a nyomozásban csak felcsapja a helyszínelő-kisokos vonatkozó fejezetét és tudni fogja ki válaszolhat a kérdésére.
Nem. Olykor bizony elkél a baráti tanács, a lelki segítségnyújtás, hiszen egy szerelemtől sebzett nyomozó vagy egy, a társára fújó FBI-ügynök nem mindig eredményez gyors előrehaladást az ügyben. És az már az íróknak köszönhető, hogy általában az egymással perlekedő főkarakterek vagy szándékoltan a főszállal kevéssé kapcsolatos beszélgetések adnak ötletet a detektíveknek, amivel közelebb kerülhetnek az esetek megoldásához. Az ehhez hasonló trükkökkel a forgatókönyvírók bizonyíthatják, hogy az ő figuráik igazi emberek, nem csak gondolkodni kevésbé képes gépek, akik mindig a meglévő tudásanyaguk alapján közlik a választ némi analízis után a kérdésekre.
Zárásul egy kedves adalék ahhoz, hogy melyik sorozat számít a földhözragadtabbnak. A Helyszínelők 2004-ben, a halhatatlan vámpírról szóló Angel című sorozattal karöltve elnyerte az amerikai Science Fiction, Fantasy és Horrorakadémia által alapított, legjobb tévésorozatnak járó Saturn-díjat. Érdemes ezen a szinten kezelni Grissomot és társait, elismerve a tényt, hogy nem véletlenül taszította le a trónról a Jóbarátok-at és a Vészhelyzet-et a Helyszínelők, s hódította el az Egyesült Államok legnézettebb sorozata címet majdnem három teljes évre.
