Agusztus 27-én megújult és egyben újra is indult a Veszprém–Balaton Filmpiknik, amit ebben a formában csak egyszer, még 2020-ban, az Európai Kulturális Főváros program keretében rendeztek meg, ami után az esemény Magyar Mozgókép Fesztivállá vált. Az új Filmpiknik igyekszik levedleni központi filmes ünnepnek szánt, de a független alkotók számára egyre kevésbé barátságos elődje örökségét (lásd beszélgetésünket Kolozsi László művészeti igazgatóval), le is vált róla például a Magyar Mozgókép-díjak fényűző átadógálája.
Kolozsi László a Filmpiknik megnyitóján
Fotó: MTI / Katona Tibor
Maradtak viszont a veszprémi és balatonfüredi helyszínek, a magyar filmek és a szakmai beszélgetések, még ha idén kicsit későn, augusztus végén is rendezik a fesztivált. Emiatt látogattunk ismét mi is Veszprémbe, ahol az új irányt jelezve a CODE Digitális Élményközpontban nyílt meg az esemény. Az immerzív, egész termet betöltő élményeket kínáló központban rögtön egy narratív alkotást nézhettünk meg Elrejtett hangok címmel - a zenei utazást a Derengő Animation készítette kifejezetten ebbe a térbe és egy kislány mesés zenés utazását jeleníti meg. Az immerzív film csak az egyike a CODE kínálatának, ami a Filmpiknik keretében nézhető meg, de ezután hagyományosabb filmélményeket választottunk az első két napon.
A magyar Walt Disney - Dargay Attila portréfilmje (r.: Ducki Witek és Ballai András)
„Folyton járt az agya, a keze, meg a szája” – jellemzik Dargay Attilát, az animációs rendezőt, akinek egész estés rajzfilmjei (Lúdas Matyi, Szaffi, Vuk, Az erdő kapitánya) talán mind közül a legjobban rezonáltak a gyerekközönséggel a magyar animáció 1960-as évektől az 1980-as évtized végéig tartó aranykorában. A legendás Pannónia Filmstúdióban persze elképesztő módon koncentrálódott a tehetség, a Macskássy Gyula nyomdokán kibontakozó nemzedék, Jankovics Marcell, Nepp József, Gémes József vagy Reisenbüchler Sándor csak néhány példája azoknak a kiváló alkotóknak, akiknek köszönhetően a műhelyt a világ legnagyobb és jelentősebb animációs stúdiói között tartották számon abban az időszakban, annak ellenére is, hogy a szocialista blokkhoz tartoztunk.
Dargayt azonban megkülönbözteti kortársaitól, hogy stílusa, részletgazdag, szerethető figurái elsősorban nyugati mintákhoz, a Disney-iskolához álltak közelebb, és örömmel is vette, ha a „magyar Walt Disneyként” emlegették. Nem véletlen tehát, hogy ezt a címet viseli a róla szóló portréfilm is, amelyből Dargayról elsősorban az örök gyermek, a valóság és a gyakorlatias problémák felett lebegő művész képe bontakozik ki. Pályatársai szerint mindennél jobban szeretett rajzolni, fejben akkor is alkotott, ha nem az asztalanál ült ceruzával a kezében, sőt, még a járásában is volt valami rajzfilmfigurás. Ugyanakkor kevésbé gyakorlatias ember, aki özvegye, Henrik Irén szerint „egy szöget lusta volt beverni a falba.”
Kép A magyar Walt Disney - Dargay Attila portréfilmje című filmből
Ballai András és Ducki Witek filmjében Dargay karrierjének bemutatása és a személyes jelleg között egyértelműen az utóbbi felé billen el a hangsúly, egyrészt köszönhetően Henrik Irén visszaemlékezéseinek, akit a filmeseknek még éppen az „utolsó pillanatban”, az idén nyáron bekövetkezett halála előtt sikerült leültetniük a kamera elé, és aki nemcsak házas-, hanem egyben Dargay legszorosabb alkotótársa is volt, hiszen animációs operatőrként összes filmjét is ő fényképezte.
Másrészt nagy szeretettel emlékeznek meg a rendezőről egykori pannóniás kollégái, Ternovszky Géza és Sajdik Ferenc, vagy a filmjeinek többször is hangjukat kölcsönző színművészek, mint Pogány Judit és Gálvölgyi János. Szintén hangsúlyosabbak az archív rajzfilmrészleteknél Dargayék Super 8-as és VHS home videói (amiből az alkotók 7 órányit kaptak Henrik Iréntől), amelyek elsősorban külföldi nyaralásokat örökítenek meg, de láthatjuk rajtuk a házaspár szeretett kutyáit is, akiket például Az erdő kapitányában is megörökítettek. Dargayt sokat látjuk, és sokat beszélnek róla, önmaga azonban csak kétszer kap szót: egy régi interjúrészletben mutatkozik be, illetve hallhatunk egy morzsányit abból, hogyan játszotta elő a színészeknek a jeleneteket, szinte hangos storyboardot létrehozva a még megrajzolás előtt álló alkotáshoz.
Dargay stílusáról, filmjeinek technikai aspektusairól, pontosabban arról, miért tudta ennyire megragadni a célközönség figyelmét, inkább kortárs animációs alkotók beszélnek, köztük M. Tóth Géza vagy Az erdő kapitányában pályakezdőként dolgozó Patrovits Tamás. Szóba kerül, hogy Dargay „gömbtechnikával” tervezte karaktereit, vagy hogy milyen ügyes trükkökkel tette azonosulhatóbbá őket: a kis Vuk figurája például egyszerre ötvözte magában egy kúszó-mászó kisbaba és egy cserfes hároméves vonásait, vagy hogy a Lúdas Matyi főszereplője valójában két karakterre lett osztva: a realisztikusan megrajzolt fiúra és a karikatúraszerű, antropomorf libára, aki egyfajta avatárjaként működik.
Kép a Vuk című rajzfilmből
A filmek közül a Vuk kapja a legnagyobb fókuszt, Az erdő kapitánya csak érintőlegesen, a Szaffi pedig archív bevágásokban jelenik meg. Persze egy 50 percbe belesűrített tévés dokumentumfilmről beszélünk, érthető hogy nem lehet teljes alapossággal elmerülni az életmű minden darabjában, de attól még kár, hogy említés szintjén sem fértek bele tévés munkái, a beszélőként egyébként megjelenő Sajdik Ferenccel készített A nagy ho-ho-horgász vagy a Pom Pom meséi sem. Dargayék nyaralós videói nagyon hangulatosak, és érdekes, hogy a szocializmus idejében mennyifelé sikerült eljutniuk – még New Yorkból is vannak felvételek –, szép számmal akadnak munkahelyi és családi fotók is, azonban sajnos az alkotók valamiért jó ötletnek tartották az utóbbiakat mesterséges intelligenciával megmozgatni.
Ez nemcsak a hitelességet gyengíti, hanem kifejezetten rossz szájízt is hagy maga után. Az, hogy a hagyományos animáció egyik legjelentősebb képviselőjéről szóló filmben a művészek, köztük az animátorok megélhetését kifejezetten veszélyeztető generatív AI-jal hoznak létre animált szekvenciákat – még ha itt nem is rajzokról, hanem fényképekről van szó –, meglehetősen visszás. E szépséghiba ellenére Dargay portréja így is hiánypótló, hiszen a hazai animációval kevés dokumentumfilm foglalkozik, és számos további alkotó is megérdemelné, hogy részletesen foglalkozzanak életével és munkásságával ilyen formában is.
Föld és vas (r.: Buvári Tamás)
Buvári Tamás negyedik nagyjátékfilmje az eddigi legambiciózusabb is egyben, ugyanis a közösségi összefogásból létrejött produkció három történetet mesél el, három különböző korszakban. Buvárit és Maruszki Balázs társforgatókönyvírót valós események inspirálták, három főhősük pedig egy, a második világháború után egy Drezda melletti faluba kitelepített sváb tanárnő, a Ceaușescu-diktatúra elől családjával Magyarországra menekülő kolozsvári fotós és a napjainkban lányával az erőszakos férje elől Ausztriába menekülő anya.
A sztorikat a karakterek helyett a szülőföld kényszerű elhagyásának alapszituációja köti össze, figuráik sorsát pedig alapvetően meghatározzák, sőt elkárhoztatják korábbi tetteik és az új életükben, szintén kényszerűségből meghozott döntéseik. Szinte mindegy, hogy a második világháborúról, a szocializmusról vagy napjainkról van-e szó, a rossz mintázatok és az események kifutása – amiben mindig szerepet kap egy revolver is – folyamatosan ismétlődnek. A múlt a kisemberek után nyúl, akiket saját személyiséghibáik is legalább annyira determinálnak, mint az igazságtalanság, ami elől menekülnek. Pesszimista történetek ezek, amelyekben az egyéni boldogulás útjában a történelem és az adott személyiség egyszerre áll, elveik végső feladása pedig hamis kiútnak bizonyul szorult helyzetükből.
Kép a Föld és vas című filmből
A fiatal, német nemzetiségi tanárnő egyetlen bűne, hogy a német katonák éneklésre kényszerítették, miközben a falu zsidó lakosságát és a lány, nácikkal együttműködésre nem hajlandó apját is kivégezték. A kommunistákat ez persze nem hatja meg, és Kelet-Németországba deportálják. A lányt azonban itt is előítélet és lenézés fogadja, ráadásul az egyik tisztségviselőben ráismer egy korábbi katonára, aki ott állomásozott a falujában. A szép hanggal megáldott lányt lelkiismeret-furdalás gyötri, de nem hallgat rá, meghozza a kompromisszumokat, amibe a németek, majd a kommunisták kényszerítik. Buvári Lilla feszengő, passzív figuraként jeleníti meg a sodródó, bolyongó lányt. Ezt németül kell tennie, viszont azt, hogy a karakternek nem tökéletes a kiejtése, ügyesen bépítik a cselekménybe, mivel ez is egy olyan vonás, ami ami a helyi németek között kivülállóvá teszi, és ami közvetve belesodorja a tragikus végkifejletbe.
Zoltánt, a fotográfust viszont éppen kompromisszumképtelensége, nyakassága sodorja a vesztébe. Miután egy tüntetés leverését megörökíti, nem hajlandó kiadni a Securitaténak a negatívokat. Családjával átszöknek a határon, de Budapesten nehezen boldogulnak, ami megviseli a házasságát. A férfi a Népszavánál kap állást, de itt nincs gyomra a pucér táncosnőkkel mulatozó elvtársakat fényképezni, ami miatt elkezd inogni a helye a szerkesztőségben. Ráadásul a BM-esek is rászállnak, akik a román kollégáknak akarnak besegíteni. Trill Zsolt kiváló választás a „nyakas székely” megtestesítésére, Zoltán hajlíthatatlansága tőle elég hitelesnek tűnik, ahogy az is, hogy a családja érdekében sem képes fontolóra venni, hogy visszább vegyen erkölcsi érzékéből. Lecsúszása pont ezért tragikus: alkoholizmus, válás és meghasonulás. Ugyanakkor hármuk közül talán egyedül ő nyer valamiféle feloldozást is.
A három közül a legjobban elrajzolt fejezet viszont pont a napjainkban játszódó, a 44 éves anyáé, aki kamasz lányával költözik ki Burgenlandba, ahol egy sztriptízbárban lesz nappali rúdtáncos. Majd őszintén meglepődik azon, hogy a főnök előbb vetkőzést, majd megalázó privátboxozást is követel tőle. Turós-Máté Kinga táncművész a koreográfiákat remekül hozza, de színészként tapasztalatlanabbnak tűnik ahhoz, hogy karaktere érzelmi mélységeit, az anya vívódását az új élet, a gyereke eltartása és a büszkeségéről való lemondás között hihetően megjelenítse.
Férjét egyetlen jelenetben látjuk, erőszakos dúvad, akit nem érdekel a távoltartási végzés, ez indokolja, hogy ennyire sebtiben, valódi terv nélkül távoznak az országból. A sztori viszont a végére valahogy gengszterfilmmé alakul, majd hirtelen lesz elvágva – ebben így a legérdekesebb az volt, amikor realizáltuk, hogy az utolsó jelenetet konkrétan abban a teremben forgatták, ahol a film premierje zajlott. Kedves bónusz volt ez a valódi immerzív moziélmény a veszprémi vetítésen résztvevőknek, de alighanem ehhez tényleg ott kellett lenni, hogy értékelje az ember.
Bár több operatőr (Kováts Claudia, Lovasi Zoltán, Tóth Zsolt) rögzítette, meglepően egységes és jól átgondolt a film képi világa. A régi hazában játszódó jelenetek nyers fekete-fehérben pompáznak, az új életet pedig mindig az adott kor fényképeire emlékeztető színvilággal és fényeléssel idézik meg. Kisköltségvetésű, közvetlen állami támogatás nélkül készült film (Buvári egyébként ebben úttörő, mivel már az elmúlt évek független hullámának felfutása előtt is így készítette alkotásait), de megjelenése profi benyomást kelt. Színészi játékának egyenetlenségei és az utolsó fejezet kiérleletlensége ellenére is figyelemre méltó munka.
A Lechner örökség (r.: Szabó Szonja)
Lechner Ödön (1845–1914) által tervezett épületek mellett lehetetlenség csak úgy elmenni anélkül, hogy az embert ne állítaná meg az egyedi, játékos, szecessziós és népi elemeket ötvöző stílusa, és a díszítőelemeinek részletgazdagsága, legyen szó Budapest belvárosában, Kőbányán, Kecskeméten, Szegeden vagy Pozsonyban található alkotásairól ( az egyetlen szomorú kivételt az Iparművészeti Múzeum jelenti, amelynek sanyarú állapotát hosszú évek óta épületháló rejti.) Még úgy is, hogy igazi részletgazdag szépségük a tetőn látható igazán, a pirogránitból és majolikából készült díszítőelemekben. „Hogy az Úrnak is legyen mit néznie” – válaszolta arra, hogy miért szöszöl mindig ezekkel, az utcáról nem látható elemekkel.
Ugyanakkor magáról Lechnerről talán kevesebb fogalma van az építész iránt nem megszállottan rajongó szemlélődőnek, pedig munkái (mint a Szent László templom, a Postatakarékpénztár vagy a Földtani Intézet) mellett szintén hasonló pályán elhelyezkedő leszármazottai és irányzatának követői velünk élnek – Szabó Szonja dokujátékfilmjéből pedig az építész életműve mellett őket is megismerhetjük.
Kép a Lechner örökség című filmből
A kőbányai téglagyáros-család sarja, Lechner úgy vélte, hogy a magyar építészetből hiányzik a nemzeti karakter, az építészekre pedig inkább külföldi behatások jellemzőek, mivel külföldön tanulnak, és az ottani szemléletet hozzák haza. Saját stílusára a szecesszió tagadhatatlanul hatással volt, motívumkincsét azonban a magyar népművészetből kölcsönözte, merőben szembemenve a korabeli neoreneszánsz és klasszicista építészettel. Követői és ellenzői is akadtak szép számmal, felemelkedését azonban lassú hanyatlás követte: a megrendelések fokozatosan fogyatkoztak, majd teljesen elapadtak, ahogy a politika egyre jobban eltávolodott az általa képviselt iránytól, és a konzervatívabb stílus felé fordult.
Bátran kijelenthető, hogy a magyar építészet korszakos és formabontó zsenijéről van szó. A neki szentelt film viszont a legklasszikusabb ismeretterjesztő hagyományokat követi. Hagyományos beszélőfejes alkotásról van szó, sok-sok életrajzi infóval és szakértővel, Lechner ükunokáival, amit egy-egy rövid jelenet illusztrál Lechner felmenőinek, majd a saját életének legfontosabb mozzanataiból.
Ezek sosem többek egy jelenetnél, de arra kiválóan alkalmasak, hogy megszakítsák és emészthetőbbé tegyék a töménytelen életrajzi adatot. A fiatalon Vizi Dávid, idős korában Gáspár Tibor által megformált Lechnerben a részletek megszállottját látjuk, akit üzleti társulásaiban is művészként jellemeznek a szakértők, és akit nem érdekel, hogy egy-egy változtatás mennyivel dobja meg a költségeket és az építési időt. Innovatív szemléletét jól jellemzi, hogy a Zsolnay gyárral együttműködve elkezdi alkalmazni a pirogránitnak nevezett időjárásálló kerámiaanyagot, ami stílusának meghatározó elemévé válik.
Élete kései szakaszára azonban társa és megbízói is kihátrálnak mögüle, építészi mesteriskolát sem alapíthat, idejét kávéházakban és mulatókban tölti, ahol az ifjú építészek rajongják körbe – és alkalmanként rendelkezésére bocsátják az irodájukat, ha mégis sikerül egy-egy pályázatot megnyernie. Ezekből a tervekből azonban vagy semmi nem lesz, vagy életében már nem fejezheti be őket. Drámai ív rajzolódik tehát fel, és a film ismeretanyaga részletes, tömény, kiérződik belőle a szakmaiság és a Lechneri örökség iránti tisztelet. Ugyanakkor a fikciós jelenetekből elfért volna akár több, vagy jobban dramatizált is, mert előfordul, hogy egy-egy szekvencia szinte szóról szóra megismétli azt, amit előtte már hallottunk a szakértőktől.
A Veszprém-Balaton Filmpiknik augusztus 27. és 29. között zajlik Veszprémben és Balatonfüreden.
