A beszélgetést Gaszner Veronika rendező vezette, aki azzal a kérdéssel indított, hogy mi alapján különböztethetjük meg egymástól a dokumentum- és az ismeretterjesztő filmeket, és miért csak erről a két műfajról beszélünk itthon. Kollarik Tamás utóbbit intézményi szempontból vezette vissza: a Mecenatúra program kilenc évvel ezelőtti kialakításakor úgy látták a legjobbnak, ha a legegyszerűbben megfogható műfajok alapján írják ki a pályázatokat, ezek közé tartozik a két fenti kategória is, amiket a Filmintézet tévés támogatási rendszere is megörökölt. A pályázati rendszer nem tudott volna úgy működni, ha külön kezelnek minden egyes alműfajt, ami ezeken belül előfordulhat.
Almási Tamás a két műfaj közötti különbséget az alkotói perspektíva alapján határozta meg: “Az ismeretterjesztő és a dokumentumfilm nézőpontja alapvetően különbözik, azzal együtt, hogy vannak átfedések köztük. Nézetem szerint a dokumentumfilm alapvetően az emberről szól, arról, hogyan éljük az életünket, milyen kapcsolataink vannak, milyen a viszonyunk az élethez, halálhoz, szerelemhez.” Miközben egy ismeretterjesztő film is szólhat akár emberi kapcsolatokról, mégsem a karakterből indul ki, hiszen célja elsősorban a témával kapcsolatos ismeretek átadása.
Godfrey Reggio: Koyaanisqatsi - Kizökkent világ
Stőhr Loránt alapvetően egyetértett Almási Tamással, ám úgy érezte, hogy egyetemi kollégája egy fontos szempontot nem emelt ki: a dokumentumfilm nem csak a kamera előtti emberről, hanem a kamera mögött állóról is szól. “A kortárs dokumentumfilmelmélet egyik fő gondolata, hogy a dokumentumfilm egy találkozásról szól a filmkészítő és a szereplő között. Még azokban a filmekben is nagyon hangsúlyos, amikben nincsenek emberek. Elképzelhető, hogy a Koyaanisqatsi-t nézve a tömegben elvész az egyén, nem azt a drámát látjuk, amit mondjuk a Tamás filmjeiben, de mégis van benne dráma, egy nagy emberi történet, ahogyan az alkotó megálmodta.” Egy természetfilmben a készítő inkább objektivitásra törekedne, a művészi énje helyett a tudományos tényekre támaszkodna.
A dokumentumfilmekben lényegi szerepet tölt be az alkotói vízió, míg egy ismeretterjesztő alkotásban háttérbe szorul: “Kevésbé domináns az, hogy a szerző hogyan értelmezi a prérifarkasok vagy a vadlovak életét. Valamiféle objektivitást, vagy ennek látszatát sugalmazva mutat be különböző jelenségeket, amelyek a természet- vagy a társadalomtudomány felől írhatók le. Ezeket a paradigmákat felvillantva próbálnak beszélni egy adott témáról.”
Zurbó Dorottya, Arun Bhattarai : A monostor gyermekei
Ezt a gondolatot Almási Tamás még a határok átjárhatóságával egészítette ki, példaként hozva Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban és Zurbó Dorottya A monostor gyermekei című dokumentumfilmjeit - mindkettőre igaz, hogy a rendező kommunikál a szereplőivel, miközben a film ismereteket is közvetít egy zárt, a néző számára nagy eséllyel teljesen ismeretlen világról.
“Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az a dokumentumfilm, amit annak titulál az alkotó” - válaszolta Meggyes Krisztina arra a kérdésre, hogy egy riportfilmek hová sorolhatók. Véleménye szerint egy alkotó okkal teszi, ha akár a fikció határán mozgó alkotását is dokumentumfilmnek nevezi, mert azt várja el a nézőtől, hogy eképp értelmezze. Erre példaként a Libanoni keringő-t említette, amely szinte teljes egészében animációs film, szerzője mégis dokumentumfilmként hivatkozik rá. “A régi olvasatot, hogy a dokumentumfilm egyenlő a valóság objektív ábrázolásával, hálistennek talán mostanra már lerugdosta magáról a műfaj” - hozzátette, hogy számára a riportfilm addig a dokumentumfilmhez tartozik, amíg jelen van benne az alkotó szubjektuma, de fekete-fehéren szerinte sem lehet elválasztani a kategóriákat.
Ari Folman: Libanoni keringő
A közönség soraiban ülő Dér Asia dokumentumfilmrendező jelezte, hogy sokszor az alkotók számára sem egyértelműek a meghatározások közötti distinkciók - a szemle előzsűrijében számukra is fejtörést okozott, hogy a dokumentumfilmes szekcióba nevezett 42 film közül legalább a fele az ismeretterjesztő kategóriába is beillett volna.
Almási Tamás a dokumentumfilmek és a fikció közötti határ elmosódásának árnyoldalát hozta szóba: “Miért gondoljuk valamiről, hogy dokumentumfilm? Mert a látottakról úgy gondoljuk, hogy valóság, elhisszük, ami ott van. Számomra egy fenyegető problémának tűnik, hogy a siker és az elvárások fényében a megrendelők gyakran olyan fordulatokat várnak el egy dokumentumfilmtől, amik valójában nem történnének meg.”
Az eredeti kérdéshez visszakanyarodva Stőhr Loránt elmondta, hogy az ismeretterjesztő filmek másik sajátosságát a narrátorhang használatában látja - ezekben fordul elő a filmkészítő vagy a szakértő mindentudó hangja, amely a tudomány képviseletében szólal meg. A dokumentum- és az ismeretterjesztő filmek közötti határ viszont állandó mozgásban van, szinte a kezdetek óta - például sok 1930-as években dokumentumfilmet mai szemmel már az ismeretterjesztők közé sorolnánk - de a fesztiválok és a finanszírozás szempontjából érdemes fenntartani a megkülönböztetést.
Gaszner Veronika, Kollarik Tamás, Almási Tamás, Stőhr Loránt (fotó: HSC stábiskola)
Meggyes Krisztina szerint sem segítené az alkotókat, hogyha a pályázati kategóriákat sok apró alműfaj szerint határoznák meg, de az erről döntőknek figyelembe kellene venniük, hogy a jelenlegi tévés pályázati rendszerben is meghatározott 18 hónapos elkészítési idő bizonyos típusú alkotásokra egyszerűen nem elegendő, ahogy költségvetés szempontjából is más különböző állhatnak fent - kiemelve az életútkövető alkotásokat és az animációs dokumentumfilmeket.
A beszélgetés hátralevő részében a szakmai közönség kérdezett, a műfaji kérdések pedig háttérbe szorultak. Kollarik Tamástól megtudhattuk például, mi történik, ha egy alkotó rosszul sorolja be a Filmintézethez beadott filmtervét: törekednek rá, hogy a jogilag különállóan működő döntőbizottságok indokolt esetekben átsorolhassanak a másikhoz filmterveket, átjárhatóságot teremtve a mozifilmes és a tévés rendszerek között. Egy másik felszólaló a tévés dokumentumfilmek támogatásához feltételül szabott 18 hónapos elkészülési időről vélte úgy, hogy nem ad megfelelő időt a filmterv fejlesztésére, ami lépéshátrányba hozhatja a magyar alkotókat a nemzetközi pitch fórumokon.
Szóba került a dokumentumfilmek bemutatási lehetőségek szűkössége is - ennek okaként a “commissioning editor”, azaz a dokumentumfilmek megrendelésére szakosodott programszerkesztők hiánya merült fel. A közönség soraiból elhangzott sarkalatosabb vélemény is pályázati rendszerről, miszerint az alkotás helyett az iparszerű termelést szolgálja ki, az elvárt 50 perces játékidő pedig zsákutcát jelent a televíziós dokumentumfilmek számára.
Kollarik Tamás válaszaiban többször is hangsúlyozta, hogy a Filmintézeten belül létrejött támogatási rendszerrel a filmes szempontoknak jobban megfelelő lehetőségeket szeretnének biztosítani, az alkotók észrevételei pedig el fognak jutni a döntéshozókhoz.
