A fesztivál tökéletes terep azoknak, akiket vonz az egész napos mozizás tömény és fárasztó, mégis varázslatos élménye. A példásan kidolgozott, gyors és kényelmes jegyfoglaló rendszert úgy alakították ki, hogy a nézőnek ne kelljen sakkoznia a filmek hosszával, minden sávban (10:00, 13:00, 16:00, 19:00, 22:00) csak egy jegy foglalható, így különösebb matekozás nélkül össze lehet állítani egy tartalmas, öt filmből álló napi programot. A New Horizons kínálata hihetetlenül bőséges, a fesztiválról elnevezett mozi 9 termében minden idősávra jut egy vetítés, sőt, még a néhány perces sétára lévő DCF művészmozi 4 terme és a város főterén kiállított hatalmas szabadtéri vászon is benne van a menetrendben, így naponta közel 70 előadásból lehet válogatni, ez pedig simán vetekszik egy cannes-i vagy egy velencei intenzitással.
A fő attrakciót minden évben a Gala Screenings szekció jelenti, ennek keretében a szervezők az aktuális nagy fesztiválsikereket hozzák el, amiket az összesen 2300 férőhelyes New Horizons mozi kb. 700 fős nagytermében lehet megnézni, már ha sikerül jegyet szerezni rájuk. Wrocławba a nyár közepén tömegesen zarándokolnak a főként lengyel filmőrültek, köztük meglepően sok tizenéves fiatallal, akik komoly érdeklődést generálnak az olyan filmeknek, mint A kegyelem fajtái vagy A szer. Észnél is kell lenni az online foglalásnál, mivel a reggel 8:30-as nyitás után a legnépszerűbb vetítések már néhány másodperc alatt megtelnek.
Szabadtéri vászon a New Horizons fesztiválon
A gálavetítéseken kívül persze versenyprogramot is hirdetnek a New Horizons-on, ahol idén olyan filmek versenyeznek, mint a Magyarázat mindenre, az idei Berlinálén a legjobb rendezés díjával kitüntetett Pepe vagy a cannes-i Kritikusok Hete szekció zsűri-különdíját elnyerő Blue Sun Palace. A fesztivál akkorára nőtt, hogy nemcsak a sokszor ismeretlenebb gyöngyszemeket felvonultató versenyfilmek, de a tematikus válogatások és a retrospektív vetítések is gyakran telt házzal futnak. Ha valaki mindenképp szeretne bejutni a kiszemelt filmre, az vásárolhat úgynevezett nyitott jegyeket, amikkel egy külön sorba kell beállnia és a szervezők a vetítés kezdete előtt kicsivel odavezetik őt az esetlegesen megmaradt helyek valamelyikére.
A hatalmas szponzorokkal (a főtámogató az mBank) és menő merchandising termékekkel (bögre, zokni, pulcsi, póló, saját márkás kávé!) megtámogatott, óriási tömeget profin mozgató fesztiválra joggal lehetünk irigyek. A 600 000-es lélekszámú Wrocław, ahogy egyébként a szűk 300 000 fős lakosságú Kolozsvár is, olyan filmes eseményeknek ad otthont, ahol egymásnak adják a kilincset a legfelkapottabb szerzői filmesek és hamisítatlan fesztiválhangulat uralkodik, aminek a forgatagába könnyű belefeledkezni. A szervezők a vetítések mellett szakmai programokat is hirdetnek, így a Polish Days nevű szekcióban éppen elkészült és még utómunka alatt álló lengyel filmeket mutatnak meg a környező országokból érkező szakmabelieknek, így keresve forgalmazókat és koproducereket a legfrissebb projekteknek.
Minghun
Jan P. Matuszyński (Az utolsó család, Nem hagytak nyomokat) új filmjét az említett Polish Days szekcióban is bemutatták, de ezen kívül már nyilvános vetítéseket is tartottak belőle az idei fesztiválon. A Minghun egy csendes és megható gyászdráma, ami a kulturális különbségekről is szól a Kína-Lengyelország tengelyen. Jurek (Marcin Dorociński) egyedül neveli tinédzserkorú lányát, a kínai anyától származó Marysia (Natalia Bui) azonban meghal egy autóbalesetben. A lány halála után megérkezik az anyai nagybácsi, Ben (Daxing Zhang), aki szeretné meggyőzni a gyászoló apát, hogy Marysiát egy kínai rituálé, a minghun szerint helyezzék örök nyugalomra, ami egy temetéssel egybekötött túlvilági házasságkötés két elhunyt ember között.
Minghun
A finom szövésű, melankolikusan induló filmbe Matuszyński fokozatosan csepegteti a spiritualitást, ami egy idő után az abszurdba is áthajlik. A kezdetben szkeptikus és hidegen racionális Jurek egyre több sorsszerű jelet kap, miközben Ben bácsi kardoskodik az európai szemmel furcsa minghun rituálé mellett. A történet tétje így az, hogy az apuka érzékeli-e a sorsszerűséget a gyászidőszakban és ennek megfelelően képes-e megadni lányának a végtisztességet. Jurek és Ben végül elkezdik keresni a megfelelő túlvilági házastársat Marysia számára, ami egy sor furcsa és gyakran kellemetlen találkozást eredményez. Marcin Dorociński mesterien vezeti végig Jurek figuráját ezen az úton, a férfi mintha fokozatosan arra ébredne rá, hogy a sorssal nem érdemes hadakozni, így elkezdi a megnyugvás lehetőségét látni a számára idegen hitvilág alapvetéseiben. A Minghun az ő alakítása mellett Kacper Fertacz operatőr misztikus hangulatú képei miatt válik spirituális élménnyé.
King Baby
Egy furcsa királyságban csak az uralkodó (Graham Dickson) és az ő szolgája (Neil Chinneck) élnek, méghozzá egy fából faragott királynő társaságában. Színházszerű díszletek között, egy romos vár ölelésében, szigorú rituálék mentén élik az életüket, aminek szerves része a bábu-uralkodónőnek a király általi kényeztetése (igen, olyan értelemben is) és az uradalomhoz intézett obszcén beszédek. A királyt bizarr rémálmok gyötrik, így egy nap próbaképp szerepet cserélnek és átadja a koronát az alattvalónak, hogy egy kicsit nyugodtan aludhasson. Ám a szolga nemcsak a hatalomba részegedik bele, de a kidolgozott domborulatokkal rendelkező faragott királynő is megbabonázza, így felborul a korábbi hierarchia.
King Baby
Arran Shearing és Kit Redstone őrült szatírája a Monty Python és Quentin Dupieux nyomdokain halad. A King Baby az elborult helyzetkomikumon és a félőrültként botladozó főszereplő páros kálváriáján keresztül a hatalom természetéről mesél, igaz, túl sok kapaszkodót nem ad a nézőnek. Ki ez a két ember, miért és hogyan élnek itt, egyáltalán, hogyan tudnak életben maradni, amikor a színjátékként szolgáló nyúlvadászatokat követően (amik során ők maguk öltöznek nyúlnak, a másik pedig eljátssza, hogy lenyilazza az antropomorf zsákmányt) zseléből kiöntött, nyúl alakú pecsenyét esznek és semmi mást?
A rendezők kontextus és magyarázatok helyett a végletekig eltúlzott gegekre építkeznek, amikből végül az a tézis rajzolódik ki, hogy a hatalom és a józan ész hosszú távon nincsenek jó hatással egymásra. A meglepő képi megoldások és a bevállalós humor ellenére a King Baby-ben nincs egy másfél órás filmre elegendő szufla, így hiába működik jól a film befejezése, a vicc sajnos elfárad addigra. Ám egy éjjeli, őrült hangulatú fesztiválvetítésre még így is egészen alkalmasnak bizonyult.
Minden, ami fénynek tűnik
Az idei cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett indiai film egy mumbai városszimfóniába ágyazott női felszabadulástörténet. Az egyébként csúcsformájukban lévő indiai rendezők idén rendesen beleállnak a női emancipáció témájába: a Minden, ami fénynek tűnik mellett a Berlinálén bemutatott The Adamant Girl című lehengerlő szatíra, a szintén Cannes-ból induló vámpíros horror-vígjáték, a Sister Midnight, valamint a Sundance-en debütált Girls Will Be Girls is a nők elnyomott helyzetét és az érdekházasságok rendszerét kritizálta.
Payal Kapadia filmje két mumbai kórházi nővérre koncentrál, akik kétféle párkapcsolati problémával szembesülnek. Prabha (Kani Kusruti) férje Németországban él, évek óta nem is beszéltek egymással, ám a férfi egy nap ajándékot, egy dizájnos forrólevegős sütőt küld neki. A visszahúzódó nő értetlenül áll a helyzet előtt, miközben épp egy másik férfihoz kezd vonzódni. Prabha lakótársa, Anu (Divya Prabha) abból a szempontból előrébb jár, hogy ő már viszonyt folytat egy férfival, így a város különböző pontjain próbálnak intim perceket együtt tölteni, természetesen úgy, hogy egyikük családja és barátai se tudják meg, mi történik közöttük.
Minden, ami fénynek tűnik
Kapadia a film lendületes nyitányában mumbai nők történettöredékeit villantja fel, majd a metrón a kamera lényegében kiválasztja Prabhát, érzékeltetve, hogy a 15 milliós nagyváros milyen sok elmesélésre érdemes sztorit tartogat. A rendező Mumbai ritkán látott arcát mutatja. A neonfényben úszó terekben szerelmek szövődnek, Kapadia igyekszik karaktert adni a nyüzsgő metropolisznak: például az egyik nő arról beszél a kezdő montázsban, hogy Mumbai gyógyír a szívfájdalomra, valaki más pedig kifejti, hogy bár 23 éve él ott, de a mai napig nem tudja az otthonának hívni a fővárost. A Minden, ami fénynek tűnik így az ellentmondásos mumbai életérzést igyekszik képekbe önteni, a történet fő kérdése pedig, hogy Prabha és Anu hogyan kezelik a párkapcsolati ügyeiket, miközben igyekeznek megfelelni a szigorú társadalmi normáknak, de azért a saját boldogságukat is egyre inkább szem előtt tartják.
A rendező egy pillanatig sem fordítja kiáltványba a filmet, az Minden, ami fénynek tűnik komótos tempójú, létállapotokra és apró rezdülésekre, hétköznapi pillanatokra koncentráló, azokat egymásra rímeltető, költői film, aminek ugyan a Mumbaiban játszódó első fele kicsit erősebb, azonban az utolsó harmadra a vidék-város viszony is izgalmas kulisszát szolgáltat a két főszereplő lelki és morális utazásához. A film hamarosan a magyar mozikban is látható lesz, forgalmazója a Mozinet.
Grand Tour
Miguel Gomes a legjobb rendezés díját kapta idén Cannes-ban ezért a hipnotikusan hömpölygő, a slow cinema stílusjegyeit, dokumentumfelvételeket és műfaji, valamint stiláris utalásokat váltogató és összedolgozó road movie-ért. A Grand Tour különös lüktetésére nehéz ráhangolódni, azonban a türelmünkért cserébe a legapróbb részletekig kidolgozott, országokon átívelő, nagyszabású mesét kapunk, ami végül is a történetmesélés, ezen belül a filmkészítés csodáját ünnepli. A lassan csordogáló, vékonyka történet főhőse egy fiatal, szerepük szerint brit pár (akiket Gomes szándékosan nem beszéltet angolul), Edward (Gonçalo Waddington) és Molly (Crista Alfaiate). A gyáva férfi Ázsia országait átszelve menekül a nő elől, a csökönyös Molly pedig mindenhová követi vőlegényét. Kettejük fennakadásoktól nem mentes útjait egymás után mutatja meg a film, az utazás során pedig furcsa alakokkal, például ópiumpipát pöfékelő erdei bölcsekkel és egomán főurakkal találkoznak, miközben a sors kíméletlenül sodorja el őket egymástól.
Grand Tour
A vetítés utáni közönségtalálkozón a rendező elmondta, hogy az alapötlet egy kétoldalas, rövidke vázlatból származik, ami a férfi gyávaságról és a női csökönyösségről szólt. Ezt próbálta meg meseszerűen feldolgozni úgy, hogy eközben a történetek meséléséről szóló óda kerekedjen a filmből. A befejezés, amiben Gomes lebontja a kulisszákat, mesterien nyomatékosítja az alkotó szándékát, így a Grand Tour, bár veretes, mégis tartalmas filmélmény, amit talán épp egy fesztivál fokozott pörgésében nehezebb a helyén kezelni. Remélhetőleg a hazai mozikba is eljut majd valamilyen formában.
Sasquatch Sunset
David és Nathan Zellner dialógusok nélküli, egy nagyláb-családról szóló, vad humorú rendezése nemcsak zseniális kamu-természetfilm, de egyben egy szívhez szóló családi dráma is. Utóbbi különösen meglepő, mivel a Sasquatch Sunsetben nagylábakat, azaz erdei majomembereket játszó, a felismerhetetlenségig elmaszkírozott színészek (Riley Keough, Jesse Eisenberg, Christophe Zajac-Denek és az egyik rendező, Nathan Zellner) a káprázatos hegyvidéket járják, miközben egymás testnedveiben tocsognak és legpuritánabb ösztöneikből fakadó mindennapi tevékenységeket végeznek. A huhogó lények vadul párzanak, az orrukat túrják, az ágyékukat szagolgatják, vakaróznak és természetesen zabálnak. Az önfeledt, naturalista szkeccsekből mégis bájos családi dinamika és egy szeretetteljes viszonyrendszer rajzolódik ki azokról a legendás lényekről, akiknek a létezését még senki nem tudta bizonyítani, viszont számtalan videófelvétel és összeesküvés-elmélet kering róluk.
Sasquatch Sunset
A nagylábék létfenntartásáról és gyakorlatilag a fajuk fennmarádásáról szóló történet emellett a civilizált emberhez is súlyos kérdéseket intéz. Az ártalmatlan, oktondi lények zavartalanul élnek a hegyek ölelésében, azonban megrettennek, akárhányszor emberi beavatkozás nyomát fedezik fel: kivágott fák, aszfaltozott út, egy tisztáson kialakított táborhely. Zellnerék a természet tisztelete mellett érvelnek, ez a különleges film pedig rendre azzal szembesít, hogy mindannyiunkban él valahol mélyen egy nagyláb. (A bogyós gyümölcsöktől másnaposan hörgő, kanos nagyláb apuka például félelmetesen emberi gesztuskészlettel próbál józanodni). A Sasquatch Sunset ritkán tapasztalható, kiszámíthatatlan és fékeveszett filmélmény, ami a Sundance-en és a Berlinálén is radikálisan megosztotta a közönséget. Ám úgy tűnt, a wrocławi nézők tudták, mire fizetnek be, az éjjeli vetítés önfeledt hangulatát a meghibásodott klímaberendezés és a kétszer is megakadó lejátszás sem tudta beárnyékolni.
A New Horizons filmfesztivált július 18. és 28. között tartják a lengyelországi Wrocławban. Az eseményen a szerző a magyarhangya képviseletében vett részt.
