|
|
Amikor hirtelen összesűrűsödik a pillanat Vass Teréz és a süni |
filmhu: Elégedett alkotó vagy, szereted visszanézni a munkáidat?
M.Á.: Vállalom őket, általában olyanok lettek, amilyenre csinálni akartam őket. De egy vizsgafilm mindig több mint egy történet a filmvásznon, egy időszak a lenyomata. Utólag persze látom bennük a hibát, de alapvetően inkább azt, hogy akkoriban éppen hol tartottam. Szeretem ezekben a filmekben, hogy mindig beleszólt a véletlen. Nem nagy dolgokban, hiszen mindig mindent megtervezek, én akkor érzem magam biztonságban egy forgatáson, ha minden snitt előre ki van találva. Nagyon szeretek képekben gondolkozni, és szeretem ezeket a képeket megbeszélni az operatőrrel. Számomra a filmezés legnagyobb misztériuma mégiscsak az, hogy miért pont úgy készül el egy beállítás. Miért pont az a beállítás helyes, és miért nem egy másik vagy egy harmadik. Nyilván úgy kellene mondanom, hogy az adott beállítást így gondolom helyesnek, és ennek a felelősségét is vállalnom kell. Mégis minden egyes snitt más lesz, mint ahogy eltervezted, egyszerűen csak azért, mert fölkel a szél, és elkezdenek mozogni a fák a kép hátterében. Ezek a csodák. Mint a Mínusz-ban, amikor jönnek ki a fenyőfákkal. Az egyáltalán nem volt megtervezve. Lerakta Győri Márk a fahrtot, felvettük a jelenetet, és ez jött létre. Nagyon szeretem a filmkészítésben, amikor hirtelen összesűrűsödik a pillanat, és létre tud jönni valami szép. Amikor a stáb is csak áll, és mindenki érzi, hogy most tényleg sikerült valamit alkotni.
filmhu: Mennyire jönnek belőled ezek a történetek?
M.Á.: A főiskolán tehetséggondozás folyik, ezért folyamatosan olyan feladatokat kapsz, amelyekre fogékony vagy. Ezért aztán az ember hajlamos magáról beszélni. A Nővérek, a Mínusz, és az Utolsó idők már olyan történetek, amelyek szándékosan nem rólam szólnak. Eljutottam oda, hogy nem érdekes az, amit magamról mondhatok. A rendezés órák keretében egymásnak kellett felolvasni a szinopszisokat, dialógokat, és a többiek mindig azt mondták, hogy ezt most te vagy, te cselekednél így, a kérdés az, mit tenne a szereplőd. Harmadik-negyedik év végére sikerült túllépnem ezeken a dolgokon.
|
|
Egy dühös üvöltés az értelmetlen igazságtalanság ellen Földes Eszter és Kádas József |
filmhu:Azért is kérdezem, mert az Utolsó idők egy időben és térben is "távoli" történet: Kelet-Magyarország, kilencvenes évek, olajszőkítés. Hogyan jött az ötlet, hogy ez legyen a bemutatkozó nagyjátékfilmed?
M.Á.: Úgy emlékszem, a főiskola félemeletén álltam, és éppen baromi dühös voltam valamiért. Arra jött Tősér Ádám, én meg mondtam neki, hogy bosszúfilmet kellene csinálni. Ahol nincs szépelgés, finomkodás, a végén van egy pont, ahol már fekete-fehérek a dolgok. Legyen egy ártatlan lány, akit megerőszakolnak, és ezért valaki álljon bosszút. Volt két másik ötletem is korábban, de azokkal kapcsolatban nem tudtam ilyen egyértelműen megfogalmazni magamnak, miért szeretném elmondani a történetet, miről akarok beszélni. Később aztán sokat változott az elképzelés, kiderült, hogy még a végső pillanatok is többrétegűek, de a magja mindvégig egy dühös üvöltés volt az értelmetlen igazságtalanság ellen. Az első szinposzisban valami olyasmi volt, hogy a főszereplőnk eljut egy Mózes előtti állapotba, mikor még nem voltak meg a törvények, és az egyént nem fegyelmezte le a közösségi lét. Persze a bosszú önmagában sehova sem vezet, nem tudom, hogy mi a jó megoldás a feladványra.
filmhu: A témád ismeretlen volt számodra, azt gondolom, hogy nem lehettél tisztában az olajszőkítés folyamatával. A kutatás, az anyaggyűjtés, az utánajárás is a távolítás eszköze számodra?
M.Á.: A történet nem a csempészetről szól, hanem egy éppen-hogy-felnőtt fiatalember és autista nővérének testvéri kapcsolatáról, amit megrenget egy erőszakos bűncselekmény. Az olajozás csak mellékszál, megélhetési tevékenység. Az fogott meg benne, hogy a főszereplőnk kicsit csibésszé válik, még imponál is a lánynak, akibe beleszeret. Az első verziókban még azt gondoltam, hogy a srác a film során kezdje el a bizniszt, mutassuk meg, hogyan néz ki ez a dolog, de aztán ahogy kicsit elmélyültem a témában, rájöttem, hogy ez akkoriban egyáltalán nem volt ilyen nagy szám. Csak innen a fővárosból tűnik annak, a valóságban sokkal egyszerűbb, praktikusabb, kézenfekvőbb. A filmben a srác már profi csempész, nem jön zavarba, feltalálja magát minden helyzetben.
|
|
A valóságban sokkal egyszerűbb, praktikusabb, kézenfekvőbb Kádas József és Balogh András |
A filmben nem szőkítik a háztartási tüzelőolajat, hanem egyszerűen áthozzák az olcsó dízelt a határon. Bár a gázolaj-csempészet csak mellékszál a történetben, mégis mindenkinek felcsillan a szeme, ha a film kapcsán szóba kerül. Nekem ez is azt igazolja, hogy rengeteg elmondatlan, megbeszélhetetlen tabutéma van ma Magyarországon. Az interneten szociológiai tanulmányokat lehet olvasni erről az időszakról (a film 1997-ben játszódik), amikor a keleti határ mellett egész iparág épült fel arra, hogy régi Merciken, Passatokon hozták át az olajat meg a cigit Ukrajnából. Persze ez a kisemberek bulija volt, a nagybani megoldásoknak én nem jártam utána. Azt az országrészt nagyon magára hagyták a rendszerváltás után, az ott élőknek nem nagyon volt választásuk, ha talpon akartak maradni. Az ezredforduló előtt volt két-három jó év, amikor össze tudtak hozni egy házat, el tudtak indulni az életben, pusztán azzal, hogy ide-oda ingáztak a határon. A filmben igyekeztünk minél hitelesebben bemutatni az olajozás folyamatát, de mindvégig a háttérben marad, igyekeztünk nem egzotikumként, hanem magától értetődő természetességgel tekinteni rá.
filmhu:Művészcsaládban nőttél fel: testvéred Bence színész, a többség a Kontroll Gyalogkakukkjaként emlékezhet rá, a másik öcséd, Jónás pedig elismert fotós.
M.Á.: Nem a művészcsalád az igazán fontos, hanem az a szellemiség, ahogyan minket felneveltek. 1982-ben disszidáltunk, Hollandiában, Svájcban éltünk ismerősöknél, aztán egy hónap múlva hazajöttünk, nem ment a családnak a külföldön élés. Inkább elmentük vidékre, Tapolca mellé egy kis faluba. Mindig kívülálló voltam: amikor kimentünk, kelet-európaiak voltunk, amikor hazajöttünk disszidensek, amikor vidékre mentünk, akkor városiak, a tapolcai általános iskolában meg falusiak. De ez szabadságot és nyitottságot is jelentett számomra. Édesanyám otthon volt velünk, szobrász édesapám restaurátorként elég jól meg tudott élni a rendszerváltás előtt. Három hónapig csinált egy nagyobb munkát, aztán ő is otthon volt velünk. Mi így nőttünk fel, sose láttuk azt, hogy apu reggel dolgozni megy, anyu meg visz minket az óvodába, és talán ezért is lett, hogy az egyik öcsém színész lett, a másik öcsém fotós, én meg rendező. Ez volt természetes nekünk.
|
|
Nincs szépelgés, finomkodás, a végén már fekete-fehérek a dolgok Szalay Mariann és Vass Teréz |
filmhu: Mégsem lettél azonnal rendező, volt egy szép nagy kanyarod az ELTE filozófia szakán.
M.Á.: Tudatos mellékvágány volt: nagyon elterjedt ugyanis a tévhit, hogy nem vesznek fel elsőre a főiskolára, csak ha már van egy másik diplomád. Elmentem megnézni, hova lehet felvételezni, és akkor kiválasztattam a filozófiát, hogy ez jó lesz. De maga a filozófia volt számomra csalódás, mert tanultam, tanultam, de az volt bennem, hogy valaki mondja már meg, hogy mi a végső igazság. Miközben a filozófiatörténet arról szól, hogy senki sem tudja megmondani, mi a végső igazság. Éppen a keresés a lényeg: és akkor megint visszajutottunk oda, ahonnan a beszélgetés indult, hogy miért éppen ott van a kamera, ahol van, akárhol lehetne. Az egész filozófia egy szubjektív dolog, minden kijelentés előtt ott van, hogy szerintem. Közben már filmszakra is jártam, felvételizgettem a Filmművészetire is, de az esélytelen nyugalmával. Belenyugodtam, hogy egy jó gimnáziumi tanár leszek. Megbékéltem a helyzettel, így minden fordulóra nyugodtan, kíváncsian mentem. Erre felvettek.
filmhu: Simó Sándor osztályába, akinek halála után Grunwalsky Ferenc vett át, az híres-neves osztály, ahol nem volt lehetőség nagyjátékfilmmel diplomázni.
M.Á.: Nagy szerencsém, hogy a filmezésbe szerettem bele. Grunwalsky azt mondta, hogy mindenkinek meg kell tanulnia valami mást is, amiből meg tud élni a filmkészítés mellett. Én asszisztensként dolgozom (többek között Pater Sparrow: 1 című filmjében -- a szerk.): és hogy kimegyek reggel hétkor a forgatásra, és hogy 12 órát állok, és hogy hullafáradtan hazajövök, ezt minden nyűgjével együtt imádom csinálni. Amikor még gimnáziumi tanárnak képzeltem magam, mindig az jutott eszembe, hogy a tanár érzékeli igazán az idő múlását. Riasztott ennek a végtelensége. A filmezésben éppen ezért a vándorélet tetszik. Minden forgatási nap más, minden percben más feladat van. Miközben egy nyersanyagra le lesz fényképezve a világ, egy kémiai reakció eredményeképpen egy pillanat megmarad örökre. Ez bármennyire is közhelyesen vagy szentimentálisan hangzik, borzasztóan magasztos dolog számomra. Nyilván a forgatási rohanásban ebből semmit nem lehet érzékelni, mert ott praktikus dolgok vannak, de mégis ezek eredményeképpen születnek meg a snittek.
|
|
Rengeteg elmondatlan, megbeszélhetetlen tabutéma van Czene Csaba |
filmhu: A filmográfiádon végigtekintve, mondható, hogy a kisember mindennapi életének témája vonz téged? Beilleszthető ebbe a folyamba az Utolsó idők?
M.Á.: Van ez az "egyszerű hétköznapi ember" fogalma, amit mindig emlegetünk, de mit is értünk rajta? Én is az vagyok, te is az vagy, mindenki az. Miközben a filmekben általában mégis a különleges emberek jelennek meg. Szerintem egy filmnek reflektálnia kell a világra, a társadalomra, a hétköznapokra, az emberi kapcsolatokra, attól lesz ismerős a néző számára, az szippantja be a közönséget a történetbe. Az Utolsó idők-ben szerettem volna olyan képet mutatni a vidéki életről, a falusi emberekről, ami ellene megy a hagyományos magyar felállásnak, hogy van a haladó, vagy éppen romlott, de mindenképpen korszerű főváros, szemben az elmaradott, vagy éppen nosztalgikus-romantikus vidéki miliővel. A keleti határ mellett ugyanolyan emberek élnek, mint Budapesten, ugyanazt a tévét nézik, ugyanúgy befizetik a sárga csekket, mint a fővárosiak, csak nekik más lehetőségeik vannak, máshogy tudnak boldogulni. A vidék számomra nem filozofikus táj, vagy művészi terepasztal, hanem erdő, mező, falu, tele ismerős emberi konfliktusokkal.
filmhu:Miben lesz más az Utolsó idők az eddigi filmjeidhez képest?
M.Á.: Az évek során arra jöttem rá, hogy sok minden ott van ugyan a filmjeimben, de ott is marad. Sokat küzdöttem, hogy minimalista legyek, aztán meg csodálkoztam, hogy megnézik, és azt mondják, hogy nem jönnek át bizonyos dolgok. A Mínusz-nál komoly tapasztalat volt számomra, hogy bennragadtak dolgok, mivel minden szereplőm elfojtásban él. Nekem meg annyira az volt a parám, hogy nehogy nyálas legyen a film, hogy végül mindenki lefojtottan játszik.
|
|
Erdő, mező, falu, tele ismerős emberi konfliktusokkal Mátyássy Áron rendező és Herbai Máté operatőr |
Az Utolsó idők-ben az volt a feladat számomra, hogy merjek bátor lenni: lehet egy film akár érzelmes, viharos, szenvedélyes. Létrejön egy világ fikciója a néző fejében, amit ő elfogad, ezért lehet akár szentimentálisabb, vagy érzelmesebb részei is, csak önmagán belül kell helyén lenni a dolgoknak.
Amikor Sándor Pállal dolgoztam a Mínusz-on, akkor készült éppen a Hunniában Faur Anna Lányok című filmje is. Palika folyamatosan mondta nekünk, hogy "Gyerekek, ti mennyire utáltok élni!" Igaza van, de a derűhöz szerintem el kell jutni egy másik szintre, ahol én még nem tartok. Egy olyan nézőpontból kell tekinteni a dolgokra, hogy abban a humort mutassuk be, és ezt nagyon nehéz feladatnak tartom. Gigor Attila filmjét, A nyomozó-t azért is bírom nagyon, mert nagyon vicces film lett. De az az elvárás külföldről is, hogy szomorkás filmeket csináljon a magyar. Eleve így vesznek fel a főiskolára: akik vígjátékokat csinálnának, azokat eltolja magától a főiskolás rendszer. De Sándor Palinak igaza van: ha van egy kis poén, akkor megkönnyebbül a néző, és máris könnyebben megy tovább. A Lányok-ban is az tetszett, hogy szeretni tudtam ezeket a figurákat, hogy azért néha nevetnem is kellett rajtuk. Most én is hasonlóval próbálkozom: nem úgy értem persze, hogy vígjátéki elemek lesznek a filmemben, csak szeretném, ha kiderülne, hogy ezek a hétköznapi emberek azért néha vidámak is. Úgy a nézőnek is könnyebb.
|
|
Ezek a hétköznapi emberek azért néha vidámak is Vass Teréz és Mátyássy Áron |
filmhu: Egyébként te hogyan kerültél az Uniofilmbe?
M.Á.: Bodzsár István, az Uniofilm vezetője látta az osztályunkat a Kultúrházban, és megkeresett minket, nagyjából egyidőben azzal, hogy Pusztai Ferenc azt mondta nekünk, hogy ő megcsinálná ezt a KMH Filmet, ha érdekli az osztályt. Volt akit érdekelt, így aztán volt aki Bodzsárnál, volt aki Pusztainál maradt. Eredetileg a diplomafilmem, a Mínusz forgatókönyvét Bodzsárnak vittem először, de akkor nem tudott ezzel foglalkozni. Viszont pont akkoriban a Hunniában dolgoztam Szász János Ópium című filmjének előkészítésén, mint rendezőasszisztens. Palikának tetszett, úgyhogy érdekes helyzet volt: bementem az irodájába, tíz percig mint szigorú asszisztens tettem fel kérdéseket, és aztán átkapcsoltam és mint rendező mondtam az elképzeléseimet. Bodzsár a Mínusz vetítése után viszont rögtön lecsapott az Utolsó idők-re.
Az interjú bizonyos részei a Filmvilág 2008/10-es számában már olvashatóak voltak.
2006 - Mínusz (kisjátékfilm)
2004 - Nővérek (kisjátékfilm)
2003 - Nyári délután (kisjátékfilm)
- Immanens (kísérleti kisjátékfilm)
2002 - Rohatt dolog (kisjátékfilm)
2001 - Agyagba öntött forma (dokumentumfilm)
2006 - Minus (short fiction)
2004 - Sisters (short fiction)
2003 - Summer afternoon (short fiction)
- Immanens (experimental)
2002 - Damned thing (short fiction)
2001 - Form moulded in Clay (short documentary)
