Megfontolandó beszélgetések egy következő évfolyam tárgyában

Grunwalsky:

A rendezői-operatőri tanításról, annak súlyos problémáiról beszélni, az nem szégyen. Az emberek tanulni jönnek ide. Ahhoz, hogy a hallgatók tanulni vágyásának eleget tudjunk tenni, ahhoz a jelentkezőknek valamilyen eredendő tudását kell megismernünk. Van, amikor nagyon nehéz ezt kihozni valakiből, kideríteni, hogy kiben mi van. Azt szokták mondani, hogy művészeti iskoláknál ez különösen bonyolult. Én ebbe se hiszek, én azt hiszem, hogy nekünk el kell határozni, hogy itt milyen készségekre van szükség, és elgondolkodnunk azon, hogy ezen a pályán milyen tulajdonságokra van szüksége ahhoz, hogy valaki hosszútávon kreatív, alkotóképes, életképes és hosszútávfutó tudjon lenni, ha bekerül a szakmába.  

Mit kutassunk elsőre a felvételizőknél?

A tehetséget? Hogy van-e tehetsége?

A tehetség nagyon rossz szó, igazából azzal takarjuk el annak eldöntését, hogy kénytelen legyünk megfogalmazni azt, hogy milyen adottságokat keresünk. Azért szeretnék most pontosan fogalmazni, mert egy sikeres évfolyam első alapfeltétele, hogy már a felvételi előtt tisztázzuk milyen adottságokat, képességeket akarunk megtalálni és kiválasztani.

A „tehetség” ráépül az adottságokra, és valószínűleg attól aktivizálódik, hogy kinek milyen kitartása, milyen fizikális és milyen lelki kondíciói vannak. Én azt hiszem, az első lépés az kell legyen, hogy meg tudjuk mondani azt, hogy egyáltalán mit keresünk, milyen fajta dolgokat keresünk és milyen módszerekkel és azon kívül már most tudnunk kell, milyen módon akarunk majd oktatni és tanítani. (Azokat a közhelyeket nem érdemes elmondani, hogy jussunk el az egyéniségekhez, meg az egyéniség majd bontakoztatja ki önmagát… stb. Ez olyan mint a gyereknevelés, aki nem akarja, hogy a gyereke önálló egyéniség legyen, az hülye.)

Vajon megfelelően célirányos és árnyalt lesz-e a szűrési rendszerünk?

Nem csak egy szelekció-e a tehetség irányába, (szerintem ez egy félrevezető fogalom), a kivételes, a különös felé, hanem tudatosítjuk-e magunkban, hogy ebben a szakmában mire van szükség ahhoz, hogy valaki ki tudjon bontakozni.

Azt hiszem valami alapvetően megfordult a világban, és ezt mi nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. Megváltozott az ember belső élete, a környezete és a technikához való viszonya. Az alkotót körülvevő technika és a kulturális környezet olyan mértékbe határozza meg a ’művészi’ mozgásteret, olyan kihívásokat intéz a személyiség ellen, hogy aki erre nem készül fel, aki ennek nem tud megfelelni, annak hiába van tehetsége, nem fogja megtalálni a helyét, nem fogja tudni önmagát kifejleszteni. Én a sporthoz hasonlítanám, nem lehet élsportoló ma gyakorlatilag olyan ember, aki nem tudja, hogy milyen környezetben, „közegben” kell versenyeznie pontosabban nem is versenyezni, hanem edzeni. Milyen körülmények között, és hogyan lehet és kell felkészülnie arra, hogy valaha versenyezni fog. Egyet értek azzal az angol edzővel, aki arra a megjegyzésre, hogy a klubjába háromszor annyi világszínvonalú focista van szerződtetve, mint ami egy meccs csapatába belefér, azt válaszolta, hogy itt a fiúknak a munkájuk és az életük az edzés, azért vannak itt, a vasárnapi meccs az a hab a tortán, az a ráadás. Ez egészen más szemlélet ahhoz képest, hogy „majd így, úgy sikerül az edzés és majd virítok a meccsen”. A világban fordítva van. Ott arról van szó, hogy nem biztos, hogy bekerülsz a vasárnapi 11-be nem biztos, hogy fogsz játszani. Mert azért fizetnek, hogy az edzésen teljesítsd a maximumot, és az , hogy vasárnap játszol-e az a plusz. Az az öröm.

Én ehhez hasonlítanám a nálunk szükséges mentalitást. De ezt csak akkor lehet érvényesíteni, ha nagyon pontosan meghatározzuk azt, hogy milyen normákat állítunk fel?

Visszatérve a kiválasztás problémáihoz.

Nálunk teljesen félrevezetők mindenfajta műveltségi tesztek, olyanok, mintha valami vetélkedőben kérdeznének a televízióban. (Mezopotámiában mikor ki volt az uralkodó vagy melyik stílus uralkodott az operába a 19. században…) Ma ez a „műveltség” csak nagyon kis része a mi szakmánknak. Ami döntő: az az alapvető viszony a technikához, a vizuális és a digitális technikához való viszony és a másik pedig a képzelethez való viszony. Valamint a kettő közötti személyes kapcsolat. Ha van!

Úgy gondolom, ennek megismerésére az első lépcső, hogy kik azok, akik kreatív tanulásra, alkotásra adnák a fejüket, aminek első látszatra közvetlen személyes ill. társadalmi haszna vagy értelme nincsen?

Miért teszi meg valaki ezt az utat?

Ennek a motivációnak a megismerése fontos, és fontosnak tartom, hogy volt-e ehhez előzetes élménye? Volt e például meghatározó vizuális élmény az életében, meghatározó képi vagy film élmény, és fontosnak tartom, hogy tudjam azt mondani, mint aki papnövendékek között válogat, hogy volt e neki egyáltalán, művészi megrendítő élménye ebben a világba, és mit ért ez alatt.Elképzelhető-e a számára ilyen, mert ugye a művészetet most kétféleképpen fogják fel, hogy van elragadtatottsági élmény, ez azt jelenti, hogy átadod magadat annak, amit látsz, ami mélyen érint, vagy a művészet egyfajta képromboló típust közvetít, dekonstruál, tehát rákérdez önmagára, emiatt önreflexív, magyarul abban lesz jeles vagy érdekes, vagy tehetséges, hogy megpróbálja a kereteket szétfeszíteni.

Mind a kettőhöz kell egy alapvető lelki élmény. Kell egy érzelmi állapot, ami mögötte van, ami nem visszavonható! DE ne értsük félre egymást, én a felvételiken nem lelki beszélgetésekre gondolok, hanem annak a felmérésére, hogy mi lappang valaki mögött vagy egyáltalán van-e személyes háttere annak, hogy valaki, mint a kirakós kockákat az óvodában máshogy rakja ki a kockákat. Tehát gyakorlatilag egy új világot alkot. És ebben dacos, vagy konok, vagy kiállhatatlan, pimasz vagy naiv, vagy milyen? Ragaszkodó, részletes munkát végző és makacs-e? Ehhez kell egy alapvető élmény, ami erre kényszeríti. Én azt hiszem, hogy nekünk nem lehet jól csinálni semmilyen felvételit, oktatást, ha nem derítjük ki, vagy nem próbáljuk megtudni, hogy a jelentkező miért jön ide?

Ezt az se zárja ki, hogy lehet, hogy karrierből jön ide, (egy karrierista lehet kurva jó). Ebben a helyzetben mindannyian tanárok, szülők és edzők vagyunk.

Miklauzic Bence:

Én azt gondolom, mint főiskolára járt és újra járt embernek, az a fontos, hogy mi az, ami hiányzott/hiányzik nekem. Amit vagy szívesen megtanultam volna, vagy jó lett volna, ha rávezettek volna a tanárok. A főiskola elsősorban arra szolgál, hogy rájöjjek arra, hogy amellett, hogy tanárok oktatnak engem, hogy önmagamtól tanuljak, minden feladat egy önmegismerési és a szakmának egy tanulási fokozata, ami által előbbre jutok. Ebben sokkal nagyobb mértékben kellene bízni, mint amilyen mértékben most bíznak a tanítványok. Hiszen a tanítványok meg a hallgatók beleértve magamat is, amikor hallgató voltam, azt vártuk el, hogy a főiskola megmondja, mikor jó egy jelenet, hogy hol van kész egy rendezés, és akkor hátradőlhet a tanuló, hogy bravó, gratulálunk, megtanultuk. Most ezt keresi minden hallgató, amikor belép a főiskolára. Szerintem nagyon fontos szembesíteni a hallgatókat azzal, hogy ez nem így van. Ezt nem szabad elvárni, nem azért mert rossz a főiskola, vagy gyengék a tanárok, hanem ez nem ilyen játszma, itt senki nem fogja megmondani, hogy mikor jó egy jelenet. Hanem mindenkinek meg kell találni azt a kifejezésmódot, azt a stílust, azt a beszédmódot, amit magáról úgy gondol, hogy annak ura, hogy ahhoz köze van, hogy ilyen stílusú vagy ilyen típusú megszólalásban tudja elmondani a dolgait és azt fejleszteni. Tehát én nagymértékben úgy gondolom, hogy a főiskola egy olyan öntanulási módszer, ami alatt megtalálja az ember a saját útját, hogy mit kell csinálnia.

Grunwalsky:

Azért térjünk ide vissza, mert ez egy lényeges kérdés. Valakik, hallgatók azt várják, hogy mond meg, hogy mi a jó jelenet, hogy lehet jól rendezni. Mi ez?

Én azt szeretném, ha újra együtt járnának az operatőrök és a rendezők, és együtt tanulnák meg, hogy ez a szakma virtuális. Az a jelenet csak a vásznon történik meg. Ott kel életre, ott létezik. Van, aki úgy szeretne tanulni, hogy a jelenetet, mint egy színpadon rendezzük meg a próbateremben vagy a műteremben. De akkor is azt kell megtanulnia, hogy az a jelenet teljesen máshogy néz ki a kamerákon keresztül. Ezért szerintem az első és legfontosabb dolog annak a készségnek a kialakítása, hogy tud-e „duplán” gondolkodni, tudja-e ugyanazt megítélni egy színpadon, díszletben és tudja-e, hogy ez filmen hogyan hat, mire jó.

Tehát tud-e absztrahálni, „technikában látni”? Én teljesen egyetértek a Kendével - bár vitatkozom azon, hogy nem szabad teljesen elhagyni a fotózásnak a negatív-pozitív eljárását, mert hiszen az az igazi másság, de arra nincs pénzünk, - hogy a fotózást folyamatosan és nagy mennyiségben gyakoroljuk, mert ez az egyik lépcső a szemmel látott és a technika által látott világ közötti különbség megtanulása felé. A fotózás lehetővé teszi, hogy a hallgató szokjon hozzá, hogy a jelenet csak ott, a KÉPEKEN létezik, csak az összerakott képekben létezik.

Ehhez mi kell? Ehhez az kell, hogy először is hogy kivetítőn nézhessük a képeket. Készítsenek etűdöket bármiről, térről, térképzetről, két ember találkozásáról a lépcsőházban,… stb. Teljesen mindegy, hogy még hány ezer jelenettöredéket tudunk elmondani, a lényeg, hogy ezt mind meg kelljen fogalmazni fotóban, képekben összerakni és VETÍTENI, és akkor lehet arról beszélni, hogy van-e hangulata és az mire jó? Nincs önmagában vett jelenet. Na most visszautalok, hogy nagyon fontos lenne már a felvételinél, hogy kinek van készsége arra, hogy a valóságot és a képzeletet külön kezelje, és hogyan tudja a kettőt egymáshoz viszonyítva kezelni. Ez azért nagyon fontos, mert ma a hallgatók zöme a valóságban akarja jónak látni a jelenetet, és nem a filmen.

Miklauzic:

Ebből a szempontból én iszonyú fontosnak tartanám, hogy a fotózásnak sokkal nagyobb szerepe legyen. Nem csak a felvételin, de még három évig, mert nagyon hamar elmegy a hallgatók irányultsága afelé, hogy szövegbe fogalmazzanak meg dolgokat. A képi gondolkodásmód meg kell maradjon, és a fotózás: hogy ők a valóságból miket tartanak fontosnak, hogyan szelektálnak. Mert egy film készítése is képi szelekciók gyűjteménye. A fotózásnál nem az a fontos, hogy jól exponál vagy nem, mert azt meg lehet tanítani, hanem kiküldeni helyekre, helyszínekre és tudjon ott fotózni, képeket találni. Tudjuk jól, hogy ha 36 kép közül van 1 vagy 2 jó, az micsoda öröm és milyen fantasztikus dolog, nagyon kis százalék, de ha megszületik az nagyon nagy dolog. Ennek a tudatossága, hogy megfigyelni dolgokat és gyakorolni, ott lenni, - ezt én nagyon, nagyon fontosnak tartom.

Grunwalsky:

Most akkor utaljunk vissza, hogy találunk olyan embereket, akik erre hajlamosak, tételezzük fel, hogy kitartásuk is van, tételezzük fel, hogy van hozzá adottságuk. Én abszolút egyet értek abban, hogy nagyon hosszú ideig nem szabad abbahagyni a fotózást. Ahogy Arany János mondta, más a valóság és annak égi mása. Mindig mást fog látni a képen, mint amit ott érzett, vagy csinálni akart. Ez a vérévé kell váljon. Azt kell megtanulnia mi a megírt vagy elképzelt jelenet és mi annak „égi-képi” mása. Másrészt: ez a dialógusírást is érinti. Azért volt nehéz dolgunk a jelenlegi osztállyal, mert dialógust írtak, és azokat a papírból akarták megrendezni. Pusztán az irodalmi szöveg alapján!!! Ezt hívják színházrendezésnek. Holott én azt hiszem, hogy azt kellene csinálni, hogy pl. a fotóetűdnél, megállítom a képeket, kiválasztok belőle néhányat, és azt kérem, mondd meg, hogy ez az ember a képen, ilyen arccal, ebben pillanatban mit mondana? Vagy mit mondana egy másik helyzetben, egy lépcsőházban, egy téren, egy konyhában stb., ha ilyen az arca? Tehát fordított metódussal kellene a dialógusok, a jelenetalkotás, a jellem felépítése felé közelíteni. Alapvetően meg kellene fordítani a szöveg és a színész viszonyát. Azt mondom, hogy először tanuljuk meg azt, hogy milyen archoz milyen szöveg illik, és ne csináljunk mesterséges jeleneteket, azt, amit a színház rendezők, hogy valaki megír valami szöveget, és majd aztán ahhoz alakít valaki valamit.

Miklauzic:

Nagyon fontos lenne megcsinálni olyan elfogadható figurákat, egy olyan önképet a magyar társadalomról, a magyar „közegről”, ami hiteles tudna lenni. Mert a saját környezetünk keservesen és cikin működik most a filmekben. Én nagyon kíváncsi lennék a felvételin pl. egy olyan feladatra, hogy van egy film, aminek a főszereplője egy hentes a Király utcából, fotózd le és adjál olyan szöveget a szájába, ami működik, ami nem ciki. A felvételiző meg tudja-e fogni azt a közeget, amiben élünk, vagy nem lehet megfogni? Lehet, hogy azt mondják, hogy eleve ciki, ha ehhez a mai magyar világhoz hozzányúl az ember, vagy azt mondják, hogy az családi kör, nem lehet belőle filmet csinálni. Persze most nagyon kategorikus és igazságtalan vagyok, de úgy látom, hogy a magyar filmekben a magyar közeg nem működik.

Grunwalsky:

Lényeges kérdéshez érkeztünk el. Ez az   egyik alapkérdése annak, hogy miért csináljuk, vállaljuk ezt a „képzést”? Szerintem - ezt most kategorikusan mondom -, nem lehet folytatni azt a kvázi színházi és kvázi irodalmi gyakorlatot, hogy az „irodalmi” történet alapján próbálják megtalálni a hozzá való képeket. Egy újfajta narratív megközelítést kell kidolgoznunk a filmezés belső, alkotói, és külső, gyakorlati magatartására. Meggyőződésem, hogy ennek egyik kulcskérdése, hogy a hallgatónak meg kell találnia ennek a világnak a képeit és azután/ahhoz keresni a szöveget, vagy azt a színészt, aki azt el tudja mondani, és azt, hogy mi a sztori. Egy nagyon rossz színházi hagyomány árnyékában élünk: hogy magyar ember színpadon, hogy beszél, hogyan viselkedik… SZÖVEGELEMZÉSEKBŐL próbáljuk meg a hitelességet megtalálni.

A másik dolog, nem vehetjük át azt a színházi problémát (már utaltam rá), hogy mi a helyes jelenet és mi a helyes rendezés? Hogy létezik kamerától függetlenül jó jelenet, és annak „jó” rendezése?! Ilyen nem létezik!

Harmadszor kutya kötelessége megtalálni mindenkinek azt a motívumrendszert, ami nem pusztán nemzetközi sémákon alapul. Nem hiszem, hogy bármelyik ország bármelyik valósága/világa alacsonyabb rendű vagy használhatatlanabb lenne bármelyik másikénál. Nyilván meg kell az embernek a saját látásmódját tanulni ahhoz, hogy tudja azt, itt, ebben a közegben, ki mit mondhat, ide milyen történet illik. Ennek a világnak nem az irodalmi dramaturgiájába kell újat, egyénit találni, hanem annak filmmel való elbeszélésmódjában!

Ez azt jelenti, hogy már a felvételinél olyan alkatokat kell keresni, akiben van képzőművészeti hajlandóság, látásmód és nem elsősorban irodalmi késztetés. (FILMNOVELLA HELYETT PÉLDÁUL KÉPREGÉNYT KELLENE TERVEZNIE!!)

Eddig mindenki irodalmi műveltséget, irodalmi hajlandóságot keresett, holott azt mondom, hogy egy másfajta hozzáállás képességét kell megtalálni. (Ezt az álműveltségi vetélkedőt, ezt hagyjuk el a francba. Mi pedig – a döntések jogát fenntartva - tényleg azt nézzük meg, hogy lehet e tekintetben a kreativitást felismerni.

Miklauzic:

Nekem az a bajom az osztállyal meg az én osztályommal is, hogy születnek filmek, és a kisfilmek eljutnak fesztiválokra, ami persze oké. De pályakezdőként lehetetlen dolognak érzem és tartom, hogy nem lehet konkrétan Magyarországon szituált jellemekben és karakterekben gondolkodni. Nem látok ilyen filmet.

Grunwalsky:

Közbevágok: bátor emberekre van szükség. Ilyen egyszerű.

Miklauzic:

A mi felvételinknél és másokénál, az volt a baj, hogy nagyon lehetett érezni és nagyon benne volt a levegőbe, hogy itt meg kell felelni valamilyen elvi elvárásnak, amit senki nem tudott megfogalmazni pontosan, hogy mi, hanem sok magyar filmet látott, abból levont valami tanulságot, hogy ilyen a magyar film, én most a magyar főiskolára felvételizek akkor így kell viselkedni. Ez súlyosan félrevezető volt, súlyosan deformáló azokra, akik felvételiztek. Mert soha nem volt az éreztetve, hogy a bátorságodra vagyok kíváncsi, arra, hogy látod a világot, ez szóba nem került, hanem mindig az volt mindenkiben, hogy eltalálom-e azt, hogy mit várnak tőlem, vagy nem találom el. És ez volt a legsúlyosabb hozadéka a felvételinek. Hogy mindenki ezt próbálta kitalálni, és amikor felvételizett, ezt látta visszaigazolva, hogy eltalálod-e, hogy mire vagyunk kíváncsiak vagy nem. Itt halt meg nagyon sok minden.

Grunwalsky:

A legfontosabbnak azt tartom, hogy valahogy úgy tudjunk kiírni vagy csinálni a felvételit, hogy ez így ne vetődhessen fel. Eleve ne ilyen kérdőívet állítsunk össze.

Az hiszem, hogy már a pályáztatáskor kommunikálni kell valami újat. Jó, jelenjen meg egy klasszikus hirdetés, de utána a Kendével együtt ezért tartjuk fontosnak, hogy egy szélesebb fórumon, mondjuk itt az interneten, mondjuk el, miért csináljuk, hogy most szeretnénk valami mást kihozni az emberekből.

Miklauzic:

Ezt azért fontos, mert később azt mondja a hallgató, hogy hagyományos módszerekkel beválogattatok, azt mondtátok, hogy jó vagyok, akkor mondjátok meg, hogy kell ezt csinálni. És itt van/volt eddig mindig egy hazugság, mert a főiskola azt éreztette, hogy iskolásan „rendezést” fog tanítani, és a végén ez morális értelemben úgy jött le, hogy hazudik a főiskola, ez egy rossz, félreérthető ígéret, amit nem tud beteljesíteni, mert lehetetlen.

Grunwalsky:

Közösen kell elindulnunk egy másik irányba. És már az elején világossá tenni, azokat, amiről beszéltünk. Azt is, hogy ez most valami más lesz. Hozzá kell tennem, hogy valószínűleg nehezebb, szokatlanabb. Ismeretlen út, amelyre közösen lépünk.

Kelt. Budapest 2004-11-20

                                                            Grunwalsky Ferenc   -    Miklauzic Bence