A magyar nők feje felett egy kérdőjel lebeg

Még a modern társadalmakban is furcsa pillantások, hosszú csendek kísérik, ha egy nő még harmincöt fölött sem alapít családot, ha nem születik babája, arról nem is beszélve, ha kiderül, hogy nem is akar gyereket. Magyarországon talán még rosszabb a helyzet: az állam arra van berendezkedve, hogy a három plusz gyerekes, házas szülőkkel rendelkező családok helyzetét megkönnyítse, de az egyedülálló szülők eleve nehéz helyzetét sokszor még nehezebbé teszik a támogatások hiányával. Ha pedig valaki csak orvosi segítséggel tud gyereket vállalni, a lehetőségei itthon az elmúlt években folyamatosan csökkentek, egyre többen választják a beavatkozások helyszínéül a környező országok magánklinikáit.

Rengeteg nő életét nehezíti a felvetett kérdés, forgatási riportunkban maguk az alkotók, a stáb tagjai is meglepően gyorsan nyíltak meg, amikor saját érintettségükről esett szó, mégis kevés hazai film dolgozza fel ezt a problémát. A közelmúlt alkotásai közül a Hat hét (r.: Szakonyi Noémi) egy nehéz sorsú kamasz lány nem várt terhességét és a szülés utáni nyílt örökbefogadás történetét meséli el, az Egy nap (r.: Szilágyi Zsófia) egy háromgyerekes anya mindennapi, túlterhelt 24 óráját osztja meg. Régebben is akadtak hasonló témát feldolgozó alkotások: Mészáros Márta több filmje is az anyaság kérdését járja körbe, de Örökbefogadás kifejezetten az egyedülálló nő gyerek adoptálására fókuszál, az Esterházy írásokon alapuló Anna filmjének (r.: Molnár György) egyik szála egy háromgyerekes nő morális dilemmáját dolgozza fel, hogy megtartsa-e negyedik babáját, Almási Tamás pedig játékfilmes dramaturgiával készítette el az első magyar dokumentumfilmet a lombikprogramról Sejtjeink címmel.

Azonban egy olyan hazai alkotás sem született eddig a gyerekvállalás témakörében, amelyik szereplőin keresztül általánosságban szeretne beszélni a nőkre zúduló elvárásokról. Nagy Borbála három európai nagyvárosban, három magyar nő különböző történetein keresztül próbálta bemutatni a 21. századi, nyitott gondolkodású, középosztálybeli, értelmiségi nők dilemmáit az anyasággal kapcsolatban. A történeteket akár három rövidfilmként is értelmezhetnénk, hiszen szereplői három különböző országban vívják meg csatáikat, életük nem keresztezi egymásét.

A vagány, kicsit maszkulin Adél (Török-Illyés Orsolya) Párizsban él, egyetemen vendégelőadó - meghatározott ideig. Kapcsolatai is időszakosak, bár vannak ismerősei, ő maga olyan zárt, mintha egy buborék venné körül. A hátteréről sem tudunk meg sokat, csupán annyit, hogy ő ápolta haláláig demens apját, és a hagyatékkal már egyáltalán nem akar foglalkozni. Ez a szál talán a leginkább elnagyolt, Adél magánya a legfeltűnőbb benne: hiába dolgozik egy nyüzsgő egyetemen Európa egyik legzsúfoltabb nagyvárosának közepén, egyedül ül a nőgyógyászati rendelőben és a buszon, még a diákok között az óráján és a Mátrix tematikájú bulin (aminek kedvéért Török-Illyés a Biblioteque Pascal után tizenöt évvel újra fekete latex overálba bújt és amelynek hátsó cipzárját ez a független nő egyedül is fel tudja húzni) is mintha magába zárkózva létezne az embertömegben. Egyedül dönt arról az életről is, ami benne növekszik. Pedig francia barátnője elkíséri a kórházba az abortuszra és fiatal szeretője megmosolyogtatóan felturbózott romantikus gesztusokkal kéri meg a kezét.

Nóra (Sipos Vera) éppen ellenkezőleg, ő nagyon szeretne gyereket, olyannyira, hogy bármire képes lenne érte. Már túlesett jópár orvosi beavatkozáson, lombik programon, és férjével hosszú ideje várnak arra, hogy örökbefogadhassanak egy gyereket. De hiába van már rég berendezve a babaszoba, Nóra egyedül ül az ügyintézővel szemben, mert a férje a vállalkozását igazgatja, nem ér most rá erre. A budapesti történet sokkal komplexebb és kidolgozottabb, mint a francia szál. Talán éppen ezért is merülhet fel a kérdés, hogy Nóra valóban szeretne-e gyereket, vagy éppen csak ez hiányzik a gazdag vállalkozó férj, a SUV, a francia manikűr, a beszárított haj és a rideg modernizmussal berendezett újépítésű ház mellé? Vagy ezzel érezné magát valóban egy családnak a munkamániás férjével (Schmeid Zoltán), akinek ő már nem az első felesége, és akinek egyszer már volt egy „rendes családja, gyerekkel, ahogy kell”? Esetleg a környezete elismerésére szomjazik? A volt osztálytársakéra, akik szemében az ért révbe, akinek gyereke született, és akik elől elmenekül az osztálytalálkozóról a maga alá vizelő kutyára hivatkozva?

Magányos a Berlinben élő Becky (Székely Rozi) is, aki bár felszínesen ki tud alakítani viszonyokat ebben az idegen városban, mégsem találta meg azt, akivel családot alapítana. Radikális döntést hoz: éppen akkor, amikor karakterét kiírják a szappanoperából, amiben játszik, úgy dönt, hogy egyedül vállal gyereket, lombikprogram keretében spermadonor segítségével. A film legélénkebb szálának egy pontján betoppan a teljes család, hogy felköszöntse Becky-t, de rá - a nővérén kívül - tulajdonképpen senki sem kíváncsi: mindegy, hogy nem eszik glutént, „ez a pici biztosan nem árt”, a szomszédtól is rossz széket kért kölcsön, és tulajdonképpen miért is szakított azzal a Hans-szal, aki nem igazán tette boldoggá, és aki valójában Hannes.

Bár a legkevésbé megszokott esetet taglalja, a berlini szál az, amely a legtöbb érzelmet közvetíti, és talán ezért lehet a leginkább együttérezni a hősével. Az anya szerepében Zsurzs Kati most is tündököl (köszönjük a magyar rendezőknek, hogy egyre többet láthatjuk vásznon) és az otthoni jelenetek közben szinte izzad a tenyerünk a családi dinamikától, de Székely Rozi bármennyire is csodálatos színésznő, sajnos karakteréhez egyáltalán nem illik a szerepének színésznő énje, aki egy német kórházi szappanopera fogpasztreklám mosolyú doktorának buta kis ápolónő macáját alakítja.

Nagy Borbála már kisfilmjeivel (Asphalt Flowers, Pannónia dicsérete) megmutatta, hogy milyen tehetsége van ahhoz, hogy apró rezdülésekkel mutassa be a társadalmi jelenségek abszurditását. Miközben a gyerekvállalásról beszél, finom humorral szúrja be azokat az élesen fájó félmondatokat, amelyek a teljes empátiahiányból fakadnak, és amik annyira beépültek a mindennapjainkba, hogy ha nem mi magunk vagyunk a célpont, sokszor észre sem vesszük.

A Pannónia dicséretében hemzsegő apró, humoros rezdülések itt sem maradnak el: az osztálytalálkozó szorításában gyereket hazudó nő, a szutykos párizsi utcát rózsaszirmokkal teleszóró, apai felelősséget vállaló szerető, vagy a német szappanopera-színésznő otthoni és munkában játszódó jelenetei mind-mind komoly esélyt kínálnak arra, hogy olyan kultikus pillanatok váljanak belőlük, ahogy a Pannónia dícséretében a konyhás kisegítő levágja Erdélyt a Nagymagyarország tortáról, hogy beférjen a hűtőbe, vagy amikor Reisz Gábor filmjében Kovács Zsolt azt ecseteli, hogy magyar paradicsomot magyar ecetbe kell tenni. De hiába mosolygunk és kuncogunk egyes helyzeteken, a valódi abszurd, amiben magunkra ismerünk, most elmarad.

 

A rendező fájó felkiáltójeleket helyezett el a történetben a magyar nézők számára. Adél többször is rákérdez, hogy lehetősége-e tablettás abortuszt kérni, amely bár sokkal humánusabb a fém eszközökkel és vákummal való műtétnél, Európa legtöbb országával ellentétben Magyarországon nem engedélyezett (sőt, egy pár éve új szabályozást vezettek be hazánkban, amely értelmében a terhességmegszakítást kérő nőnek kötelessége meghallgatni a magzat szívhangját). Nóra egyedül ül az örökbefogadó központ ügyintézőjével szemben, ami Európa nagy részén nem lenne probléma, Magyarországon azonban néhány éve ellehetetlenítették azt, hogy egyedülálló személy adoptálhasson gyereket, és bár a film szereplője férjezett és együtt vágnának bele a családalapításba, hazánkban már az is rontja az esélyeket, ha a pár egyik fele nem tud megjelenni a megbeszélésen. Becky története hatalmas felkiálltójel, ugyanis itthon soha nem is volt engedélyezett az egyedülálló nők donor spermával való legális mesterséges megtermékenyítése, sőt a meddőségi centrumokba belejentkező pároknak házasnak, de legalább közjegyző által hitelesített élettársi kapcsolatban kell lenniük.

A Mango Maternica sok-sok felkiáltó- és három kérdő mondat, amelyre a rendező nem ad választ, a szereplők pedig a probléma megoldásaként vagy lefekszenek a földre, vagy kiszaladnak a világból, a végén pedig bollywoodi táncba fojtják kételyeiket. Nagy Borbála leginkább azt igyekezett kifejezni első nagyjátékfilmjével, hogy a nők sokfélék, nem azonosak a vágyaik, az élethelyzeteik meg még annyi sem. Kérdéseket dobott fel, amik még mindig fent pörögnek a levegőben és arra várnak, hogy felmászunk hozzájuk és elkezdjünk beszélgetni.