Egy dán kisvárosban az iskolaév kezdetekor karrierorientációs kérdőíveket töltetnek ki a nyolcadikos gyerekekkel. Az egyik diák, (a könyvben helyi hippik nevelte) Pierre Anthon feláll a helyéről és kijelenti: semminek sincs értelme, ezért semmit sem érdemes csinálni, majd kivonul az osztályteremből, az iskolából, a társadalomból és felmászik egy szilvafa tetejére. Ezt követően a fa tetejéről prédikál arra járó osztálytársainak.

Világnézete a nihilizmus és sztoicizmus keveréke, egy kis tinédzserkori lázadással fűszerezve. A szülői nyomás hatására elhatározzuk és elhisszük, hogy leszünk valakik, visszük valamire, de ez nem fog sikerülni, és ha sikerülne is, nem azok leszünk, akik szeretnénk, és ha még azok is lennénk, úgyis meghalunk, redundánssá téve egész életünket – mondjai kortársainak, akikre komoly hatást gyakorolnak az okfejtései. Ők igenis azt szeretnék, hogy életüknek legyen értelme, ezért Pierre legrosszabb félelmeiknek ad hangot.

Hogy meggyőzzék Pierre-t és önmagukat arról, hogy van, ami igenis számít, az osztály egységesen eldönti, hogy sorban mindenkinek meg kell neveznie valamit, ami egy társuk számára igazán fontos – hiszen önként senki nem áldozná fel a neki legfontosabb dolgot. Az érintett személynek ezt hozzá kell adnia a régi fűrészmalomban tornyosuló Fontos Dolgok Halmához (ha nem fizikai tárgyról van szó, akkor valamilyen szimbolikus formában), majd megneveznie a következő áldozatot. A fokozatosan durvuló láncreakció következtében kivétel nélkül mindenki beszolgáltat valami számára fontosat; valaki egy új szandált, egy sárga biciklit, egy feszületet, más a mutatóujját, a szüzességét vagy halott öccsét koporsóstul.

Hogy azért ne lenne értelme semminek, mert úgyis meghalunk, elfelejtenek, civilizációnk összeomlik, bolygónk elpusztul, galaxisunk megsemmisül, tehát mind csak porszemek vagyunk ebben a kaotikus létezésben; persze, így van, erre egy ponton mindenkinek rá kell jönnie. Ez viszont önmagában nem egy különösebben fontos vagy egyedi felfedezés.

Nyilván ettől még tinédzserként a felismerés pillanata lehet jelentőségteljes és ijesztő, és a tagadás vágya sarkallhat radikális lépésekre. De a Semmiben az a kiábrándító, hogy valamiért még a radikális lépések sem érdekesek.

A film Teller regényéhez hasonlóan túl sok karaktert mozgat ahhoz, hogy a rövid terjedelem mellett ezeket legyen ideje kellő mélységben kidolgozni. A gyerekek mind-mind olyan dolgokat áldoznak be, amivel bárki rezonálhat, de így egyikük sem több egy sablonnál; személyiségük kimerül az általuk elvesztett dologban (a lány, akinek fontos volt a hosszú haja; a muszlim fiú az imaszőnyeggel, stb).

Jó példa erre az egész eseménysor katalizátora, Pierre Anthon, akinek motivációiról, céljairól, idevezető útjáról semmit nem tudunk meg. De még az elbeszélő szerepét betöltő Agnes sem több annál a vágyánál, hogy divattervező akar lenni (tőle veszik el a szandált). Ennek következtében nehéz érdeklődést tanúsítani bármelyik szereplő iránt.

A cselekmény szigorúan hétköznapi elemekből építkezik – nyilván azért, mert azt akarja sugallni: ez akár a valóságban is megtörténhetne. Ugyanakkor számos helyen pont a gyakorlati szempontok nincsenek eléggé végiggondolva.

Nehezen hihető, hogy létezik ennyire egységes osztályközösség, amely egy emberként beleáll egy pusztán elméleti indíttatású, de testileg-lelkileg megterhelő vállalkozásba. El kell hinnünk, hogy Pierre Anthon az egyetlen különcködő renegát a tizenöt évesek között, miközben mindenki más tűzbe menne társaiért, akikkel csak a véletlen osztálybontás rendelte egy közösségbe.

Mondhatjuk erre, hogy egy kicsi és izolált településen jellemzően összetartóbb közösségek alakulnak ki. Akkor viszont ennek társadalmi szinten, az egész városban érvényesülnie kellene, itt azonban pont az ellenkezőjét látjuk.

Rendszerint minél többen vesznek részt egy összeesküvésben, annál nagyobb a lebukás veszélye, hiszen hatványozódik az ismerősök száma, akiknek egy résztvevő felfedheti titkot. Ennek fényében irreális, hogy a Fontos Dolgok Halmát építő huszonvalahány gyerekből egy fél éven keresztül egyetlen egy sem árulta el (direkt vagy véletlenül) bármely szülőjének, testvérének, barátjának, tanárának vagy edzőjének, hogy mi zajlik a fűrészmalomban.

Az egész szereplőgárda végig azzal van elfoglalva, hogy lecsalogassa Pierre Anthont a fáról. Mikor ez nem sikerül, apja egy kosárban ételt küld fel neki, de Pierre elvágja a kötelet. Ugyanakkor, ha szem előtt tartjuk a valóság szempontjait, a fiúnak muszáj napi szinten lemásznia a fáról, egyébként éhen halt vagy megfagyott volna a félév során. Ha pedig amúgy rendszeresen lemászik, miért olyan fontos mindenkinek, hogy tölt időt fent is? 

A Semmit kitermelő legnagyobb erő kétségkívül az általános skandináv jólét. Az utóbbi években több filmet láthattunk már ebben a némileg merev, de az anyagi biztonságot minden körülmények között szavatoló társadalomban való létezés kiüresítő hatásáról, ebbe a halmazba esik az elmúlt évek két legnagyobb északi sikerfilmje, a Még egy kört mindenkinek és A világ legrosszabb embere is.

A Semmi ugyanezt a problémakört próbálja megfogni, csak a gyerekekre nehezedő társadalmi nyomás, a kötelességszerű betagozódás irányából. Nem véletlenül ismétlődik mantraként Agnes narrációjában, hogy „mi vinni akartuk valamire az életben”. Ezért hat mélyütésként az osztály számára, mikor Pierre Anthon megkérdezi: ha azért dolgozunk, hogy aztán szabadságra mehessünk, miért nem megyünk egyből szabadságra?

Amit Pierre Anthon, a szavait komolyan vevő gyerekek, és rajtuk keresztül szerintem a könyv és a film is elfelejt, hogy a legtöbb ember nem azért csinál bármit, mert jelentőségteljesnek érzi, hanem mert egyszerűen erre van szüksége a mindennapi túléléshez.

Az egész „semminek nincs értelme, ezért semmit nem érdemes csinálni” álláspontra pedig valójában nem az a leghatásosabb reakció, hogy megpróbáljuk görcsösen bebizonyítani, hogy de, igenis, csomó dolognak van értelme. Hanem az, amit többek közt Feldmár András is megfogalmazott, hogy kimondjuk, nem kötelező itt lenni. Ilyen értelemben mindig van választásunk.

Nagyon hiányoltam a Semmi bátornak és tabudöntögetőnek nevezett narratívájából, hogy miközben a gyerekek csonkítják és erőszakolják egymást, egyiküknek sem jut eszébe azt mondani, hogy ha Pierre Anthon szerint nincs értelme az életnek, akkor ne csak lamentáljon a fa tetején, hanem ugorjon le onnan. 

Az elhibázott alapkoncepciót megmenthetné, ha a film a könyvnél érdekesebb stilisztikai megoldásokat választana, de erről sajnos szó sincs. Ugyanúgy híján van érdekes képeknek, mint emlékezetes alakításoknak. A könyv narrátoraként funkcionáló Agnes hangját egy az egyben átültették a filmbe, annyi különbséggel, hogy a lány itt szenvtelen megfigyelőből a Fontos Dolgok gyűjtésének aktív kerékkötőjévé lép elő.

Vannak olyan filmek, melyeknek bőven elég látni a trailerét, mert maga a film teljes terjedelmében semmivel nem nyújt többet, mint kondenzált, figyelemfelkeltést célzó változata. A Semmi ebbe a kategóriába tartozik: az alapkoncepció önmagában véve nem túl érdekes, a megvalósítás pedig közel sem elég szép vagy jó ahhoz, hogy változtasson ezen.