Ha komolyabb késéssel is, de végre hozzánk is befutott a tavalyi év egyik legváratlanabb sikere. A skót Charlotte Wells rendezői bemutatkozása persze nem a kasszákat robbantotta fel és a díjátadókat sem uralta le, de a Volt egyszer egy nyár hamar a legkülönfélébb év végi listák egyik éllovasa és sokak személyes kedvence lett. A rendkívül pozitív fogadtatás és a fokozatosan dagadó népszerűség még az alkotókat is meglepte, a rendező egyenesen szürreálisnak nevezte a tavaly májusi cannes-i világpremier óta eltelt hónapokat. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplő Paul Mescal az egyébként iszonyú erős idei mezőnyben Oscar-jelölésig jutott. Tegyük hozzá, abszolút megérdemelten.

Az erősen személyes, látszólag egészen apró történetben papíron nincs is semmi extra. A gyermek- és kamaszkor határán egyensúlyozó Sophie egyhetes nyaralásra érkezik az apjával a török tengerpartra. Az akkor harmincegy éves Calum már nem él velük, de láthatóan szereti a lányát és fontos része az életének. A film tulajdonképpen e nyaralás szubjektív emléke, szigorúan Sophie szemszögén keresztül. Elcserélt hotelszoba, ejtőzés a medencénél, kínosan jópofa animátorok, haverkodás más gyerekekkel, szisszen a citromos Fanta és mindenhonnan szól a Macarena. A háttérben azonban itt-ott megpillanthatjuk azt is, az apa és lánya harmonikus kapcsolata ellenére Calum életében valami nincs egészen rendben.

A magyar címfordítás nem kimondottan szerencsés. A Volt egyszer egy nyár nemcsak holmi kedélyes nosztalgiatrippet ígér, de az eredeti Aftersun (maradjunk innen inkább ennél) rétegzett jelentése is elveszik. Az angol szó egyrészt konkrétan arra a napozás utáni krémre utal, amit Calum minden este gyengéden Sophie vállára, karjára és arcára ken. Ezek a pillanatok az apa és lánya közötti féltő és törődő kapcsolat gyönyörű példái. Az aftersun kifejezés azonban szimbolikusan Wells elbeszélői módszerét is összegzi, hiszen Sophie boldog emlékei pont olyan finoman tűnnek elő a múltból, ahogyan a napot szoktuk érezni a bőrünkön éjjel egy kiadós vízpartozás után.

A nyaralás apró életképeit egyrészt Sophie videókameráján keresztül látjuk, a kilencvenes éveket idéző jellegzetes képminőségben, egy tizenegy éves lány suta kedvességével rögzítve. Másrészt az emlékezés mindent alapvetően átértékel és megszépít. Sophie csak a szépre és kellemesre fókuszál, az őt foglalkoztató, egy kiskamasz lány szemében életbevágóan fontosnak tűnő dolgokra. A háttérben számunkra persze egyre jobban kirajzolódnak azok a részletek, amiket Sophie gyerekszemmel nyilván regisztrál vagy érez, de nem feltétlenül ért és tudatosít önmagában. A hotel olcsó és lepukkant, Calum valamiért túlköltekezik, néha a távolba mered és egyre többször önmagába zárkózik.

A felnőtt Sophie szemében a nyaralás a boldogság zárványa, egy olyan kitüntetett pillanat az időben, ami az emlékein keresztül kel életre, a már említett videókamera segítségével. A most épp az akkori apjával egyidős Sophie jelen tudása azonban óhatatlan beszűrődik a múlt felidézésébe, amit a rendező egyrészt egy vizuálisan erősen elhatárolt mentális sík folyamatos beillesztésével, másrészt egyre feltűnőbb apróságokkal jelez. Ahogy telnek a napok, itt-ott észrevehetjük az árulkodó jeleket. A kislány ösztönösen érzi és akaratlanul regisztrálja ezeket, amiket a visszaemlékező felnőtt Sophie viszont (hozzánk hasonlóan) képes egyértelműen beazonosítani.

 

A film letaglózó erejét éppen az adja, hogy a néző a felnőtt és emlékeiben válaszok után kutató nőhöz hasonlóan a megidézett ártatlan gyermeki szemszögből kénytelen felismerni a már vélhetően akkor is elkerülhetetlenül közeledő tragédia előjeleit. Mindez leírva talán kissé bonyolultan hangzik, ám Charlotte Wells mesterien bánik a cselekmény szerkezetével. Kezdetben csak olyan finom megoldásokkal töri meg az idillt, hogy a kelleténél egyetlen ütemmel tovább tartja ki a jelenetet, vagy elkap valami fura mondatot, egy-két oda nem illő gesztust Calum amúgy kifogástalan viselkedésében.

Később aztán sokasodnak a jelek, aminek a talán leghátborzongatóbb példái azok a zenei betétek, ahol a jelen beszüremkedése szó szerint eltorzítja a hangokat. A néző végül pontosan érzi, mi történt később velük, ám a film szerencsére nem szolgál konkrétumokkal vagy kész válaszokkal. A rendezőt a figurák érzelmi igazsága érdekli és épp emiatt lesz letaglózó élmény oly sokunk számára, hiszen egy adott történet helyett egyetemes drámát tár elénk. Olyan fájdalmas és kínzó kettősségeket, amelyek végül túlnőnek az ösztönösen küzdő, mégis tehetetlen karaktereken. Hiába üvöltenénk mi is Calum arcába, nincs kit okolni.

Mindez már csak azért is fantasztikus alkotói megoldás, mert Charlotte Wells nyelvileg nehezen körülírható dolgokat képes zsigeri filmélményként megragadni. Az Aftersun ugyanúgy szól az emlékezés erejéről, illetve a törvényszerű torzítás egyszerre kegyes és kegyetlen beépített hibájáról, mint a felnőtté válás elkerülhetetlenségéről és a boldog naivitás elvesztéséről. A nyaralás lehatárolt terében és idejében két nagyon markáns, egymástól természetesen nem független portré rajzolódik ki előttünk. Sophie életének talán utolsó gyermeki pillanatai az átmenet keserédes veszteségeivel és tétova útkeresésével, illetve Calum egyre elkeseredettebb próbálkozása a mentális egyensúly fenntartására.

Ez utóbbi küzdelem, bármennyire is láthatatlan Sophie számára, szép lassan elhatalmasodik a nyaraláson. A kislány pontosan érzi, az apja távolodik, ezért bolondozik, ezért kapaszkodik, ezért kérleli, maradjanak még, ezért nem akar elköszönni. A néző szíve pedig összeszorul, hisz az apa és lánya közötti intenzív szeretet áll szemben ezzel a tragikus távolodással, mégis mindenki tehetetlen. Ezt a kegyetlen ellentmondást, a depresszió alattomos erejét filmen ennyire árnyaltan és összetetten, mégis ilyen elemi erővel nem nagyon ragadta meg senki.

Charlotte Wells hosszú évekig dolgozott a filmen és fokozatosan gyomlált ki minden olyan elemet, amivel egyértelmű irányokba terelt volna minket. Fentebb már említettük a tökéletesre csiszolt arányokat, ám szintén fontos kiemelni az Aftersun erőteljes érzéki minőségét. A ráérős képeket látva szinte érezzük a medence klórszagát, a naptej olajos hűvösét, a szállodai ágynemű illatát. Ebben a markáns audiovizuális térben pedig a két színész, Frankie Corio és Paul Mescal elképesztő természetességgel mozognak.

Az eszméletlenül tehetséges, borítékolhatóan fényes jövő előtt álló ír színész nemcsak finom eszköztelenséggel kelti életre a zárkózott karaktert, de a játékát az egyébként amatőr gyerekszínész partnerének rendeli alá. Frankie Corio valóban nagy találat, de az ő markáns jelenléte mit sem érne, ha akár csak egy pillanatra is megtörne a féltő apai gondoskodás színészi illúziója. A film erre a viszonyra épül, amiről egyébként a rendező mindig elmondja, hogy ha nem is pont így és ebben a formában, de természetesen önéletrajzi.   

Talán éppen ez, az Aftersun szűkítő konkrétumokat kerülő érzelmi hitelessége az, ami miatt oly sokan, oly sokféle élethelyzetben képesek nagyon szorosan kapcsolódni hozzá. Charlotte Wells egy nagyon fájó emléket teremt újra, amiben mégis jó elmerülni és elveszni, miközben próbálja megérteni a megérthetetlent. A film egyszerre melengeti meg és töri apró darabokra a szívünket, miközben kíméletlen önvizsgálatra késztet, no és persze arra, hogy a film után gyorsan megölelgessük a szeretteinket. Szülőknek és felnőtté váló gyerekeknek erősen ajánlott és mivel mindannyian beleesünk minimum az egyik kategóriába ezek közül, ezért túlzás nélkül kijelenthető, kihagyhatatlan élményről beszélünk. Egyébként is, erről a filmről az elkövetkezendő években még biztosan sokat fogunk hallani.