Meddig van értelme küzdeni egy nemes, de elveszett ügyért? Mikor jön el az a pont, amikor már egyszerűen csak önbecsapás és őrültség nem letenni a fegyvert? A Guerilla erdőben bujkáló szabadcsapata az orosz és az osztrák haderő mellett a keserű igazsággal való találkozást is el akarja kerülni. Meggyötört, rongyokba öltözött, ugyanakkor a harcokban megkeményedett emberek gyülekezete ez, akiket a katonai rend és a parancsnok (Orbán Levente) szilárd hite tart össze valamelyest. Ebbe a közösségbe érkezik meg a testvérét kereső Magura Barnabás (Váradi Gergely), aki bizonytalan viselkedése, hazugsága és az egyik ápolónő (Mészáros Blanka) iránt érzett vonzalma miatt feszültséget kelt és beláthatatlan végű folyamatokat indít el.
Kárpáti munkája olyan, mintha A kőszívű ember fiai ellenpontjaként jött volna létre, nagyívű történet elbeszélése helyett állapotot ábrázol, átfogó történelmi tabló felfestése helyett arra biztat, hogy vegyüljünk el a szabadságharc egyszerű, piszkos és cserzett arcú katonái között. A minimálisra redukált cselekmény miatt azon áll vagy bukik a film sikere, hogy bent tudja-e tartani a nézőt az erdőben, hat-e rá a Guerilla erős és szinte végig nyugtalanító hatású atmoszférája.
A történelmi film költséges műfaj, Kárpáti azonban ügyesen megtalálta a módját annak, hogy a minimális, az Inkubátor programon nyert 64 millió forintos költségvetés ellenére ne ütközzön ki a film olcsósága. Az erdei táborozáshoz minimális díszlet kell, illetve a természeti táj, ha értő szemmel fényképezik, rengeteg különböző érzést hívhat elő tud hívni a nézőből. A rendező a thriller stíluselemeivel eljátszó Erdő című kisfilmjében remekül épített a természethez kapcsolt félelmeinkre, most pedig még gazdagabb jelentéstartalmat, még több misztikumot társított a tájhoz.
Azért előfordult olyan pillanat, amikor veszített a film a titokzatosságából, egy-két helyszín túlságosan is ismerősnek tűnt számomra, gyanús, hogy ezek Budapesthez közeli, kedvelt kirándulóhelyek. Ez kizökkentett, de aztán hamar visszahúzott a film, a nap aranybarna sugaraival megfestett mezők, a dús növényzet és a természetbe kiszakadt fiatal kívülállók Terrence Malick korai filmjeit juttatták az eszembe.
Nagyszerű döntésnek bizonyult, hogy 16 mm-es filmre forgatták a Guerillá-t, ha grandiózus, épített kuliszákkal és speciális effektusokkal nem is, a szemcsés képekkel mégis csak meg tudták idézni a klasszikus történelmi filmeket. A színészek sem törték össze az illúziót, hogy a múltban járunk. A hetyke bajszú Orbán Levente teljesen olyan, mintha egy korabeli festményről lépett volna le, de a három főszereplő is sikeresen vedlett át 19. századi fiatallá.
Vilmányi Benett (fotó: Mozinet)
Váradi Gergely alakítja a harcokból kimaradt, a testvére miatt veszélyes útra vállalkozó Barnabást, az ő arcán csüng a kamera, az ő szemén keresztül látjuk a világosi fegyverletétel utáni káoszt és letargiát, később pedig az ő tétovázása, belső vívódása hozhatja elő belőlünk azt a kérdést, hogy mit tennénk, ha a mi kezünkbe is fegyvert nyomnának. Tulajdonképpen ez a dilemma adja a film fő feszültségforrását. Nem lehet tudni, hogy a magának katonai múltat hazudó Barnabás lebukik-e, beletanul-e a harcba. Az már csak egy frappáns csavar a történetben, hogy ő akkor lesz szabadságharcos, amikor ennek már nincsen értelme.
Vilmányi Benett játssza Barnabás sebesült testvérét. Szinte végig fekve látjuk őt, emiatt csak kevés alkalma van kibontakozni színészileg. Mészáros Blanka viszont új színekkel gazdagítja a filmet, ápolóként és nőként is életet hoz a táborba. Ő az, aki miatt azt lehet mondani, hogy ez nem egy teljesen kiábrándult film, bimbódzó kapcsolata Barnabással ad egy halvány reménysugarat, hogy ezeknek a táborlakóknak jövőjük is van, nem csak múltjuk. A helyzetet bonyolítja, hogy Antal is szerelmes a lányba, és hiába mozgásképtelen, mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen Barnabásnak.
Mészáros Blanka
A Guerilla szinte minden képkockája feszültséggel teli, de ez nem az a fajta izgalom, amit a legtöbben elvárnak egy szabadságharcosokról szóló filmtől. A feszültséget a bizalmatlanság, az információhiány és a tétlenség okozza, és csak ritkán jutunk el odáig, hogy elsüljenek a fegyverek. Ilyen értelemben a Guerilla a Tatárpuszta című olasz filmhez hasonlít, amiben egy sivatagi erődben állomásozó helyőrség tagjait nem a háború, hanem annak a hiánya, a várakozás készíti ki.
Kárpáti finom ecsetvonásokkal dolgozik, minimalizmusába nem férnek bele nagy érzelmi kitörések, csak rövid, sokszor suttogva kipréselt mondatok. Nehéz utat választott, ábrázolásmódjától mindkét szélsőség, a heroikus, dícsőséges póz és a teljes megőrülés is idegen. Konzekvensen viszi tovább az Erdő-ből, a Provinciá-ból vagy a Gólyatábor-ból megismert, visszafogottságot kedvelő szerzői énjét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne képes meglepetésre, a Guerilla csattanós, drámai befejezése mély sebet okoz.
Kárpáti a hangulatteremtés mestere, és rendkívül tehetséges partnerekre lelt Hartung Dávid operatőr és Asher Goldschmidt zeneszerző személyében. Beviszi az erdő mélyébe az utazásra fogékony nézőt, mutat szépet és szörnyűt – az utóbbiból azért jóval többet –, szokatlan ábrázolásmódjával átélhető közelségbe hozza a fiatal szabadságharcosok érzéseit, vágyait és szenvedéseit, és közben újból és újból rákérdez, hogy mit tennénk mi Barnabás helyében.
