A Hope – amely cím nem csak az angol remény szóra utal, hanem a cselekmény helyszínéül szolgáló dél-koreai kisváros neve – több, mint két és fél órás játékideje ellenére olyan szilaj tempót diktál, ami miatt egyesek joggal állítják párhuzamba a Mad Max: A harag útjával. Míg az első egy órának kiváló feszültséget ad, hogy az egyre nagyobb pusztítást végző titokzatos lényt sosem látjuk, csak dúlásának nyomaival szembesülünk, addig a film második fele tulajdonképpen egy (majdnem) megállás nélküli üldözés-szekvenciává áll össze. Miközben Na lenyűgöző aprólékossággal teremti meg az akciók ritmusát, technikailag bravúros, dinamikus és látványos koreográfiát építve minden harcjelenet köré, a film elsősorban elvetemült humorának köszönheti sajátos ízvilágát.
A Hope kétféle módon is dekonstruálja és idézőjelbe teszi saját karaktereit és tétjeit. Egyfelől azzal, hogy mindenki rendkívüli ostobaságról és inkompetenciáról tesz tanúbizonyságot – kivételt talán egyedül a kétballábas főhőst többször is megmentő közrendőr, Sung Ae (Hoyeon) jelent. Másrészt a közeg ábrázolása és a konfliktus kibontakozása félreérthetetlen kifigurázása Amerikának. Például a város összes lakója – suhanc kölyköktől a nyugdíjas mamókáig – olyan gépfegyverekkel, aknavetőkkel és gránátokkal jár-kel, amit még Rambo is elirigyelne, másrészt a dramaturgiai szerkezet tulajdonképpen arra a szervezőelvre épül, hogyan lehet kiforgatni és kifigurázni a hollywoodi filmek összes kliséjét.
Ebből a törekvésből származnak a film legjobb pillanatai. Például, amikor egy idős férfi elmeséli Sung Ae-nak, hol és hogyan találkozott először a városra törő szörnyekkel. A beszámoló sokáig úgy fokozza a feszültséget és adagolja a kontextust is magyarázó információkat, ahogy azt a legtöbb horror/thriller/krimi teszi: baljós, félelemkeltő történet kezd el kibontakozni, aminek a néző informálása a legfőbb dramaturgiai funkciója, ám itt a legfeszültebb pillanatban egyszercsak olyan meghökkentően alpári fordulatot vesz az elbeszélés, mintha a mondat közepén Adam Sandler vette volna át a forgatókönyvírói feladatot. A mutatvány tökéletesen működik, a kiváltott sokkhatás lassan könnyfakasztó nevettetésbe fordul, felejthetetlen élményt okozva.
Az olykor már a paródia határát súroló humorbombák ellenére a film elsősorban mégiscsak nagyszabású akció-extravaganza marad, ahol a technikai profizmus (meg persze a ráköltött rekordösszegű pénz) és a sziporkázóan leleményes koreográfiák – például a film végi lovas üldözés – lebilincselő összhatása szintén megszégyenítő csapást mér az elmúlt évek legtöbb hasonszőrű amerikai stúdiófilmjére. Bár a látványra nem lehet panasz, azt azért kár lenne eltagadni, hogy a CGI-szörnyek megjelenése és mozgása leginkább egy Playstation 3-as játék színvonalán mozog, és időbe telik, amíg a bizarr látványhoz hozzászokunk, de talán nem túl kényszeres magyarázat, hogy a sajátos szörnyábrázolás is Na fricskáinak egyike.
Ennél lényegesen nagyobb gondot jelent, hogy zabolátlan tempója ellenére a Hope indokolatlanul hosszú film. Bármennyire is látványos és kimunkált minden, amit látunk a megállás néküli autózás, lovaglás, lövöldözés, üldözés, menekülés egy idő után kifejezetten monotonná és repetitívvé válik, mintha az alkotók nem tudtak volna betelni saját ötleteikkel, mindent beleszuszakoltak a filmbe. Sajnos mindezt tovább tetézi, hogy míg a film első felében a cinikus és nyers humor a meglepetés erejével hat és szórakoztatóan játssza ki a nézői elvárásokat, egy idő után a film tétjeit és hőseit is maga alá gyűri a folyamatos idézőjelezés. Nem igazán lehet ugyanis aggódni, szurkolni olyan karikatúraszerű hősökért, akik az idő nagy részében röhejesek és ostobák.
Na döntésein ugyan érezni, hogy nem is volt szándéka árnyalt figurákat felrajzolni, sokkal inkább az emberi butaság és az empátia hiányának általános kritikájára használja őket – nem véletlen a helyszínválasztás sem: Hope ugyanis Dél-és Észak-Korea demilitarizált határzónájában található. Az utak mentén északi kémekre figyelmeztető üzenetek és szögesdrótok adják meg a vidék alaphangulatát, és nem nehéz kortárs reflexiókat sem felfedezni az ignoráns hősökben, akiknek eszébe sem jut kideríteni, hogy mit akarhatnak a városra törő idegenek, inkább azonnal fegyvert ragadva lőni kezdenek mindenre, ami mozog (így gyakran egymásra is). Legyen azonban bármennyire is releváns a mögöttes tartalom, nem változtat azon a tényen, hogy a befejezésre a film tétrendszere egyszerűen ellaposodik és érdektelenné válik.
A lezárás aztán búcsúzásképp teljesen értelmezhetetlen perspektívaváltással hagy minket tanakodni: vajon ez is csak egy poén volt? Akárhogy is, a Hope az a film, amire tökéletesen érvényes az az állítás, hogy csak moziban érdemes megnézni. Elsősorban azért, mert elválaszthatatlan része az élménynek egy közönséggel együtt reagálni a film zavarbaejtő fordulataira és elvetemült poénjaira, másrészt nem túl gyakran adatik meg olyan magas színvonalú és kreatív látványfilmet nagyvásznon látni, ahol az akció nem díszítőelem, nem pusztán külcsín, hanem az alkotás leglényege.
A Hope - Remény szeptember 10. óta látható a hazai mozikban a Vertigo Média forgalmazásában.
