Nehéz egy olyan országnak, amely kiszolgáltatta a zsidóit a náciknak, és amelyet utána negyven évig anál-erőszakolták a ruszkik meg a kommunisták, a szüzessége elvesztéséről lamentálnia. Ettől függetlenül a kilencvenes évek olajügyei mégis ennek a kvázi-szimbólumai: egy olyan bűnbeesés kórjelei, amikor a szabadság, a demokrácia és a becsület potenciálja megvolt, és nemhogy nem éltünk vele, hanem felhőtlen moráldeficitünkben élvezkedve tapostuk a sárba ezeket az eszméket. És megtörtént minden, ami együtt jár az ilyesmivel: lopás, rablás, gyilkolás. És ezt bizony dokumentálni kell. Nem vagyok olyan arrogáns, hogy azt állítsam, azért, hogy újra meg ne történhessen. Mert meg fog, abban biztosak lehetünk – ha nem is pont az olajszőkítés, de valami hasonló horderejű lenyúlás lesz megint. Nem, azért kell dokumentálni, hogy tanuljunk a hibákból, és a bűnösöket, csimpaszkodjanak a társadalmi létra akármilyen magas fokán, el tudjuk kapni.