„Idén a sajtóiroda a pénztárak melletti szőrmeboltban kapott helyet”, joviális főszerkesztőm ezt az infót egy kordagyuri sallangmentes magától értetődőségével közli. Miután kiröhögtem magam, észreveszem, hogy senki nem nevet velem: a dolog komoly, mint maga a magyar film. Mentálisan előre felkészülök a sajtójegyek átvételére, a könyékig nutriában turkálásra.
De az élet azért van, hogy felrázza, meglepje az embert: bár a sajtóiroda tényleg csak egy, a szőrmeuniverzumtól elkerített picsányi kis óvóhely-szerű éjjeli menedék, de.

TELE VAN JÓ NŐKKEL.

Hadd torpanjak meg itt rögtön, és adjak horizontális áttekintést a magyar filmes újságírás nőfelhozataláról, illetve arról, miért is ért meglepetésként a tény, hogy esztétikailag kellemes XX-kromoszómákkal lett a zug betelepítve. Dolgoztam én már több moziközeli sajtóorgánumnál, de valahogy a csajok arcüreg-kiépítése mindig olyan volt, hogy ha lementek volna a bányába, feljött volna a szén (ebből a szempontból hálistennek a Filmhu kivételt képez, csúcsnők rogyásig, sőt, reggel, életemben először összefutottam egyik vadonás új száguldó riporterlányunkkal, aki elvágtázott a szívemmel… ;) Egyszóval nem mindennapi eset egy sajtószobában egy kommandóra való virágszálba botlani.

Miről is beszéltem? Ja, Szemle… Flesbekk: tegnap éjjel a Kertész utcai Szimplában egyik haverommal, aki az Index mozirovatának oszlopos tagja, intellektuális vitát folytattunk (jó, tudom nehéz elhinni, de akkor is…) Én azt állítottam, hogy a hazai dokumentumfilmek jobbak a játékfilmeknél, ő pedig ezt megpróbálta megcáfolni. „Faszt!”, így érvelt. „A faszt nem!”, kontráztam.

*Természetesen* nekem volt igazam.

A kedd és szerda sajtóvetítések terén teljes egészében a dokufilmeké, és már az első nap felhozatalát jobban élveztem, mint a csütörtöktől sorra kerülő játékfilmeket – valószínűleg – fogom. Személyes amatőrizmusomnak (késés) köszönhetően az első kettőről rögtön lemaradtam, de a New York – Budapest címűre már egy kisdobos őrs akadályversenyen bizonyított kollektív lelkesedésével toppantam be. (Egyébként mivel szimultán mennek a filmek hét külön teremben, ezért azt a már tavaly is bevált esztétikai-kritikai kategóriát alkalmazom kiválasztásukkor, hogy melyeket adják ugyanott…)

’Szal New York - Budapest. Az elején meg voltam szeppenve. Mi jót hozhat ki a két, ugyanolyan súlycsoportban még véletlenül sem található főváros összevetéséből pár tizenhét éves, egy évet az Újvilágban ellébecoló gazdaggyerek? Hát jó nagyot koppantam, mert elég sokat. Nem állítom, hogy a film különösebben mélyre ásna – és amikor az első felében NY istenítése és Budapest fikázása ment, kissé elszontyolodtam, mert pont erre számítottam -, de idővel fordul a kocka, és a rendezőpárosnak sikerül olyan beszélő fejeket felvonultatnia, akik, még ha megtalálták is a számításukat Amerikában, elbizonytalanodnak saját identitásuk tisztázásakor (vagy nyilvánvalóan hazudnak maguknak is). A szemükben mind ott az a gyenge, pislákoló fény – még a legagresszívabbnak, még a legkeserűbbnek is (természetesen pont az ilyen csinálja magából a legnagyobb hülyét) -, a valahová tartozás igényének örök jele, amelyet épp egy melting potban nem találhat meg az ember, merüljön el benne bármilyen elvárásokkal. És ha Sting mondja egyenest a kamerába, hogy láss világot, de utána menj haza, azt azért ajánlatos megfogadni.

Haza csak egy van. There’s power in the blood.

Jó film, erős érzelmi rezonanciát kiváltani képes film a New York – Budapest. Le a kalappal.

Szirmai Márton, illetve a Közgáz Vizuális Brigád Süllyedő falu című munkája valójában nem dokumentumfilm, hanem abszurd fricska, nemcsak a széjjelrepedő Medgyesbodzás helyzetén segíteni képtelen feljebbvalók, urambocsá’ az allmighty EU irányába, hanem barack a Jóisten fejére is, aki azzal szórakozik, hogy valamilyen, a pénz hiányában geológiailag egyelőre meg nem határozott okból süllyeszti egyre mélyebbre valami gigant-gödörbe az amúgy is hátrányos helyzetű települést.

Nem dokumentumfilm, mert sorjáznak benne a nyilvánvalóan beállított jelenetek. Ez nem válik hátrányára, meg a készítők módszerüket nem is próbálják rejtegetni – egy ekkora szívásnak-szivatásnak, az élet egy ekkora kiszúrásának a lenyomatát kénytelenek vicces formába önteni. A falu lakói hiába kérnek segítséget boldog-boldogtalantól, mindenki tojik a fejükre – aki nem saját szemével látja, talán képtelen is valós súlyán értékelni a falu kilátástalan, mert példátlan szituációját.

Úgyhogy akinek egy kis ideje van, segítsen Medgyesbodzáson.

Páskándiné Sebők Anna Búcsú című filmje beszélő fejek és sűrűn alánarrált archív betétek segítségével igyekszik elmondani az elmondhatatlant (ez nem hatásvadász közhely akart lenni – mi a frászt lehetne írni egy hatalmas régió egy teljes nemzetiségének kiirtásáról?) Az erdélyi zsidóság szisztematikus legyilkolásának, elüldözésének története epikus másfél órába sűrítve (epikus, a korlátozott formai megoldások használatának ellenére is – amit a túlélők elbeszélnek, ami megtörtént velük, elég), kezdve a nácik kiszámított pogromjaitól a kommunisták szervezetlen, buta elvakultságáig. Valami végleg véget ér, és a film ennek állít emléket: olyan emberek szólalnak meg benne, akik túléltek végtelen gonoszságot és veszett évtizedeket, és akik nemzetségüknek, most és ott, utolsó hírmondói. Ez olyan teher, amivel nem is járhat más, mint mély-mély szomorúság.

Az ötös terem konferansza egy Ákos-hasonmás. Azért ez még testvérek közt is elég disturbing.

Imádkozom, hogy Kármán Irén Szemben a maffiával – Olajozott viszonyok című botrányfilmje előtt menjen le valami MOL-reklám. De nincs szerencsém. Tudjuk miről van szó: ez az az oknyomozó cucc, amely miatt az újságírónőt megagyalták. Vagy nem. Mindenesetre akár elhiszed amit Kármán, Sándor „Papa” meg Karancsi volt főnyomozó állít, akár nem; akár hajlandó vagy bizonyítékok felvonultatása nélkül benyelni, amit elmesélnek (én személy szerint hiszek nekik) – és óvatlan pillanatokban bizony kicsúszik a szájukon egy két legfelsőbb vezetőt inkrimináló mondat – szerencsére, teszem hozzá, épp emiatt nézzük az ilyen filmeket! -, akár nem, meg kell hagyni, hatásos ez a totálisan amatőr technikával, csak és kizárólag az utókornak való nyomhagyás céljából összehozott tényfeltáró egyveleg. Csakhogy mivel a bizonyítékok elmaradnak, számomra nem egészen az olajügyekről szól. Vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy azt Kármán Irén szerette volna.

Nehéz egy olyan országnak, amely kiszolgáltatta a zsidóit a náciknak, és amelyet utána negyven évig anál-erőszakolták a ruszkik meg a kommunisták, a szüzessége elvesztéséről lamentálnia. Ettől függetlenül a kilencvenes évek olajügyei mégis ennek a kvázi-szimbólumai: egy olyan bűnbeesés kórjelei, amikor a szabadság, a demokrácia és a becsület potenciálja megvolt, és nemhogy nem éltünk vele, hanem felhőtlen moráldeficitünkben élvezkedve tapostuk a sárba ezeket az eszméket. És megtörtént minden, ami együtt jár az ilyesmivel: lopás, rablás, gyilkolás. És ezt bizony dokumentálni kell. Nem vagyok olyan arrogáns, hogy azt állítsam, azért, hogy újra meg ne történhessen. Mert meg fog, abban biztosak lehetünk – ha nem is pont az olajszőkítés, de valami hasonló horderejű lenyúlás lesz megint. Nem, azért kell dokumentálni, hogy tanuljunk a hibákból, és a bűnösöket, csimpaszkodjanak a társadalmi létra akármilyen magas fokán, el tudjuk kapni.