A három portré – Kárpáti György Móré, a Könyves Magaziné és Gerőcs Péteré – eltérő megközelítésmóddal, de egyaránt a kultikus státuszú író gombosszegi otthonát helyszínként és szereplőként használva örökíti meg Nádast. A Könyves Magazin klasszikus interjúszituációban helyezi el őt, Gerőcs Péter két fejezetből álló filmje először Nádast szólaltatja meg hétköznapi cselekvései közben, majd kortársait, barátait, kritikusait kérdezi az íróról, s végül Kárpáti György Mór olyan költői nyelvet talál filmjének, melyben Nádas narrációjához vidéki házának és életterének, a házat körülvevő élővilág, mikrokörnyezet elmélyült, hosszan kitartott képeit párosítja. Mindhárom munka vállaltan és szándékosan töredékes, egyszeri pillanatfelvétel a hatalmas életművet alkotó szerzőről – egyik sem klasszikus életútfilm.
Nádas Péter kézirata – a film egyik képkockája
A művészportré a hétvégi tévéadássávok és a kistermes fesztiválvetítések kedvelt műfaja, mely szerencsés esetben mégis a formanyelvi kísérletezés vagy a tartalom kivételes személyessége révén képes valami eredetit elmondani tárgyáról. Nádas Péterről filmet forgatni több okból is izgalmas feladat: masszív rajongótábora van, mégis elvonultan él otthonában, továbbá kivételesen szellemes beszélgetőtárs. Kárpáti György Mór és a film koncepcióját jegyző Orsós László Jakab dramaturg, kurátor, a New York-i Brooklyn Public Library művészeti vezetője részben ezekre a tényekre reflektálnak ezzel a fegyelmezett, csendes filmmel, Pálos Gergely operatőr lassú, minden távolságtartást nélkülöző képei és Laurie Anderson New York-i avantgárd művész különös zenéje pedig finoman ellenpontozzák ezt.
A képen Nádas alig tűnik fel, a film narrációja azonban Simonyi Balázs filmkészítő-ultramaratonfutó és Kalmár Melinda történész vele készült beszélgetéseiből származnak. A beszélgetésekből kiragadott részletek a filmben monológgá változnak: az író javarészt higgadtan, bár néha szenvedélyesen vagy épp indulattal osztja meg személyes gondolatait a világról, többek közt ökológiai katasztrófától, tárgyai elajándékozásának rítusairól. A képen nem sok történik, nyári felvételeket, Haász Katalin rajzait és helyenként elroncsolt természetképeket látunk Nádas személyes környezetéről, teréről, házáról, otthonáról, dolgozószobájáról, a házat körülvevő kertről, erdőről, az ott élő állatokról, a Saját halál című kötetből ismert, lenyűgöző körtefáról.
Nádas világa zárt és lehatárolt, privát szféráját, a munkájához szükséges nyugalmat – ahogyan sok helyen beszél róla – körültekintően őrzi, éppen ezért mindegyik film, ahogyan Nádas közszereplései is, ünnepélyes: az elvonultan élő író a hallgatóság vagy épp a film alkotói, nézői kedvéért enged ebből a megfontolt magányból. A Saját erdőben szól mélyen személyes témákról, ezekről már többször hallhattuk, így az életen át tartó öngyilkossági hajlamról, és olyan megrendítő élményeiről, mint állatok mellett futni a zalai tájban.
Viszonya ezzel a környezettel rendkívül tárgyilagos, ahogyan a Saját halál végén is vall róla:
„Amikor néhány nap múltán egy kisebb műtéti beavatkozás után elbocsátottak, megpróbáltam visszatérni abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez. Igyekeztem visszatalálni a legegyszerűbb alapműveletekhez, újra megtanulni, amit a siralomvölgyről tudok. Porszívóztam. A por, a szőnyeg, a kárpitok, igyekeztem komolyan venni a reális létüket. Elég furcsa volt.
Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor fáj, de semmi köze hozzá.”
Ezt a tárgyilagos viszonyt a narráción túl maga a film egyszerű formanyelve is őrzi, a képek kiemelt témája pedig Nádas privát érdeklődésének egyik fontos tárgya, a növények élete. Ahogyan a filmben elhangzik, fontos, mély viszonya van a növényekkel, érdekli és lenyűgözi azok alkalmazkodóképessége, ez a lenyűgözöttség pedig nyomot hagy a film vizuális világán is, így az író szemléletét követve a növényvilág működésmódjára, ember- állat- és növényvilág egymásra utaltságára reflektál. Míg a Természetes ellenfény Nádas kertjének hasznosságát hangsúlyozta a konyhakertről és az ott munkálkodó íróról készült felvételeken keresztül, aki a kert terméseit puritán konyhájában maga dolgozta fel, addig Kárpáti az ugyancsak termőre fordult, nyári, buja kert képeiben, a csiga, a vadnyúl, a bagoly, a lehulló barack felvételeivel nem a hasznosságot, hanem a vad, ősi, természetes környezetet hangsúlyozza, melyben félig gazdaként, félig átutazóként érzékelhető az ott gyalogló – és a narráción keresztül felelevenített, átfutó, átutazó – Nádas.
A Forgács Péterrel közösen készített Saját halálról 2008-ban így írt Schubert Gusztáv a Filmvilágban: „szándékoltan, bravúrosan ronda mozgókép (ezért sem illik bele a táncosok archívja, egy szép félakt vagy a kisgombosi körtefa), akkor jó, amikor úgy érzem, nem szívesen nézegetném.” Kárpáti filmje éppen ellenkezőleg, mind a vizualitás, mind a narráció szintjén a legszebb, legmagvasabb momentumokat emeli ki az általuk rögzített világból, mely ennek ellenére sem steril vagy unalmas, inkább őrzi mélyen a film egy hetes forgatásának – és persze Nádas otthonának – sajátos hangulatát, amit korábbi interjúnkban a rendező is felelevenített: „Forgatás, beszélgetés, séta, vacsora. Ilyen volt ez a júniusi hét.”
A korábbi, interjúhelyzetekre építő dokumentumfilmek megközelítésmódja merőben más volt, sokkal inkább a kérdezés, nyomozás attitűdje jellemezte őket. Gerőcs filmjének legérdekesebb momentumai azok voltak, amikor zavarbaejtően köznapi cselekvések – cípőhúzás, főzés – közben örökítette meg Nádast, és amikor a kortársak indulattal vitattak egy-egy művet. E jelenetek által kerülte ki a film a művészportré legnagyobb csapdáját, az átszellemült áhítatot, hiszen szólt arról is, hogy Nádas hogyan folytat párbeszédet az írásait befogadó nyilvánossággal, műveivel hogyan ingerli kritikusait – egy jelenetben például a felbőszült Radnóti Sándor kifogásolja teoretikusan merev gondolkodását.
Nádas ettől a filmtől viszont eltávolodik, a korábbi portrékkal szemben nem ül a kamera elé beszélni, nem pucol zöldbabot a jelenetben, maga helyett is a természet kölcsönhatásait tolja az előtérbe. Arca szinte meg sem jelenik, arcképét csupán a régi fotó eleveníti fel, tárgyai, eszközei, a ház körüli táj, az erdei állatok állnak itt helyette is. Olyan érzésünk támadhat, hogy a képeket szinte felülről narráló szerző nincs is jelen, távollétévével is a távollétről, a távozásról meditál – nem csupán a film, de az író maga is, aki szinte kizárólag szövegei, monológja révén vesz részt benne.
A film március 30-án érkezik a mozikba.
