A hatalmas nemzetközi sikerek (A nagy szépség, Ifjúság) és két nagyívű, látványos portré (Az ifjú pápa, Silvio és a többiek) után az rendező ezúttal a szülővárosába, Nápolyba tér vissza. Az erősen személyes, elmondása szerint szinte minden elemében valós visszaemlékezésével Sorrentino egyszerre vall szerelmet ennek a különleges városnak és tekint vissza arra, tizenhat évesen hogyan is talált rá a filmkészítésre. Na és persze önmagára.
A szubjektív történet szerencsére nem jelenti a rendező számára oly fontos témák és minőségek zárójelezését, sőt. A Sorrentino munkásságát átható izgalmas ellentétpárok és kettősségek ezúttal is központi jelentőségűek, csak jóval finomabb és éteribb formában, mint a fentebb említett munkákban. Az élet elviselhetetlen szépsége és kegyetlen végessége, a képzelet és a valóság szétszálazhatatlan összefonódása, a csodálatos és a banális folyamatos összjátéka ezúttal is ott lüktetnek a gyönyörű képekbe csomagolt, inkább lazábban összefűzött jelenetek mögött.
Sorrentino egyetlen régi nyarat kelt életre a vásznon, saját sorsfordító nyarát, amikor tizenhat évesen egyszerre járta meg a mennyországot és a poklot. Az Isten keze korántsem hagyományos felnövéstörténet és nem is kedélyes nosztalgiázás, a rendező ugyanis azokat az epizódokat keresi és teremti újra, amikből a személyisége és szerzői világa épültek. Ezek között akadnak véletlen találkozások, tipikus tinédzserkori botladozások, vágyakozások és álmodozások, illetve tragikus fordulatok is. Aki nem ismerné alaposabban, az semmiképpen sem a film megtekintése előtt fussa át a rendező életrajzát.
A címként választott Isten keze kifejezés ennyiben tehát magára a sorsra utal, ami ellenállhatatlanul és kiszámíthatatlanul dobál minket ide-oda. Sorrentino azonban jóval tovább megy és ahogyan a legjobb munkáiban, a körülöttünk lappangó transzcendenst ezúttal is a hétköznapi élethelyzetekben éri tetten. Nem valamiféle vallásos élményről, nem a keresztény egyház istenéről van szó, hanem a mindenható, kegyetlenül gyönyörű életről. Sorrentino képes arra, amire csak kevesen: a régi római és katolikus hagyományokat szintetizáló jellegzetes olasz életimádatot filmen megragadni.
Az Isten keze szókapcsolatnak persze van egy egészen profán jelentése is, ami nyilvánvalóan a cím valódi reklámértékét hordozza. Aki esetleg nem jártas legalább alapfokon a fociban, Diego Maradona ikonikus góljáról, az 1986-os mexikói világbajnokság negyeddöntőjében, Anglia ellen kézzel szerzett találatáról van szó. Az argentinok végül aztán meg is nyerték a világbajnokságot, de ami még fontosabb, a szupersztár csatár ebben az időszakban a Nápoly játékosa volt. Maradona rendkívül fontos figura Sorrentino (és nyilván a nápolyiak) életében, ezért aztán a filmben is állandóan ott kísért.
.jpg)
Aki persze valamiféle focival átitatott szenvedélyes felnövéstörténetre számít, erősen csalódni fog. Maradona hasonlóan van jelen, mint a már említett sors: mintha a város (és a főhős) védőszentje lenne, egy láthatatlan mindenható. Ha úgy tetszik, ő Isten keze, ám mindebben nincsen semmiféle ezotéria. A világ akkori legjobb játékosa nyilvánvalóan erősen meghatározta egy fociért rajongó város, így a rendező életét is.
Az Isten keze alapélménye a szemlélődés, ami látszólag szembemegy a felfokozott szurkolói életérzéssel. A meditatívabb tempóval, epizodikusabb történetszövéssel és visszafogottabb filmnyelvvel Sorrentino jótékonyan elkerüli a visszaemlékező felnövéstörténetek ismerős és agyonhasznált megoldásait. Mivel egy jellegzetes hangulatot és élethelyzetet visz filmre, ezért elhagyja a sűrített, feszesre kerekített drámai íveket is. Mindez próbára teheti az efféle történetmesélésre kevésbé fogékony nézőket, a százharminc perces játékidőbe ugyanis vagy kényelmesen belesüppedünk, vagy óhatatlanul elkalandozik a figyelmünk.
Sorrentino még azt a különös bravúrt is eléri, hogy nem is kerülünk túlságosan közel a főhőshöz. Követjük őt és vele tapasztaljuk, milyen volt akkor és ott élni, vele örülünk és szomorkodunk, de mindezekbe nem vegyül se szánalom, se irigység, se hamis nosztalgia. A kissé zárkózott és álmodozó rendezői alteregót a karizmatikus Filippo Scotti csodálatosan kelti életre. A huszonkét éves színész nevét érdemes lesz megjegyezni.
A saját indulás filmes feldolgozása már csak azért is törvényszerű volt, mert Sorrentino legfontosabb ihletforrása és mestere, Fellini is nagyjából hasonló életkorban készítette el a sajátját. A ma már megkerülhetetlen alapműnek számító zseniális Amarcord (Fellini ötvenhárom volt a bemutatásakor, Sorrentino most ötvenegy) hatása egyértelmű, de a párhuzam elsősorban a mellékkarakterek és egyes szituációk karikaturisztikus ábrázolásában érhető csak tetten. A két film alapállása persze közös és Sorrentino ezúttal is többször idéz a mesterétől, sőt, Fellini személyét a maga konkrét valóságában is megidézi.
A másik nyilvánvaló ihletforrás Alfonso Cuarón Romája, amit maga a rendező is több interjúban említett. Az a tény, hogy ahhoz a filmhez hasonlóan az Isten keze is a Netflix kínálatában került a művészmozis forgalmazásnál nyilván jóval szélesebb és heterogénebb közönség elé, ismét jótékonyan bizonyítja, hogy a streaming szolgáltató nemcsak kétes szavatosságú produkciókkal rukkol elő. Igaz, a Netflix mindezt nyilván nem holmi szívjóságból vagy áldozatos művészetpárolásból teszi, hiszen annak idején a Roma három Oscarig jutott, nagyot emelve a cég ázsióján. Az Isten keze, ha ekkora díjesőt nem is söpör majd be, a jelölése borítékolható. Tegyük hozzá, teljes joggal.
A film elérhető a Netflixen.
