A Tamta Melashvili regényét adaptáló film középpontjában egy büszke szingli 48 éves nő áll, akinek önbecsülését képtelen csorbítani az őt lenéző falusi közeg. Etero (Eka Chavelishvili) kis grúz falujában ahogy a tiszta hegyi levegő, úgy a patriarchális társadalmi berendezkedés is állandó. A falubeliekkel ellentétben Etero választott magányban él, apja és bátyja halála óta nem kell senki elé ebédet tennie, szabadsága, a városban elfogyasztott krémes süteményei és a természet sokkal fontosabbak neki. Idejét piperecikkeket árusító kellemesen lepukkant boltja és szederszedő túrái töltik ki, na meg a leszedett gyümölcsből főzött lekvár élvezete. Egy ilyen beszerző túra során kis híján egy szakadékba zuhan, és közel kerülve a halálhoz rájön, hogy az élet sokkal rövidebb és kevésbé kiszámítható, mint gondolta, így boltjába visszatérve elcsábítja a bárgyún kedves árubeszállítót, Murumant (Temiko Chichinadze). Szeretkeznek a raktárban, Etero kiengedi a férfit az ajtón, majd Kaurismaki filmbe illő közönnyel hangosan konstatálja, hogy ennyi volt negyvennyolc év szüzesség.
Naveriani filmje mehetett volna a kézenfekvő úton is, megmutatva, hogy az eddig magányos nő napjait hogyan tölti meg élettel a szerelem. Látszólag választás elé állítja a hősét: vagy továbbra folytatja a független életet, vagy ő is a valakihez tartozást választja. A Rigó, rigó, szederinda középpontjában nem a romantikus szál, hanem elsődlegesen Etero áll, az ő teste, lelke, karakteres mutatkozik meg, az ő elkésett pszichoszexuális felnövéstörténetét követjük végig. Az életében állandóan jelenlevő szeder Muruman szerelmévé változik, Etero érzékisége pedig egy számára addig ismeretlen szintre lép. A szeder ősszel érik, a nő pedig élete őszén találja meg a szenvedélyt és a szépséget, amit inkább eddig a természetben tapasztalt meg.
Etero keveset beszél, de minden amit mond vagy lesújtóan őszinte, vagy gyermekien ártatlan, és ez a kettősség teszi megunhatatlanná Eka Chavelishvili elképesztő színvonalú játékát. Etero száraz humorát, szúrós tekintetét és költői érzékenységét pedig Pákozdi Ágnes operatőr képei adják vissza, aki néha közel megy, de inkább távolról figyeli hősét. A molett, korához képest idősebbnek tűnő Etero külsőre tökéletesen beleillik az őt körülvevő falusi világba, de belülről ugyanannyira punk, mint egyetlen barátnőjének kék hajú tinilánya.
Pákozdi képei finoman néha észrevétlen dokumentarizmussal, máskor erős komplementer színekkel és teátrális beállításokkal teremtik meg a kint-bent, külső-belső, falu-egyén ellentéteket. Chavelishvili és Chichinadze egymásra hangolt játékát érzékeny nyelvre fordítja a kamera, már-már annyira intim környzetet teremtve, hogy a néző valósággal betolakodónak érzi magát. Ahogyan Etero teste, úgy a Murumané is lemeztelenedik, két szinte ötvenes embert megmutatni szex közben pedig nemcsak az erősen konzervatív grúz társadalom, hanem az egyre erősebben prűd Hollywood szűrőjén át nézve is rebellis gesztus.
A rendező előző filmje, a 2021-es Wet Sand is egy kis grúz faluban játszódott, és fontos hangsúlyt kapott az egyén és az őt kitaszító izolált közösség ambivalens viszonya, ez az új filmjében sincs másképp. Eterot normáktól eltérő életstílusán túl kegyetlen családi öröksége miatt is a szájára veszi a falu, bántalmazó bátyja, az anyja haláláért őt okoló apja látomásaiban vissza-visszatérnek. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli, sőt, ki is mondja, hogy ha a házasság és a „fütykös” boldogságot hoznának, akkor minden nő boldog lenne. Persze a faluban senki sem boldog, mindenki mindenkinek farkasa, de hiába sértik vérig egymást, úgyis együtt kávéznak másnap. Mert ilyen ez a közeg, nincs kihez fordulni, a magány elleni egyetlen eszköz a felszínes élcelődés édes sütemények falása közben.
Míg Etero és az őt alakító Eka Chavelishvili minden rezzenése hiteles, a körülötte kirajzolt közeg hozzá képest néha elnagyoltnak, mesterségesnek tűnik. A grúz falu karikatúraszerű nőközössége, a kisbolt díszlet jellege, a párbeszédek puritánsága a stilizáció és a realizmus között helyezkedik el, pont azon a vékony határvonalon, ahol kicsit leesik a vászonról. Naveriani nagyon érzi hősét, de nagyon bizonytalanul billeg a realizmus és a stilizáltság között, ezért a film társadalomkritikai rétege néha felszínessé válik. Ez az eldöntetlenség jellemzi a finálét is: Etero sorsát egy várt-váratlan fordulat alakítja át, amit kettős érzésekkel fogad a hős, és mintha az öröm és a bánat túl szoros egymásutániságban követnék egymást. A leföldelt energiájú nőt felforgatja a szerelem okozta változás, de a kettős reakció és a lírai hangkulissza miatt nagyon telített a film utolsó jelenete.
Hibái ellenére, Naveriani új filmje egy kivételesen felszabadító, erőltetettség nélküli feminista alkotás az önazonosságról és az élet korántsem követhető szakaszainak elfogadásáról. Míg a természetben folyamatos az ismétlődés, Etero életében az őszt tavasz követi, a halál helyébe az élet lép. A Rigó, rigó, szederinda szépen illeszkedik olyan grúz mágikus realista fesztiválsikerfilmek sorába, mint Dea Kulumbegashvili Beginningje, Alexandre Koberidze Mit látunk, ha felnézünk az égre? című alkotása. Bár korai lenne még feltörekvő rendezőgenerációról beszélni, érdemes követni a kortárs grúz alkotók filmjeit, mert valami egészen különlegesnek lehetünk a szemtanúi.
A Rigó, rigó, szederinda a Cirkofilm forgalmazásában március 7. óta látható a mozikban.
