Az elhatalmasodó függőség, a főhős fiatal korából és alapvetően életigenlő, ambiciózus természetéből adódóan válik igazán nehezen emészthetővé és drámaivá. Szenvedélybetegsége nemcsak párkapcsolatának végét jelenti, alkoholos befolyásoltsága során többször is méltatlan helyzetbe kerül: a szekunderszégyent kiváltó magánszámokat hányások és öklendezések sora váltja fel, mígnem ennél is súlyosabb következményekkel kell szembenéznie. A nyers ábrázolásmód zsigerileg hat. Az alkoholprobléma árnyalt, mélyreható ábrázolásával a The Outrun méltó módon csatlakozik elődeihez, köztük Billy Wilder Férfiszenvedélyéhez (1945), Mike Figgis Las Vegas, végállomásához (1995), Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek (2020) című filmjéhez, valamint a tavaly év végén bemutatott Till Attila-rendezéshez, az És mi van Tomival?-hoz.
Rona történetében minden autentikusnak tűnik, és ebben hatalmas szerepe van az alkotói attitűdnek: eredeti helyszíneken forgattak, eredeti kellékekkel. Fingscheidt civil szereplőket is bevont: többek között farmereket, szigeti lakosokat, illetve olyan színészeket, akik átestek a rehabilitáción. Sokatmondó, hogy az alapanyagul szolgáló memoár szerzője, Amy Liptrot a forgatáson járva, a saját emlékeit kezdte megkérdőjelezni, és a fiktív jeleneteket is sajátjának gondolta.
Saoirse Ronan / The Outrun
A lányban kialakuló érzéketlenség és elidegenedés fájdalmasan ismerős: a hozzá intézett szavak visszapattannak, fókusza háttérré silányul, a csend pedig fülsüketítően harsog. A külső behatásoktól védő fejhallgató és az állandó zenehallgatás szimbólumként való használata telitalálat, akárcsak újdonsült munkája, ahol a kihalás szélén álló haris madárfaj felkeresése a feladata. Az állatok védelmezése, mint öngyógyító aktus, a segítségnyújtás erejét mutatja: Rona mások megmentésével próbálja megmenteni önmagát.
A legnagyobb hátszelet mégis a természet és az abban való elmélyülés adja. Nora családi hátterét (egy farmon nőtt fel az óceán mellett), biológus tanulmányait és érzékeny személyiségét ismerve kézenfekvőnek tűnik, hogy a gyökerekhez való visszatérés hozhat számára gyógyírt. A növény- és állatvilággal való kapcsolódás ábrázolása kifinomult szépérzékről és líraiságról tanúskodik, ezzel a nézőben is felébreszti a természethez való visszatalálás vágyát.
A film üde színfoltját Rona narrációja jelenti, mely során természetfilmeket idéző blokkokba csomagolja a lelki útravalót. Az élővilág és a táj egyes elemeit emberi köntösbe bújtatja, rávilágítva a minket körülvevő környezet az életünkre és kapcsolatainkra reflektáló mintázataira. A kicsi és metaforikus leképezést gyönyörű vizualitás kíséri: a kép egy fa kérgeinek közelijéből észrevétlenül válik egy földbirtok felülnézeti totáljába. Az epizód során Rona a múlt jelenre gyakorolt hatásáról mesél, beleértve gyermekkorának azon traumáit, melyeket apja (Stephen Dillane) bipoláris zavara okozott.
.jpg)
The Outrun
Máskor a múlt és a jelen közötti szoros kapcsolat sokkal direktebben kerül bemutatásra. A non-lineáris elbeszélés révén jobban megérthetjük Rona motivációit és a benne zajló folyamatokat: a talpra állásért való küzdelem a mámoros múlt képeinek közbeiktatásával tűnik egyszerre lehetetlen feladatnak, miközben az iváshoz kötődő tragikus pillanatok a gyógyulás szebb állomásait mérgezik meg regresszív bűntudattal. A különböző életszakaszok gyors és dinamikus keverése helyenként zavaró is lehetne, de megoldásként a Makulátlan elme örök ragyogásából (2004, Michel Gondry) már jól ismert hajszimbólum köszön vissza – a különböző színekben pompázó, vagy éppen lenövő, fakuló haj mindegyike egy-egy korszakhoz kapcsolódik. Ez az eszköz nem csupán az eligazodásunkat segíti, hanem idővel Rona fejlődésének és az újrakezdés folyamatának mementójává is válik.
A film remekül jeleníti meg vizuálisan Rona két különálló – és egymással hadakozó – világát. A szórakozóhelyek, kocsmák belsőiben a képszakadást és a kieső pillanatokat aláhúzó ugróvágások, a szédülést és talajvesztettséget imitáló rángatózó kézikamerázás, valamint a homályos látást érzékeltető defókuszált POV-ok számítanak állandó vendégnek. A részeg epizódok kényelmetlen, klausztrofób szuperközelijeivel szemben a szabadban való létezés és elmélyülés tágabb képekkel, ráérősebb tempóval veszi fel a harcot. Engednek levegőhöz jutni, lelassulni – a főhősnőnek pontosan erre van szüksége.
Különösen izgalmas, ahogyan a létállapotok közti határ olykor elmosódik, és a két világ kölcsönhatásba lép egymással: Rona magányos vízparti sétáit, elmélkedéseit az elektronikus zene pulzáló ütemei ellenpontozzák, míg a klubhelyiségek világa egy elemelt, költői színezetet kap misztikus zöld és piros fényekkel, gomolygó füsttel, lebegő kamerával és hipnotikus hangzásvilággal. Ez az átjárhatóság feszültséget kelt, és a kínkeserves küzdelem megértéséhez visz közelebb.
The Outrun
A káros szenvedélyekről való leszokás narratívája elkerülhetetlenül magában hordozza a visszaesést. A főhős egy ponton megelégeli a folytonos kísérletek hiábavalóságát, és egy drasztikusabb lépésre szánja el magát. Innentől kezdve általánosságban a depresszióval való megküzdés, a mentálhigiénés egészség elnyerése és megóvása kerül a fókuszba, mellyel egy még szélesebb réteget szólít meg a film. A földön heverő, félbehagyott almákon és ügyetlen próbálkozásokkal teli meditációkon keresztül vezet az út ahhoz, hogy hosszú idő után újra képesek legyünk mosolyogni, hallgatni, figyelni, táncolni – egyszóval kapcsolódni.
Nora Fingscheidt nem riad vissza attól, hogy karakterét esendőnek, sőt, akár rossz emberként is bemutassa. A legrosszabb verziónkat tárja elénk, végigkalauzol minket a mélypontjainkon. És bár igyekszünk el- és megmenekülni saját „hibás” énünktől - ahogy a találó cím is sugallja (amely egy ottani partszakasz neve is) -, múltbéli árnyaink újra és újra felbukkannak. Saját személyiségünk alkotóelemei, és ahogyan a katartikus zárómontázs is bemutatja, mindegyikük ünneplésre érdemes.
Saoirse Ronan játéka hitelesen közvetíti a belső küzdelmet, megmutatva karaktere sebezhetőségét és önmagával folytatott harcát. Elkötelezettsége a szerep iránt figyelemre méltó: ő maga segít egy bárány világrahozásában, később pedig az Atlanti-óceánban fagyoskodik. A fizikai megpróbáltatásokon túl, a legfőbb érdeme az, hogy képes megragadni a részegségtől eltorzult zombiarc, és a lelki, érzelmi fásultságtól kiüresedett józan tekintet között fekvő árnyalatnyi különbséget. Játéka az édesanyjával (Saskie Reeves) való közös jelenetek során csúcsosodik ki, ahol az etanol tüzelte önromboló felnőtt én mögül szívszorító hirtelenséggel villantja fel egy törékeny, magatehetetlen kislány képét. A szeretett személy környezete ilyenkor nem tehet mást, mint égbekiáltó aggódással és csendes, elfojtott rémülettel szemléli az emberi mivoltából kivetkőző "idegent". Mind Saskie Reeves, mind az (ex)barátot játszó Paapa Essideu megkapóan teljesít e tekintetben, miközben az apuka szerepében Stephen Dillan egy, a lánynál is tragikusabb sors képét festi fel a vászonra a rövid játékideje alatt.
Az életszerű anya-lánya dinamika és Saoirse Ronan személye miatt a film adja magát a Lady Birddel (2017, Greta Gerwig - ott a címszereplőt alakítja) való összehasonlításra, ami nyugtalanító összefüggést tár fel: a két történet könnyedén összefonódhatna, és az egyik akár a másik folytatásaként is értelmezhető. Christine a Lady Bird végén otthonát elhagyva egy metropoliszba költözik, hogy megkezdje a főiskolát, zárásként pedig látszólag rendezi kapcsolatát édesanyjával – utóbbi egy átmulatott éjszaka és a kórházban töltött reggel után történik meg. A The Outrun nyitányában ezzel szemben Rona története fordított ívet vesz: félbehagyja egyetemi tanulmányait, és a fővárosból visszatér csendes szülőhelyére, elsősorban alkoholproblémái miatt, miközben az anyjával való viharos viszony újra felszínre tör.
A két film egymás mellé állítása segíthet megszabadulni attól a berögződésünktől, miszerint az utolsó képkockát a történet végső pontjaként értelmezzük. A látszólag megnyugtató befejezések nem zárják ki a régi, rossz minták jövőbeli ismétlődését hőseink számára, ahogyan a pesszimista kimenetelek sem szükségszerűen jelentenek örök szenvedést. Micsoda mázli, hogy jelen esetben nem kell a levegőben tapogatóznunk a főhős sorsával kapcsolatban. Amy Liptrot, vagyis a valódi Rona, a segítségünkre siet: „A film egy adott időszak ábrázolása – egy adaptáció –, de az én valódi életem folytatódott, továbbra is tart, és most próbálom megőrizni a saját identitásomat mindezek között, hálásan, egy felépülő alkoholistaként, egy évtizeddel később. Elengedem a múltat, és lebegve úszom, tudva, hogy valós vagyok, élek, és előre haladok.”
