Az emberiség azóta is e két végpont között ingázik, egyszerre tisztelve a racionalitást és a fejlődést, miközben kiolthatatlanul ott él bennünk a nagyobb értelembe vetett vakhit, a becsvágy és az ambíció, hogy olyan nyomot hagyjunk magunk után, ami túlél bennünket. Nem csoda hát, hogy háromezer éve folyamatosan újraértelmezik, feldolgozzák, tovább bővítik a homéroszi történetet: Vergilius, Dante, Márai vagy a történetet egyetlen dublini napban újragondoló Joyce szövegein át Monteverdi operájáig, a reneszánsz és romantikus festészettől egészen a modern filmművészetig – nem csak a hazánkban is népszerű tévéfilmes adaptációkra kell itt gondolni, de olyan tágabb érteleben vett szerzői interpretációkra is, mint például Kubrické, aki az eposz morális tétjeit és minden fontosabb motívumát kozmikus szintre emelte át a 2001: Űrodüsszeiában.
Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, hogy jobban értsük, miért volt egyszerre következetes és kirívóan merész vállalás Christopher Nolan részéről újabb feldolgozással gazdagítani ezt a három évezredes tradíciót. Következetes, hiszen korábbi filmjeiben már az Odüsszeia számos toposza visszaköszön: a hazatérés iránti olthatatlan vágy, ami átvezet a viszontagságos utazáson (Csillagok között, Eredet, Dunkirk), a morálba vetett hit próbatétele (A sötét lovag), vagy épp a saját zsenialitásának áldozatául esett hős alakja (Oppenheimer). Ennek ellenére joggal lehetett attól tartani, hogy a rendező sajátosan realista és komor megközelítése nem illeszkedik majd jól a titokkal és misztikummal átszőtt eposz zabolátlan világához.
A film egy felirat formájában rögtön a legelején tisztázza is az alkotó hozzáállását a történet természetfeletti aspektusához: „A látható csodák kora…” . Nolan Odüsszeiája nemes egyszerűséggel egy távoli múlt természetes részeként értelmez minden fantasztikumot, így Odüsszeusz és társai a különleges lények felbukkanását nem csodaként, hanem az ismeretlen és veszélyekkel teli világ szerves részeként kezelik. Ez nem csak a kor világképéhez illeszkedik hitelesen, de a film atmoszféráját is nyugtalanítóbbá, kiszámíthatatlanabbá teszi, ugyanakkor némileg varázstalanítja is azt, hiszen itt még az alvilág is csak egy fekete homokkal borított, izlandi tengerpartra emlékeztető sziget, ahová simán oda lehet hajózni.
Nolan Odüsszeiája a legtöbb helyen igyekszik hűen követni az eposz cselekményét és szerkezetét – bár az istenek szerepe lényegesen kisebb és absztraktabb a filmben, ezzel is a realizmus irányába tolva a történetet, sok helyen pedig szereplők összevonásával és kihagyásával tömöríti az így is három órás film cselekményét – miközben gondolatiságában, hangvételében egy jóval modernebb, leginkább a római és középkori hagyományból táplálkozó narratívát épít Ithaka királyának személye és tetteinek megítélése köré.
Odüsszeusz (Matt Damon) vívódó hősként jelenik meg előttünk, aki Kalüpszó nimfa (Charlize Theron) szigetén próbál visszaemlékezni arra, mi történt vele a trójai háború befejezése után. Miközben otthonát kérők lepik el, hogy elnyerjék felesége, Pénelopé (Anne Hathaway) kezét, fia Télemakhosz (Tom Holland) töretlenül hisz abban, hogy az apja él, ezért mindent megtesz azért, hogy kiderítse mi történt vele. Amíg a fiatal herceg az öreg szolgák és a Trójából hazatérő veteránok beszámolói alapján apjára rendkívüli hősként és igazságos királyként tekint, addig az emlékeit fokozatosan visszanyerő Odüsszeuszban egyre csak gyülemlik a bűntudat és a szomorúság.
Bármily furcsának tűnhet, de nolani perspektívából az Odüsszeia tulajdonképpen az Oppenheimer párdarabjaként is nézhető, hiszen mindkét férfi kora géniusza, akik valami korábban nem létezőt hoznak létre, és ami aztán akaratuk ellenére civilizációs tragédiához vezet. Amíg Homérosz Odüsszeusz hősies érdemének tulajdonítja Trója legyőzését, itt maga a faló csele és a város elpusztítása az a szentségtörő tett, amiért évekig bűnhődnie kell. A filmben számtalanszor hangzik el szinte minden szereplő szájából a Zeusz törvényére tett utalás, melynek lényege tulajdonképpen a vendégjog szentsége. Aki ajándékot hoz vagy menedéket és ételt kér azt az istenek törvénye szerint mindig be kell fogadni, mert talán egy álruhás isten az, aki próbára teszi az ember hűségét.
A trójai faló ebben az értelemben Zeusz törvényének meggyalázása, olyan erkölcsi vétség, amely összetörte az emberek közti tiszteletre és feltétlen bizalomra épülő törékeny kapcsolatokat és ezáltal a civilizációs pusztulás láncreakcióját indította el. Odüsszeuszt már a rómaiak (akik magukat Trója leszármazottainak tartották) és később Dante is árnyaltabb figuraként kezelte, akit egyszerre tiszteltek az ember határtalan tudásvágyának szimbólumaként, de akinek mégis bűnhődnie kell tetteiért – Dante például a pokol nyolcadik bugyrában találkozik vele –, így Nolan filmről filmre komorabb világképe és a vergiliusi, dantei értelmezés organikusan találkozik Odüsszeusz alakjában.
Sajnos a film mindezt csak az utolsó harmadában kezdi el igazán kifejteni, pedig ebben nyer igazán értelmet a feldolgozás célja. Maga az odüsszeia, vagyis a hosszú, bolyongással és küzdéssel teli utazás, a kalandok kalandja – amely mégiscsak a történet gerincét és lényegét kéne adja – szinte teljesen nélkülözi ezt a fajta gondolatiságot. Bármennyire is immerzív élmény a teljes egészében IMAX kamerákkal, épített díszletek és eredeti helyszínek között forgatott jeleneteket nézni, hiába érezni minden egyes képkockán a rendkívüli erőfeszítést és Nolan elszántságát, sajnos semmi nem pótolja azt a hiányérzetet, ami abból fakad, hogy a cselekmény nagy részéhez nem társul alkotói-szellemi többlettartalom.
Egyesekben akár joggal merül fel, hogy egy 250 millió dolláros hollywoodi szuperprodukciónak feladata-e filozófiai vagy egyéb eszmei/érzelmi réteget hozzáadni egy jól ismert történethez, de ha beleolvasunk Homérosz szövegébe vagy akár vetünk egy pillantást a korábbi feldolgozásokra – például Andrej Koncsalkovszkij hazánkban is népszerű tévéfilmjére – akkor azzal szembesülünk, hogy egy sokkal színesebb, titokzatosabb és elevenebb világ jelenik meg előttünk.
Bármennyire is megalapozott, modern és önazonos az a komor és melankolikus hangvétel, amivel Nolan felruházza az Odüsszeiát, sajnos így is azt az összhatást kelti, hogy túlságosan szoborszerű és unalmas az alapanyaghoz képest. Matt Damon Odüsszeusza a hős talán eddigi legpuritánabb megjelenítése. Nem uralkodik el rajta a végzetes gőg, vagyis a hübrisz, amely az eposzban minden baj elsődleges forrása, nem lesz hűtlen a feleségéhez, nem gerjed hirtelen haragra, noha elhangzik a híres mondat, mi szerint az istenekkel is hajlandó dacolni, valójában ezt sosem teszi meg – egy erkölcsös férfi jelenik meg előttünk, akit épp erős morális kódexe miatt emésztenek saját tetteinek démonai.
Az Odüsszeia akkor képes levetkőzni képeskönyv-jellegét, amikor műfajt vált és két kiemelkedően erős szekvenciában elmozdul a horror irányába. Az egyik Polüphémosz, a Küklopsz megvakítása, amely tartalmaz mindent, amiért Nolant mesteri filmesnek tartjuk és amiért ezt a filmjét is tényleg a lehető legnagyobb vásznon, tövig feltekert hangszórókkal kell látni. A fojtogató feszültség, amivel a harcosokban megszületik az elvetemült terv, olyan tombolásba torkollik, ami egy életre bevési magát az emlékezetünkbe. A másik hasonló csúcspont, amikor Kirké, a boszorkány disznókká változtatja Odüsszeusz legénységét. Míg a legtöbb feldolgozásban ez a jelenet humoros és groteszk színezetet kap, addig Nolan olyan testhorrort kerekít belőle, amit talán még David Cronenberg is elirigyelne. Sajnos e két kivételtől eltekintve, az összes többi kaland megmarad az igényes illusztráció felszínén és nem képes valódi erővel és jelentőséggel felruházni őket.
A filmet már a bemutató előtt számtalan botrány övezte a diverz szereplőválogatás miatt, és bár számos megkérdőjelezhető alakítást találni a filmben, ezek jellemzően nem azokhoz a színesbőrű színészekhez köthetők, akikre kígyót-békát kiabált az internet népe (sőt, Lupita Nyong’O még a maga limitált játékidejében is remek). Hanem például Anne Hathawayhez, aki hiába igyekszik hangja látványos elváltoztatásával és hirtelen hangulatváltásokkal prezentálni elhivatiottságát és drámai képességeit, sajnos pont ez a kényszeredett igyekezet teszi teljesen hiteltelenné, különösen a melankolikus és visszafogott stílusában is ezerféle hangulatot és érzést hitelesen felvillantó Matt Damon kontrasztjában.
Damon remekül ragadja meg Odüsszeusz egyszerre bölcs, megpróbáltatásoktól elgyötört, mégis elszánt alakját. Az európai irodalom első modern hőse, akit Akhilleuszhoz képest már nem az égi dicsőség és az istenek kegyeinek elnyerése, hanem az ismeretlen világ megismerése és a hazatérés vágya hajt éles paradigmaváltást hozott a kultúránkba, és ezt Nolan is kihangsúlyozza. Odüsszeusza örökre megváltoztatja a világot, ám amit a korábbi korok humanistái az emberi ráció mítosz felett aratott győzelmeként ünnepeltek, az káosszal teli, egyre sötétebb jelenünkből végzetes hibának is tűnhet.
Nolan ugyan nem mond sarkos értékítéletet az önmagát az isteni törvények alá rendelő óember és az Odüsszeusszal megjelenő új világ között, figyelmeztetése mégis egyértelmű. Minden civilizáció elpusztul, ha az ember mindenek fölé helyezi magát, ahogy az megtörtént már annyiszor a történelemben. A film végén az ismeretlen nyugati vizek felé továbbhajózó Odüsszeusz azon elmélkedik, miként épül új világ az előző romjain, és meddig tart ki, ha az ember újra és újra elfelejti régi hibáit. Elmélkedését zaklatott és baljós emlék szakítja meg, és újra Trójában látja magát, amint rátekint a lángoktól ölelt falóra. Talán a rendező életművének eddigi legsötétebb és legszomorúbb következtetése sejlik fel ebben a zárásban, és csak az akhilleuszi vakhittel mondhatjuk azt, hogy talán a történelem ezúttal rácáfol.
