Kubrick filmje adaptáció. Azon kevés feldolgozások közé tartozik, amely egyenrangú az irodalmi alapanyaggal, sőt, olykor túl is szárnyalja azt. A Clockwork Orange című regény 1962-ben jelent meg, írója Anthony Burgess, félnyomorék nyelvészprofesszor - testi defektusát a világháború alatt szerezte, amikor egy csapat részeg - és baráti! - katona megerőszakolta a feleségét, őt magát pedig nyomorékká verte. Különösebb okuk nem volt rá, azon kívül, hogy ahol háború van, ott háború van. A Clocwork Orange lapjairól ez az élmény köszön vissza. Az elszenvedett trauma áttételesen, megkerülhetetlen és gyűlölt ihletforrásként buzog a regény világának hátterében, a helyszín természetesen más, katonák sincsenek, csak egy elmejobbító társadalom, valamint az erőszak és a hatalom diabolikus játszmái.

Burgess regénye a történet mellett különlegesen strukturált nyelvi világával okozott meglepetést: a szöveg Kicsi Alex - a narrátor és főszereplő - folyamatos monológja, ami az amerikai angol és az orosz nyelv szavaiból összeállított tudatfolyam-áradás. "...a három drúgom meg kiszállt az autóból, horrorsón lopakodva osontak hozzám, fölhúzták a mászkájukat, és most már csak be kellett dugnom a rukámat és kiakasztani a láncot, mert úgy megpuhítottam ezt a gyévocskát a finom úri golószommal, hogy ..." (Anthony Burgess: Gépnarancs, ford.: Gy Horváth László).


Kicsi Alex papíron

A történet egyik fele Alex és három drúgjának (cimbora) ámokfutásairól szól, amelyekben végigmennek mindenen és mindenkin. Önmagukat és az éppen aktuális másikat (egy öregember, az ellenséges banda, egy író, egy özvegy nő stb.) nem kímélve eresztik szabadon a céltalan erőszak démonait - Alex tehát antiszociális, veszélyes ifjú bűnöző. A bandán belüli hierarchikus átrendeződések és egy szerencsétlen betörés börtönbe juttatják őt. "Semmiféle fair playt nem várhatok ezektől a bűzös graznüj brácsnüjöktől, a Bóg verje meg őket". Itt kezdődik a történet második, nem kevésbé mellbevágó része: Alex önként jelentkezik egy kísérletre, amelynek célja, hogy kiirtsa belőle a gonoszt. A Ludovico-módszer egy totális átnevelési program, amely hipnózissal, szuggesztióval és fizikai beavatkozással metszi ki az erőszakra való hajlamot a páciensből.

Alex-szel második világháborús felvételeket, erőszakos bűnesetek snuff-dokumentumait nézetik, szemhéját kipeckezik, füleibe Beethoven üvölt, vagy ahogy a vásott málcsik hívja: „Ludwig Van”, a csodálatos. Az átalakítás sikeres, a felvetődő morális, beilleszkedési és egyéb problémák miatt azonban a társadalom fejesei (köztük a nyomorékká vert író, aki a könyvben - is - Gépnarancs című művét írja), úgy látják az ember nem átprogramozható. Vagy ha mégis, legalább a sajtó ne tudja meg. Kicsi Alex visszabújik horrorsón ráöntött erőszak-bőrébe, és a percek, napok, évek folynak tovább, a narancsóramű kattog, a végtelenségig.


Kicsi Alex, Ludwig Van, Stanley K.

Amit Burgess a szövegtesttel művelt, a szürreális, mégis követhetően földközeli belső monológgal, az amerussz „új nyelvvel”, ugyanazt valósítja meg Kubrick a saját terepén. Az ő eszközei: a kép és a hang, a színészek teste és mimikája, a díszletek és a zene, a fények és az árnyékok. Kubrick átemeli a regényből Kicsi Alex egyes monológjait, amiket a zseniális Malcolm McDowell - Alex megszemélyesítőjeként - delirál végig a hangsávon, miközben a burgess-i vízió képei konkrét formát öltve árasztják el a vásznat. Az 1971-ben celluloidra rögzített, sajátos látványvilágú szekvenciák mit sem veszítettek futurisztikus hangulatukból, pedig harminc év nagy idő – egy anti-utópiánál pláne. Kubrick a Mechanikus narancs látványvilágának kialakításakor a hatvanas-hetvenes évek képzőművészeti neo-avantgardjára támaszkodott, de legalább ugyanennyit merített az angol ifjúsági szubkultúrák törzsi jegyeiből is. Kicsi Alex szerelése egy mai cyberpunk partyn is megállná a helyét: a műszempilla és a ruha csuklórészére applikált kibuggyanó szemgolyó például kifejezetten trendi.

A Kubrick által teremtett látvány néhol aggasztóan ismerős - lerohadt komplexumok egy posztipari utópia romjain – néhol pedig elidegenítően stilizált: színpadias szcénák váltakoznak dokuba illő pillanatfelvételekkel. Az elidegenítés főként az erőszak-ábrázolásban érhető tetten: a brutalitást Kubrick brutális képi nyelven ábrázolja, ám mindezt megfejeli egyfajta költői koreográfiával, aminek ritmusára püfölik, metélik, nyiszálják egymást a delikvensek, miközben szól az Örömóda, vagy épp egy lassú, édes keringő. A zenének Kubricknál dramaturgiai funkciója éppúgy van, mint jelentéshordozó ereje: a Mechanikus narancs egyik leghírhedtebb jelenetében Alex a Singing in the rain-t énekelve kínozza éppen aktuális áldozatait. Gene Kelly után Malcolm McDowell - horrorsó. És amikor Beethoven taktusaira kezdenek videóklip-táncba a cserépbe öntött, egymást átkaroló Krisztusok. És még lehetne sorolni.

A Mechanikus narancs több mint harminc évvel elkészülte után is formabontó, radikális, lehengerlő. Betiltott és támadott, megtaposott és mennybe menesztett.

Horrorsón kult, horrorsón halhatatlan.