A félárva, anyjával és annak munkanélküli, egy megjegyzés alapján vélhetően priuszos élettársával élő tizenéves Eric mindennapjait a kukkolás tölti ki. Távcsövével kel, s fekszik: megfigyeli történelem-tanárnőjét, „furcsa” szomszédait, aprólékosan jegyzi naplójában, kinek-mikor írjon levelet, és szabadidejében „áldozatai” nyomába ered. Ez a tevékenység visz rendszert az életébe, éppen ezért minden őt érintő változástól elfogja a jeges rémület.
A voyeur – mivel adrenalinja a nulla körül konvergál – amikor csak teheti, ármányt sző. Anyja élettársát, Renét (akit kóros melankóliája, önelfogadási problémái miatt egyébként sem feladat elbizonytalanítani) stoppoláskor sem veszi fel, és amikor csak teheti, megalázza. Majd – romantikus képpel élve - kifuserált Jágóként elülteti a zöld szemű szörnyet annak szívében.
Újságíró nővére is pórul jár, hogy hosszú évek múltán újra kapcsolatot teremt öccsével.

Egy, csak egy leány van talpon a vidéken, Eric felettébb csinos, őszinte, szenvedélyes osztálytársa, aki – elfogadva kiszemeltje szokását – követni kezdi ideálját, és nem hagyja nyugton mindaddig, míg az rá nem ébred: nem omlik össze az élete, ha megcsókolja őt.

Ám, úgy tűnik, Füst Milán nem hiába mondta: „Mindig az erősebb szenvedély győz”.  Eric libidóját (Jérémie Rénier) egyre inkább szemben lévő szomszédai, Fabienne és Tom, hozzák mozgásba. Majd – egy tragikus estén – a szőke fiú úgy dönt, fölszabadítja magát. Noha az események következtében legtöbbünket erősen elbizonytalanítana önnön szexuális identitásunk (is), olybá tűnik, hősünk számára kisüt a nap.

Jahan munkájában a stáblista megjelenése előtti tizenöt, legfeljebb húsz percig semmi érdemleges nem történik. Már kezd rajtunk elhatalmasodni az érzés, filmjéhez képest egy, a tavaszi rügyfakadásról szóló, közepes „tájvédelmi” produkció valóságos thriller, vérfürdővel.

Már ezért sem kaptam a szívemhez, amikor a történések „váratlan” fordulatot vettek.
A fantáziátlanság, ötlettelenség, a koncepció tökéletes hiánya – a végkifejlet szempontjából - gyakorta vezet öncélú extremitáshoz. Általában elmondható: ez a dilettantizmus egyik legbiztosabb jele. Valljuk be, sovány vigasz, hogy van, amikor a produkció ab ovo öncélúan extrém.

Bár zord időben olyan jó dolog bevackolni a vetítőterem sötétjébe, a (tagadhatatlanul sokat ígérő) filmes fesztivált látogató olvasóimat arra kérem, Jahan munkájának esetében (eufemizmussal élve) tanúsítsanak önmérsékletet.