„Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.” Bill Shankly, a Liverpool egykori edzőjének elhíresült mondatai bizonyos értelemben ironikus túlzásnak tűnhetnek, ám sokmillió embertársunk igenis szó szerint ebben a szellemiségében éli le az egész életét. Nem kell ahhoz fociőrültnek lenni, hogy bárki belássa, nincs még egy sport, aminek a világra gyakorolt hatása akárcsak megközelítőleg mérhető lenne a labdarúgáséhoz – ezt különösen így a világbajnokság idején az is érzékelheti, akit teljesen hidegen hagynak a meccsek.
Pszichológusok, társadalomtudósok, történészek és művészek sokasága kereste már a kiolthatatlan szenvedély mibenlétét: egyesek szerint a szabályok és a játék feltételeinek egyszerűségében van a kulcs, mások azt emelik ki, hogy a játék során labdába érni csak – a finom koordinációra evolúciós funkciója alapján teljesen alkalmatlan testrészünk – a láb használatával szabályos, ami felértékeli a sikeres passzokat, látványos cseleket és védhetetlen lövéseket, miközben a hibázás lehetősége is nagyobb, mint a kézzel játszott labdajátékokban. De azért is így van, mert évtizedeken át a munkásosztály és a szegények sportja volt, menekülés a gondok elől az agyonhajszolt dolgozónak és kitörési lehetőség a nyomornegyedekben nevelkedő gyerekeknek.
Mindezek külön és együttvéve is érvényes következtetések, ám a futball valódi esszenciáját talán senki nem ragadta meg annyira pontosan, mint az egyik legjobban focizó magyar író, Esterházy Péter. Igazolt negyedosztályú focistaként és értelmiségiként egyszerre értette és érezte, hogy a futball olyan demokratikus világmagyarázó nyelv, amely által ugyanúgy képes kifejezni magát valaki, aki a társadalmi létra aljáról jön, mint a tetején gubbasztó elit. És ami még fontosabb: a fociban tovább élnek történeteink, a mítoszok és a történelem egyaránt. Ezért nevezte például Puskást népmesei hősnek, aki ravasz módon túljár a kommunisták eszén, aki helyettünk győz és olyan tiszta lapnak, amelyre bárki bármit írhat. Hogy archaikus történeteink hősei mennyire átélhető módon „reinkarnálódnak” a futballpályán, arra nem igazán létezik szemléletesebb példa Diego Armando Maradona életénél vagy még sűrítettebb formában az 1986 június 22-i vb-negyeddöntőnél.
Gary Lineker (forrás: a film sajtóanyaga / Cannes)
Hasonló nézeteket vall a The Match argentin rendezőpárosa, Juan Cabral és Santiago Franco is, akik rögtön a film nyitányában egyértelművé teszik, hogy vállalásuk nem pusztán egy négy évtizede lejátszott izgalmas, feszült és eseménydús mérkőzés krónikájának összegzése, hanem annak valódi súlyát és szimbolikus jellegét szeretnék minél szélesebb közönséggel megértetni. Így aztán az elbeszélés a kezdő sípszó előtt nagyjából 250 évvel veszi kezdetét. Ekkor történt ugyanis, hogy John Byron angol hajóskapitány expedíciója elérte a Falkland-szigeteket (vagy ahogy az argentinok hívják Islas Malvinas). A területre a britek, a spanyolok és a franciák is igényt tartottak, a kaotikus gyarmati korszak után pedig a függetlenségét kivívó Argentína is magáénak tulajdonította, ám a britek hamar kiűzték onnan a telepeseket és fennhatóságuk alatt tartották a szigetcsoportot, amiről ennek ellenére az argentin nép sosem mondott le. Ez vezetett aztán az 1982-es Falkland-szigeteki háborúhoz, amely során közel ezer katona vesztette életét.
A történelmi kitekintő alapján akár úgy is tűnhet, hogy a film egy fókuszálatlan katyvasz, ami egyszerre akar történelemlecke és sportfilm is lenni, de szerencsére szó sincs róla. A témák közti konnektivitást egyfelől biztosítja, hogy a történelmi eseményeket nem oxfordi professzorok, hanem olyan legendás futballisták mesélik el, akik mind pályán voltak a 86’-os negyeddöntőn: Gary Lineker, John Barnes, Jorge Valdano vagy épp Jorge Burruchaga csak néhány név a legendás névsorból, akik feltűnnek a filmben. Másfelől az elbeszélés következetes és felvillanyozóan eredeti képzettársításokkal vált egyik témáról a másikra, oda-vissza ugrálva a kronológiában is.
Mivel a játékosok résztvevői és narrátorai is a filmnek, a személyes beszámolók és anekdoták finoman áramlanak bele a tágabb kontextus kifejtésébe. A szerkesztői bravúrt némiképp tompítja, hogy formailag a filmhez forgatott részek leginkább a Netflixen népszerű sportfilmek sematikus és agyonstilizált világát idézik meg: éles kontrasztokkal operáló fekete-fehér képek, a hősök arcára vetített archív felvételek és üvöltő klasszikus zenei betétek. Szerencsére a videoklip-szerű, művészieskedő képsorok nem képesek elnyomni a film vibráló hangulatát és lendületes ritmusát.
Jorge Valdano (forrás: a film sajtóanyaga / Cannes)
Noha a film címe The Match, vagyis A Meccs, természetesen a kiemelt főszerep Maradonáé, ennek pedig akkor is így kéne lennie, ha nem argentin rendezők készítették volna a filmet. A futballzseni, akit a szurkolók már akkor isteni Diegonak, aranyifjúnak, fenegyereknek vagy épp az örök tízesnek neveztek és akiről a filmben megszólaló egykori csapattársai és az angolok is csak heves érzelmekkel tudnak beszélni. Ha valakinek nem adatott meg, hogy lássa a pályán vagy már csak életének tragikus és méltatlan utolsó éveiből emlékszik rá, különösképp rácsodálkozhat majd a filmben felhasznált archív felvételeken – interjúkon, híradókon és meccsrészleteken – keresztül lényének ellenállhatatlan kisugárzására és megdöbbenve szembesülhet majd azzal is, hogy a futball egyik legnagyobb hőse bizony sosem félt besározni a kezét.
A film drámai csúcspontját, a hírhedt Isten keze incidenst, vagyis Maradona kézzel beütött gólját a The Match nem a nép hősének morális kudarcaként keretezi, de nem is romantizálja a csalást. Az ikonikus pillanatot egy ok-okozati láncolat utolsó előtti darabjaként értékeli, amelyhez a gyarmattartói elnyomás, a nacionalista eszmék, az 1966-os, káoszba fulladt angol-argentin vb-meccs, Margaret Thatcher erőszakossága és Leopoldo Galtieri és a katonai junta zsarnoksága együttesen vezetett. Maradona – akiről a film egyik jelenetében még a saját öccse is azt mondja, nem lehetnek rokonok, mivel Diego Armando nem ember – el kell, hogy bukjon, ahogy minden mitikus hősnek, hogy aztán felemelkedhessen.
És micsoda felemelkedés ez! Az alkotók pontosan tudják, hogy ebben a történetben a második gólnak is önmagán túlmutató jelentése van, így történhetett meg, hogy alig négy perccel a szabálytalanul szerzett találat szentségtörő aktusa után ugyanez az ember meglőtte az évszázad gólját. Így válik egy nagyszerű meccs hőstörténetté, a futball pedig többé bármilyen sportnál.
Jorge Olarticoechea (forrás: a film sajtóanyaga / Cannes)
Hogy miért nem túlzás mindez, azt a film egyik legérzelmesebb interjúrészletében egy brit katona meséli el, aki a Falkland-szigeteki háború alatt argentin hadifoglyokat őrzött. Hogy felbosszantsa őket, elkezdte énekelni a Don’t Cry for Me Argentina című Madonna számot, ám heves reakció helyett az egyik fogoly csak annyit kiáltott: Kevin Keegan. Anglia legendás csatárának nevét. A reakció annyira meglepte a katonát, hogy szinte automatikusan kitört belőle a válasz: Maradona! A két férfi ezután kezet fogott, és bár nem beszélték egymás nyelvét, kézmozdulatokkal és nemzetközi szakkifejezéseket használva elkezdtek a futballról beszélgetni.
A pátosz és a szenvedélyes rajongás elválaszthatatlan része a futballnak, pláne egy ehhez fogható történetnek, de szerencsére a The Match mindezt kellő humorral és földhözragadtsággal képes ellensúlyozni. Nagy szerepe van ebben a saját csapatuk, de még saját népük hibáival is megnyerő őszinteséggel szembenéző „nagyöregeknek”, akik nem csak humoros történeteikkel, de a megbékélést sürgető attitűdjükkel is azt hirdetik, hogy ez a sport képes feloldani az évszázadokon át hurcolt sérelmeket és a politikai aktorok érdekei mentén újra és újra felgerjesztett gyűlöletet. Ez a The Match legfontosabb állítása, és ennek igazolására rendezi narratívába a negyven évvel ezelőtti mérkőzést, meg persze ami előtte és utána történt a két nép közös történetében.
A The Match című film nyitotta meg a 60. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivált, premierje a 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon volt.
