West, miután könnyedén irányítható bûntársra lel a naív Dr. Cain személyében, az egyetem hullaházának friss halottain kezd kísérletezni, valamint azokon a kíváncsiakon, akiket már õk ketten tettek el láb alól: a dékánon, West riválisan, és így tovább. Az áldozatok száma szinte exponenciálisan növekszik, kicsi lesz számukra az a hullaház!
Az amerikai horrornak nyerõ éve volt 1985: Wes Craven A Nightmare On Elm Street–je kisebb mûfaji reneszánszot indított el, valamint ekkor lépett a vértõl mocskos színre Stuart Gordon, akit a horror legnagyobb reménységeként aposztrofáltak. Mint a legtöbb prófécia, ez is kipukkadt, ám ettõl függetlenül tagadhatatlan, hogy Gordon két legjobb filmje, a Re-Animator és a From Beyond (1986) friss szelet hozott az akkoriban (is) új ötletekre áhítozó mûfajba.
A film azzal kérkedik, hogy Lovecraft Herbert West, Re-Animator címû írása adta az irodalmi kiindulópontját. Ám ennél többet semmiképp: bár az alapötlet ugyanaz, a Lovecraft-rajongók általában mély megvetéssel kezelik a filmet. „Szinte az egészet megváltoztatta, modernizálta!”- mondják. Hál’ istennek – mondom én.
Lovecraftnek sosem volt humora. Galaktikus szörnyvíziói szurok-komorak, arról már nem is beszélve, hogy mire testet öltenek, az embernek több tucatnyi oldal unalmon kell átrágnia magát. Gordon az Újraélesztõ történetébõl kivágta a mócsingot, leszûrte a zsírt: csak a hús maradt, gyönyörû vörösen. (Minden tiszteletem az – egyébként veszettül antiszemita – klasszikusé, de még Poe is gördülékenyebben írt nála.) Gordon filmje azonban káprázatosan vicces, ám szerencsére csak ott és akkor, ahol és amikor a vásznon tapasztalható szörnyûségek élét tompítani kell! Korábban filmbe ennél ügyesebben sosem építették még be a véres-béles fekete humort.
Mert tompítani aztán van mit, hajjaj! A Re-Animator új értelmet ad a filmes groteszk fogalmának, a kései Hammer produkciók un. body-in-pieces fantazmagóriái lagymatag esti mesék Dr. West ügyködéséhez képest. Emitt csontfûrésszel fúrnák át valakit, ott egy teljes vastagbél eszmél öntudatra és indul fojtogató útjára, amott egy levágott emberi fej szeretné orálisan kielégíteni a kikötözött medikát. Gordon, aki korábban a chicagói Organic Theater Company-t vezette (onnan indult többek között David Mamet és Joe Mantegna), mestere a fröcsögõs grand guignolnak, amelyet színházi karrierje során volt alkalma a tökéletességig fejleszteni. A film szó szerint úszik a vérben és tobzódik a káprázatosan beteg ötletekben: Everett Burrell, a film maszkmestere korábban a Day of the Dead forgatásán asszisztenskedett Tom Savini mellett – soha rosszabb tanárt! Persze nem lehet minden tökéletes: a Re-Animator fõcímzenéje sokaknak – millióknak! – csenghet ismerõsen: Richard Band, Charles Band producer fia olyan gyönyörûen lenyúlta Hitchcock Psycho-jának fõtémáját, hogy öröm – vagy éppen bosszúság, ki hogy áll hozzá – hallgatni, ettõl függetlenül illik a filmhez.
Egyébként az ember nem hinné Gordonról, hogy ez az elsõ filmje, mégis: ami a felsorolt érveken kívül mûfaji mestermûvé avatja a Re-Animatort, az a fantasztikus fluiditása, lendülete. Egyetlen másodpercre sem unalmas, rendkívüli mesélõerõ hajtja a sztorit, megvan benne a fõleg a hetvenes évek exploitation filmjeire jellemzõ un. urgency, az a kényszer, hogy nem állhat meg, nem lassulhat le, mert akkor felfordul, mint egy celluloid fehér cápa.
A szereposztás szintén remek. Jeffrey Combs Herbert West szerepének köszönheti a kvázi-sztárságát, teljesen megérdemelten, mert amit itt összealakít, az felér egy Vincent Price vagy egy Lugosi legjobb pillanataival. Barbara Crompton az egyik legszexisebb nõ, akit valaha horrorfilmben ki akartak nyalni – bár hozzáteszem, nem sok ilyen akad -, a már sajnos elhunyt David Gale pedig egyenesen szenzációs a fõgonosz, Dr. Hill szerepében – fõleg azután, hogy West egy ásóval lefejezi, és külön éleszti újra a testét és a búráját!
A Re-Animator, még most, elkészülte után húsz évvel is csodálatos szórakozás – bár aki a horrorral hadilábon áll, papírzacskóval a kezében nézze, hogy legyen mibe belehánynia -, és bizonyos fokig még mindig(!) újszerûnek hat, annak ellenére, hogy klasszikus alapokon nyugszik: a már említett lovecrafti kapcsolat mellett a film második felének szerkezete a hagyományos (bizonyára a Gordon által a grand guignolból magával hozott) „hõs kimenti a szépséget a szörny karmai közül” dramaturgiai variánsra alapul. Hogy ennek ellenére (pontosabban inkább ezzel együtt) a nyolcvanas évek legjobb amerikai horrorfilmje, a fentebb elsorolt erényeinek köszönhetõ.
A kritika szemelvény a szerzõ készülõ horrorfilm-lexikonából.
USA, 1985, (r) Stuart Gordon, (fsz) Jeffrey Combs, Bruce Abbott, Barbara Crompton, David Gale, Robert Sampson
