Egész napos kísérleti- és kisjátékfilm-blokk várható, rövid záporokkal. Persze aki cseppet is járatos honi filmtermelésünkben, az tudja, hogy ezek (meg a doksik) általában jobbak, szórakoztatóbbak, mint a nagyfilmjeink.

Ja, csak hogy ne feledjem: a szerkesztőség teljes konszenzusával szembemenve kijelenteném: a Romazsaru/Tabló-ban igenis vannak jó jelenetek! (Tényleg vannak. – A szerk.)

Az első rövidfilm, amire bezuhanok, Saufert Ákos Az egyensúly művészete, avagy miért csinál egy ilyen szép lány ilyen veszélyes mutatványokat? című remekbe szabott szösszenete, amely úgy általában próbálja (hogy arrogáns dolog-e ez egy férfi részéről, azt mindenki döntse el maga) kielemezni, vajon a nők a férfiszemétség előli levezetésként űznek-e bizonyos, egyébként nem emberi fogyasztásra szánt tevékenységeket (jelen esetben a korláton piruettezést). A film hangulata a hetvenes évek nyári-budapesti filmjei és a burleszk közt ingadozik, egy delight az egész.

Spáh Dávid Ebéd-je kőkemény profizmussal vezet végig két párhuzamos történetet, egybefűzi őket, és a végkifejlet hatása – sötét, erős csattanása -- nem marad el. Spáh is azok közé tartozik, akik nyugodt szívvel készíthetnének már nagyfilmet.

A Megyünk rendezője Szabó Simon, aki egy nyúlfarknyi cameóban maga is feltűnik a filmben. A film meglepően hatásos lezárása teljesen megcsavarja a két sültbunkó főhősről kialakult képünket, akik elég fárasztóak, attól függetlenül, hogy csak 11 percig kell velük együtt utaznunk. Az, hogy kiderül, mégis képesek valami emberközeli, sőt szép gesztusra, visszaadja az emberiségbe vetett reményemet. Később kategória-fődíjat kapott, azé’ annyira nem jó…
Az Odaát formailag rendben volt, de kissé szájbarágósra sikerült, főleg a végén, mikor tudatja velünk az inzert, hogy ez aztán tényleg valós történet, kezeljük is úgy, ihaj! Izgalmasabb is lehetett volna, ha már emléket állítunk a vasfüggönybe utoljára beleakadó szerencsétlennek.

Nem kifejezés, Kamarás Iván mennyire meglepett. Valószínűleg az egész Szemle legjobb alakítását nyújtja a Semleges hely című kisfilm főszerepében. Az egykori szeretője által űzött juppi bőrébe bújva alakítása tökéletesen kontrollált, rezdülései hibátlanok – partnernője előtt szintén le a kalappal. A film minden más szempontból is hibátlan, öröm volt nézni – talán csak annyira kötnék bele, hogy lehetett volna hosszabb: kíváncsi lettem volna a lezajlott események után a családjához hazatérő férfi reakcióira.

Szőcs Petra SZFE-s vizsgamunkája, a Mindenes tényleg lehetett volna explicitebb, akkor aztán elmondhatta volna magáról, hogy igazi Bocaccio-adaptáció. Így sem rossz, bár a videóesztétika ront a potenciálján.
A 3 történet a szerelemről, a rendező elmondása alapján, egy internetes filmversenyre készült kis rezdülések. Mint ilyenek, a maguk módján, frappáns rövidségükben teljesen hatásosak. Kegyetlenség, trivialitás és kedvesség egyaránt van bennük: a témát tehát maradéktalanul hozzák.

Bár egyik kolléganőm szerint a Farkasember éppen azt a célt hibázza el, amelyet maga elé kitűz, nevezetesen, hogy a saját apja prosztóságát a gyermek szemén keresztül realizálja –  van benne némi igazság, elismerem --, nekem mégis nagyon tetszett: az egyik legjobban megrendezett kisfilm volt, fluiditása, illetve az extravagáns, állandóan mozgó kameramunka teljesen feledtette velem a tényt, hogy videóra forgatták.

Az Öszödik pecsét a kedvelt ál-dokumentumfilmes műfaj újabb szemlés felbukkanása: a Mona Lisából vezeti le Gyurcsány öszödi beszédének okát, egy Da Vinci-kód realitásigényével. A maga félórás futamidejével cseppet hosszabb a kelleténél, ugyanakkor helyenként irtózatosan vicces is. Amikor a rendezés nem hagyja elszaladni az anyaggal a szereplőket, az Öszödik pecsét csúcs.

Nemes Csaba Remake címre keresztelt, több mint fél tucat epizódból álló animációsfilm-csokra a 2006-os zavargások eseményeit megörökítő televíziós riportok, beszélgetések és utánforgatott anyagok különböző technikákkal eltorzított vagy éppen megsegített egyvelege. Tipikusan olyan cucc, amely az alkotókon kívül másoknak nem sok pluszt tartogat: az emlékek az animációs szűrőn keresztüli újra-áteresztését súlytalannak, hiábavalónak érzem.
Cserhalmi Sára Szűkenszépen-je a díjkiosztón elismerő oklevelet kapott. Ez a jófajta lehúzós hungarikum-rövidfilm (depressing as a motherfucker) valóban tartalmaz pár hatásos jelenetet, a rendezőnő potenciális tehetségét bizonyítva.

Magáról a díjkiosztóról különösebben sok szót nem vesztegetnék – sorstársaimmal együtt páriaként, valami korlátról lógva hallgathattunk végig, de be már nem mehettünk --, hacsak annyit nem, hogy szokás szerint (vannak persze kivételek, pl. Taxidermia) nem az a film nyerte el a fődíjat, amelyik megérdemelte, és hogy egyik prominens, a filmhu tévének interjút adó (neve elhallgatását kérő) rendezőnkkel együtt majdnem úgy kipateroltak az átadót követő rendezvényről, hogy a lábunk nem érte a földet („csak a zertéelklub forgathat!”) Hiába na, itthon vagyunk!

Jövőre ugyanitt.