Almási Tamás: Az alkotótársam, Kriza Bori, aki szociológus egyébként, érintett, mert a családi szálai Erdélybe vezetnek vissza. Az ő ötlete volt, hogy foglalkozzunk ezzel. Ez az ötlet találkozott a bennem is bujkáló érdeklődéssel, hiszen úgy nőttünk fel, úgy szocializálódtunk, hogy alig lehetett valamit tudni arról, hogy más országokban mennyi magyar él. Negyven évig hallgattak róla, és aztán az elmúlt tizenkét évben a politika uszályába került a téma. Volt nekem egy meg nem valósult álmom, meg akartam mutatni, hogy a különböző szocializmusok hogyan éltek egymás mellett: a román, a lengyel, a cseh, a szovjet. Ezek a dolgok ebben a filmben szerencsésen összejöttek. És a legfontosabb: az európai csatlakozás. Abból indultam ki, hogy az én gyerekeim, vagy unokáim már nem is fogják érteni, hogy miért kellett az egyik szocialista országból a másikba disszidálni. Nagyon sok összetevője volt, nyilvánvalóan nem gondolom, hogy ezekből mindent megmutat ez a film.
filmhu: A téma kétszeresen is érzékeny: egyrészről, mint egyéni sorsdráma, másrészről, mint Te is mondod, amiatt, hogy politikai célokra használták fel.
A.T.: Kiüresedtek a fogalmaink: haza, otthon, vagy akár Trianon. Elkoptatták, és a politika használja őket, sokszor nemtelenül is. Ahol csak lehetett, a leges- legszemélyesebb történeteket vettem be: sorsokkal nem lehet vitatkozni. Azzal lehet vitatkozni, hogy ez vagy az igaz-e, vagy mennyire jellemző, de a konkrét történetekkel nem. Nem vagyok naiv, tudatosan választottuk ezt az erdélyi illetve romániai történetet - a számarányokat is jelezni akartuk. Több százezer hasonló sorsú átmenekült van Magyarországon, aki azóta már magyar állampolgár lett, de iszonyú nagy sebekkel. A legutolsó történetből is ez derül ki, sokkal komplexebb a dolog. Minden magyarázat sántít valahol, én azt szeretném, ha erről mind többet beszélnénk.
filmhu:Két kamera működött folyamatosan. Mi volt ennek a jelentősége?
A.T.: Egyrészről rengeteg nyersanyagunk lett. A professzionális kamerát én kezeltem, ezt így neveztük el, a másik volt a pszichológiai kamera – a pici. Ennek több funkciója is volt. Remélem, kiderül a filmből az egész kelet-európai abszurd, ami már nem is biztos, hogy mindenki számára érthető. Remélem, hogy egy mai tinédzser számára ez már egy elrettentő abszurdnak tűnik. A kiskamera nagyon sokat forgott. A nagykamera sokszor blokkolja a helyzetet, ezért neveztük el a picit pszichológiai kamerának. Nem akartunk ezzel etikátlanok lenni, csak így felszabadultabbak lettek az emberek, és ezt esztétikailag is tudtuk ütköztetni.
filmhu:Mennyit forgattattok?
A.T.: Hatvanöt-hetven Beta-kazetta - ez legalább negyven óra, és körülbelül ugyanennyi DV. Összesen biztosan több, mint nyolcvan órányi anyagunk van. És akkor az archívról még nem beszéltem, és a többiről, amit még át kellett nézni. Két év előkészítő, kutató munka, forgatás és utómunka.
filmhu:Nem volt benned olyan késztetés, hogy ebből akár négy nagyfilm is kitelne?
filmhu:Nem felejti el a néző. Hihetetlen erős az a történet, hogy valóban, egy kárpátaljai magyarnak mi mindent ér meg az, hogy magyar lehet.
A.T.: Érdekes, amikor válogattuk a szereplőket, legalább száz név merült fel. A szereplők keresésekor fontos volt, hogy ne legyenek azonos figurák. Nagyon jó történetek ki is estek ezért. Vannak ennél drámaibb történetek is, de azok túlzóak, nem jellemzőek. Ez volt az egyik legkomolyabb probléma, eldönteni, hogy végül is ki lesz benne. Végül öt párról forgattunk, ebben a változatból egy romániai történet kimaradt. A televíziós verzió három óra, ez a moziváltozat egy óra negyvennégy perc. Nem lehet három órát a vetítőben ülni, legalábbis én nem venném a lelkemre, hogy valaki három órát üljön itt. A televíziós verzió nyilván sokkal gazdagabb, amit a szemle közönsége láthat, az talán feszesebb és erősebb.