A 2008-as Sundance díjainak nagy részét az elsőfilmesek gyűjtötték be. Alig tíz napja, hogy a nyitó sajtótájékoztatón Geoffrey Gilmore a fesztivál művészeti igazgatója kifejtette, mennyire fontos számukra, hogy a Sundance a felfedezések fesztiválja legyen, és lám az elsőfilmesek meghálálták a beléjük vetett bizalmat. Négy fő kategóriában díjazott négy, a lehető legkülönbözőbb összetételű zsűri, hogy, amint Gilmore fogalmazott, a zsűri összetétele és remélhetőleg a döntése is a különböző álláspontok összecsapását és a változatosságot, a különbözőségeket tükrözze. Dráma kategóriában a Quentin Tarantino vezette zsűri Courtney Hunt Befagyott folyó (Frozen River) című filmjét díjazta, amelyben egy egyedülálló anya és egy indián nő szövetkeznek. Egyikük sem bízik a másikban igazán, de a szükség előítéletet bont, és közösen vágnak bele kockázatos vállalkozásukba, hogy illegális bevándorlókat csempésszenek az ígéretek országába, amely mellesleg nekik eddig nem sok ígéretet váltott valóra.
 |
| Megrendítették az emberek bizalmát Trouble the Water |
A Katrina hurrikán, sőt még inkább a pusztítását követő események alaposan megrendítették az emberek bizalmát országuk vezetésükben. 2006-ban Spike Lee készített epikus hosszúságú dokumentumfilmet a témáról, idén pedig a dokumentum kategória zsűrije díjazta a Tia Lessin és Carl Deal készítette dokumentumfilmet (Trouble the Water), amely szintén a tragikus eseményekről és az amerikai kormány felháborítónak tartott tehetetlenségéről szól. James Marsh filmje az Ember a dróton (Man on Wire) a világ dokumentumfilmjeinek kategóriájában szállt versenybe és nyerte el a zsűri tetszését. A Philippe Petit ténykedésének emléket állító alkotás szó szerint lélegzetelállító pillanatokat szerez a nézőnek, amint feleleveníti Petit és tettestársai miként készítették elő a mutatványt, nevezetesen, hogy Petit egy kifeszített kötélen egyensúlyoz az Ikertornyok között ide-oda, míg a rendőrök le nem parancsolják onnan.
A sanyarú gyerekkor keservei, akár humorral tálalva, akár drámával körítve mindig is hálás témának számítottak, és ezt igazolja a svéd Jens Jonsson filmjének, A pingpong királyának sikere is, főszerepben a kissé köpcös, tinilányok álmának egyáltalán nem nevezhető kamasz fiúval. A kritikusok között jelentős rajongótáborra tett szert Jonathan Levine rendezése, a The Wackness és ezúttal úgy tűnik az előbbiek véleménye megegyezett a nézők ízlésével, mert ez a film kapta kategóriája közönségdíját. A másik közönségdíjas alkotás Josh Tickell Fields of Fuelje volt -- a film érzékeny témát feszeget, hiszen az amerikaiak többségében fel sem vetődik, mennyire kiszolgáltatottak, amiért az olajra épül egész jóléti társadalmuk, amelyben a kényelemnek ára van ugyan, de ennek veszélyeit az emberek valahogy mégsem érzik át különösebben.
|
|
Szükség előítéletet bont
Befagyott folyó |
Nem nyert ugyan semmilyen díjat, de akik látták (sajnos kevesen voltunk, ami javarészt az unalmas és a figyelemfelkeltés minimumát is nélkülöző katalógus leírásnak is köszönhető) egyetértenek, hogy a fesztivál egyik fénypontja volt Naoko Ogigami Megane című bájosan egyszerű története egy, a nagyváros zajától messze eső kis helyről, amelynek lakói arra specializálódtak, hogy a munkahelyi stressz és a magánéleti válságok elől ide menekülő embereknek ideális környezetet biztosítsanak a "megvilágosodáshoz". A rendező mindezt túlzott pátosz nélkül, festői szépségű, hosszan kitartott állóképekben, finom humorral fűszerezve meséli el. Kenneth Bi filmje a The Drummer (Jin Gwu) is hasonló megvilágosodásról, vagy inkább a lelki megbékélésről szól. Hőse, a hírhedt gengszterfőnök elkényeztetett fia alaposan belenyúl a méhkasba, mikor a rivális bandafőnökkel húz ujjat, akinek haragjától még nagyhatalmú és rettegett apja sem védheti meg. A fiú menekülni kényszerül és ennek során találkozik a civilizációtól szinte teljesen elzárva élő ütősegyüttessel, amelynek tagjai az erdő nyugalmát használják lelkük megtisztítására és hangszeres tudásuk fejlesztésére. Ritkán látni olyan filmet, amely az első pillanattól az utolsóig izgalomban tartja az embert, és valóban tartogat meglepetést számunkra még a legvégén is. Rupert Wyatt filmje, a The Escapist az egyik legkiválóbb film, amivel a brit filmgyártás manapság büszkélkedhet. Elvitathatatlan érdeme, hogy úgy tartja fenn a figyelmet, hogy kizárólag az apró részletekre koncentrál, amivel a rabok a szökésüket készítik elő, miközben magának a szökésnek a képei villannak be, reményt adva az értük szorító közönségnek. Wyatt filmje egyszerre idézi Bresson Egy halálraítélt megszökött című klasszikusát, miközben egy kimondottan modern és thrillereknél már bevált csavart tartogat a végére.
 |
| Balkáni mágikus realizmus Absurdistan |
Átütően leleményesnek ugyan nem mondható, mégis kedves humorral adagolt, fantáziadús, amolyan balkáni mágikus realizmust tár elénk Veit Helmer az Absurdistanban, amelynek világa abszurdnak tetszik ugyan, mégis sokszor nagyon is ismerősnek tűnik. A fesztivál egyik legnagyobb várakozással kísért filmje a káprázatos fantáziájával és képi ábrázolásmódjával nagy rajongótáborra szert tett Michel Gondry Be Kind Rewind-ja volt. Sajnos ez a film messze elmarad Gondry előző remekétől, de így is tartogat néhány igazán humoros pillanatot, ami miatt mégiscsak érdemes megnézni.
Az idén a szokásosnál is többen minősítették kifejezetten gyengének a Sundance felhozatalát, és valóban nem árasztott el minket a remek filmek áradata, mégis akadtak olyan gyöngyszemek, amelyek miatt megérte végigülni az unalmasabb filmeket is.
