Anna Wintour, az amerikai Vogue jégszívű főszerkesztője a céltudatos nőideálnak egyik szélsőséges válfaját testesíti meg, azt, aki a legkeményebb üzletembert is megríkatná egy tárgyalás során. Lauren Weisberger a szó szerint lehengerlő stílust egészen közelről figyelhette meg, amikor a rettegett szerkesztő asszony asszisztense volt, majd mikor távozott a laptól, papírra vetette Az ördög Pradát visel című könyvet, amelynek főszereplői Miranda Priestly, a világhírű divatmagazin, a Runway acélmarkú szerkesztő asszonya és Andy, a jobb sorsra érdemes, a divat felszínes világát megvető, éles eszű asszisztense. Minden egyezés csak a véletlen műve…
A bestsellerre természetesen Hollywood is lecsapott és a megszokott recept szerint megtöltötte sztárokkal, ennek köszönhetően pedig hamar kultfilmmé vált. A ’90-es és 2000-es évek divatkárosult tinijei, akik felé azt harsogták a divatmagazinok, hogy az egyetlen elfogadható méret a 34-es nadrág és az xxs-es póló, akik falát az anorexiára és bulémiára ösztönző csontvázszerű, androgün modellek lepték el, Az ördög Pradat visel című filmmel talán kis elégtételt kaptak. Bár már akkor is túlzásnak tűnt, hogy a kifejezetten filigrán Anne Hathaway-t folyamatosan vaskosnak tituálták, és a Stanley Tucci által alakított Nigel, mint „az L-es” hivatkozik rá.
Andy (Anne Hathaway), a nemrég diplomázott újságíró lány, bár egyáltalán nem érdeklik az aktuális trendek, és lenézni a külsőségekre sokat adó kortársait, egyszer csak ott találja magát a Runway divatmagazin kőszívű vezetőjének, Miranda Priestlynek (Meryl Streep) második asszisztenseként egy olyan világban, ahol a tűsarkú a minimum, étkezni pedig bűn. De a motivációja egyértelmű, ha le tud húzni egy évet ebben a közegben, az elég súlyt ad a CV-jének ahhoz, hogy a későbbiekben bármelyik komolyabb lapnál számára vonzóbb munkát kaphasson. A 2006-os filmben végigkisérhetjük, ahogy Andy küzd a laikusok számára teljesen szürreálisnak tűnő feladatokkal, ahogy beszippantja ez a talmi világ, amelyben csak be kell tipegni a magazin gigászi gardróbjába és milliós értékű göncökkel lehet távozni onnan, hogy aztán a végére teljesítse a kitűzött célt, és újra rádöbbenjen, hogy mi fontos neki valójában.
A 2000-es évek korszellemét remekül hozta, sőt alakította is az első rész, sokaknak igazi komfort filmmé vált az elmúlt húsz évben. Ilyen esetekben az alkotók (vagy a stúdiók) sokszor ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy duplázzanak, és nagyon nehezen lehet elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy még egy bőrt szeretnénk lehúzni ugyanarról a témáról, hiszen legalább a rajongók biztosan meg fogják nézni még egyszer.
A bestseller írója az eredeti könyv megjelenése után hamarosan piacra dobta a folytatást A bosszú Pradát visel - Az ördög visszatér címmel, David Frankel rendező elbeszélése alapján bár 2009-ben felmerült a folytatás lehetősége, azért várt sokáig a megvalósítással, mert valós problémát és igazi történetet szeretett volna a vászonra vinni - ráadásul úgy érezte, hogy nem állhat Meryl Streep elé egy tingli-tangli történettel. A probléma megérkezett, a nyomtatott sajtó mélyrepülését éli, az influenszer-marketing pedig teljesen átrendezte a divatipart, és ennek természetesen még a nagyhatalmú, kontinenseken átívelő divatmagazinok is megérzik a hatását.
2026-ban Andy már negyvenes éveiben járó elismert újságíró, aki éppen egy díjat készül átvenni, amikor SMS-t kap, hogy kirúgták - a fél szerkesztőséggel együtt. A díjat átvéve csak hebeg és habog, köszönetnyilvánítás helyett pedig felháborodását fejezi ki a lap vezetősége felé, amellyel rögtön bele is került a hírekbe és a közösségi média hírfolymába. Ennek ellenére nem sikerül új állást találnia egészen addig, amíg a Runway Magazin lapkiadó vállalatának tulajdonosa fel nem keresi, hogy mentse meg a kínos szituációba került lapot. És érthetetlen módon elkezdődik minden előről.
Ugyanis bár a körülmények változtak, Andy, amint belép a szerkesztőségnek otthont adó felhőkarcolóba, mintha húsz év után is ugyanaz a bizonytalan, pályakezdő csitri maradt volna. Hebeg és habog, viháncol, szó nélkül eltűri, hogy levegőnek nézzék - kétségtelenül humoros, visszatérő motívum, hogy Miranda egyáltalán nem emlékszik rá, annak ellenére, hogy az előző film végén kifejti, azért vette fel a laphoz, mert önmagát látta benne -, majd iroda címszón a lomtárba száműzik.
Hasonló hangulatba kerül a néző, mint amikor a Szex és New York szereplőgárdája mászott fel a vászonra (az új, És egyszer csak… című sorozatról meg talán jobb hallgatni), és a nézőtéren ülve egyszerűen nem értette, hogy miért tesz úgy ez a csapat középkorú nő, mintha semmi nem történt volna az elmúlt évtizedek alatt, és ők még mindig azok a megzabolázhatatlan szingli csajok lennének, mint a történetük elején. Az analógia nem csupán a korszak és a divatőrült szereplők miatt állja meg a helyét, de a sorozat és a film a jelmeztervezőjükön is osztoztak, az extra kreációkat Patricia Fiel aggatta szereplőre (később Lily Collins is az ő ruháiban tipegett be a reklámügynökséghez az Emily Párizsban című Netflix sorozatban).
Az új Prada-film legnagyobb erőssége kétségkívül a nosztalgiafaktor, a forgatókönyv apró gegeket épít az első részre, és a rajongók is új kalandok közben láthatják viszont régi kedvenceiket, akiknek alakítói az elmúlt húsz évben sem veszített a tehetségéből. Meryl Streep bármit csinál, királynő, akár kegyetlen, vasmarkú divatdiktátort alakít, akár fogatlan oroszlánt, aki már nem tud lépést tartani a korszellemmel. Stanley Tucci-é a legnagyobb fejlődés, hiszen a körülményekhez képest lágyszívű, sznob „divatszolga” itt többdimenziós karaktert kapott, akiről kiderül, hogy sokkal lejjebb pozicionálja magát, mint ahol valójában a helye lenne. A legnagyobbat viszont kétségkívül az újonc Justin Theroux alakítja a techmilliárdos szerepében, csodálatosan hozza a hirtelen meggazdagodott, de a szociális életben analfabéta geek szerepét, akire szexibbnél szexibb csajok akaszkodnak.
Emily Blunt koránt sem járt ilyen jól, karaktere ugyan vezető pozícióba került a Diornál, viszont igencsak egysíkú, kígyó jellemet kell alakítania, akinek a film vége előtt tíz perccel varázsütésre megtisztul a lelke. Anne Hathaway pedig maradt Andy, a kicsit szürke, gátlásos, csetlő-botló újságíró, aki többre tartja magát annál, minthogy divatanyagokat irogasson, de valahogy mégsem sikerül elszakadnia a Runwaytől. Hiába az állás a komolyabb lapnál, hiába a publicisztikák, a film főszereplője még a negyvenes éveiben is kívülről, sőt egy tőle igen távol álló világtól szeretne megerősítést kapni.
Az ördög Pradát visel második részének megvolt a lehetősége arra, hogy szórakoztató módon mondjon valamit a 2020-as évek popkulturájáról, hiszen releváns témát boncolgat, de egy-két jól eltalált poénon kívül (Mirandát folyamatosan lepisszegi az asszisztense a megbeszéléseken, mert nem eléggé PC módon fejezi ki magát) kifejezetten sután mutatja be a megváltozott világot: Miranda túlsúlyos, meleg másodasszisztensétől kezdve, Andy ázsiai asszisztensén, és az új lapigazgató kötelezően mindenféle nemzetiségű szakértői csapatán át a mostani vállalkozókig, akiknek már nem a luxus a természetes, hanem a költségcsökkentés és a hatékonyság.
A ’90-es és 2000-es években könnyen felülkerekedtünk olyan túlzásokon, hogy a Jóbarátok huszonéves fiataljai hogyan lakhatnak ilyen hatalmas lakásban New York közepén, vagy hogyan tud Carry Bradshaw designer ruhákkal megtömni egy méretes gardróbot, miközben heti egy cikket ír egy közepes lapocskába - ma már a hasonló álomgyárból származó mesevilágokat nehezen tűrjük (kivéve, ha egészen túlzó méreteket ölt). Az ördög Pradát visel azonban nem haladt a korral, a lap milánói vacsoráját a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában tartják, a gőzölgő fogásokat Leonardo da Vinci 1495-ben készített Az utolsó vacsora című freskója alatt szolgálják fel, Emily pedig úgy rázza le ebéd közben Donatella Versacet, mintha egy stylisttanonc lenne. Bár sokan várták, hogy húsz év után újra megelevendjenek kedvenc szereplőik, akár csak Miranda és Andy, a film alkotói is az ezredfordulón ragadtak.
