Az SZFE-n készült Füstfalat beválogatták a szarajevói filmfesztivál versenyprogramjába. Korábban is kaptál már szakmai elismeréseket, Hajszálrepedés című, ELTE-s diplomafilmedet 2022-ben többek között szerepelt a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában, azt ezt követő rendezésed, a Pragma pedig többek között elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját. Hatással vannak a múltbéli fesztiválsikerek a mostani munkádra? Jelent ez bármiféle nyomást, amikor új film készítésébe fogsz?
Bár ne így lenne, de sajnos igen. Folyamatosan dolgozom rajta, hogy ne akarjak bizonyítani. A mindennapi életemben is adott, hogy nem szeretek csalódást okozni. Pedig az elvárások esszenciája, hogy eleve teljesíthetetlenek, stresszt okoznak és blokkolják a kreativitást. Ezt sokszor megéltem az elmúlt öt év során, ami Cannes óta eltelt. Érezhetően lassabban, nehezebben hoztam meg döntéseket, lett egy fölös súlyuk.
Néha azt érzem, hogy azért kerültem ebbe a helyzetbe még a pályám elején, hogy szembe kelljen néznem azzal, amivel dolgom van. Minden film, amit eddig csináltam – persze ez a nem csak rám igaz – megmutatta, hogy éppen mivel volt dolgom. A filmek tiszta tükrök.
Azért a nyomás mellett fontos megemlíteni, hogy ezeknek az elismeréseknek, a megerősítésnek van egy megtartó ereje is, nyilván ad eufórikus pillanatokat. És nem csak nekem, hanem annak a sok csodálatos embernek, akikkel együtt csináltuk meg ezeket a filmeket. Szóval nyilván jó dolog és nagy dolog, de a külső elismerésre nem lehet támaszkodni a munka folyamán. A valódi hátországot az adja, hogy újra meg újra megtalálod, miért szereted ezt csinálni, kikkel és kiknek. Mindig ehhez igyekszem gravitálni.
Mondtad, hogy minden filmedhez van személyes viszonyulásod. A Füstfalnak van valamilyen konkrét önéletrajzi vonatkozása? Mi ihlette a film történetét?
A konkrét cselekmény szempontjából ez a legkevésbé önéletrajzi ihletésű filmem. Az első ötletmagot az ihlette, hogy 2022 nyarán a Lefkovicsék gyászolnak című film forgatásán megismertem Pintér Sára Beát, aki elmesélte, hogy néhány évvel azelőtt leégett a lakása, benne ötven év minden emlékével. Valahogy úgy megragadt bennem, hogy hónapokkal később megkerestem és csináltam vele egy interjút. Elképesztően inspiráló és megejtő volt, hogy ez az életvidám, csupa energia nő hogyan építette újra az életét és közben valahol önmagát, miközben kizárt minden materiálishoz való ragaszkodást. Ez a fajta önkeresés- és újraépítés volt az, amihez személyesen tudtam kapcsolódni. Én is nagyon kerestem magam abban a két évben, amíg készült a film, távolra szakadtam sok mindentől.
Füstfal / fotó: Füzesi Tamás
Aztán persze addig formálódott az anyag, hogy a cselekmény mélyén „észrevétlenül” vált egyre személyesebbé. Valahol ez a legmagányosabb filmem. Amikor az első vágatot megmutattuk a tanárainknak, még a hangutómunka előtt, többen nem is értették, amit nehéz volt megélni. Ez azért volt, mert rengeteg képen kívüli párbeszéd hangzik el a filmben, ami akkor még nem volt benne. A vágóval (Balla Gábor - szerk.) addig vágtuk, amíg ez a szereplő egyedül bolyongott a film 90%-ában, olyan volt, mintha nem lenne körülötte senki.
A fél évesre nyúló vágás alatt azon dolgoztunk, hogy visszaépítsük a kapcsolatokat a filmbe, vagy legalábbis jelezzük őket. Mert végső soron a történet arról szól, hogy a főszereplő (Mészáros Blanka - a szerk.) leszakad a családjáról és az azelőtti életéről, és keres valami újat. Csak ugye leszakadni akkor lehet, ha van miről.
A színészek kicsit vakon jöttek be a hangfelvételekre, amikor eléjük raktam egy lényegében újra megírt filmet. Kívülről azt hiszem, beláthatatlannak tűnt, hogy ez hogy fog változtatni az anyagon. Gyakorlatilag hangjátékot csináltunk a szereplők köré, hogy jobban értsék a nézők a történet hátterét. A legjobb élményem eddig az volt, hogy a stábvetítés után Nagy Mari, aki az anyóst játssza, csak annyit mondott, „hát, volt értelme”.
Ezen kívül mi volt az eddigi legfontosabb visszajelzés - akár szakmai, akár nézői vélemény - amit a Füstfalra kaptál?
Szarajevóban, a nemzetközi bemutató lesz a film premierje, ezért a nagyközönségtől még nem kaptunk visszajelzéseket, csak belsős vetítéseket tartottunk. De többen odajöttek és elmondták a saját történetüket, amire a film emlékeztette őket. Ez nekem többet jelent, mintha magát a filmet dicsérték volna. Jó érzés, amikor sikerül a nézőkben megerősíteni, hogy nincsenek egyedül azzal, amiben vannak, és ez oda-vissza történik.
Hol és hogyan tudtátok létrehozni a filmben szereplő leégett, elázott lakást?
Az volt a vágyam, hogy jelenítsük meg teljes valójában, hogy ez a lakás leégett, majd a tüzet eloltották. A víz nem csak a hitelesség eleme, a pusztulást követő megtisztulás szimbóluma is volt számomra. Bea eredeti élményeiből merítkeztünk, tűzoltókkal konzultáltunk, Kakas Réka látványtervező anyaggyűjtés gyanánt egy ténylegesen leégett lakásba is elment. Egy kivétellel a statiszták is valódi tűzoltók voltak.
Tudtuk, hogy ha ez a helyszín nem hiteles, az kizökkenti a nézőt, a film komolyanvehetetlen lesz és elvész az atmoszféra. Eredeti helyszínen több mindent nem lehetett volna megoldani, az áztatást például kifejezetten veszélyes lett volna kivitelezni egy igazi lakásban. Ez volt az oka, hogy végül az épített díszlet mellett döntöttünk. Tisztában vagyok vele, hogy kivételes helyzetben voltunk, mert megvolt rá a költségvetésünk, hogy a Róna utcai filmgyárban, egy kisebb műteremben forgassunk.
A Füstfal forgatása / fotó: Seidl Mariann
Ennek ellenére a lehetőségekhez mérten nagyon is minimalizáltuk a költségeket, és ezért különösen hálás vagyok ezért a lakásért, a tervezésért, a kivitelezésért Kakas Réka és Szolnoki Minna látványtervezőknek, Tóth Andi vezető építésznek és a csapatának, illetve Princz Szabolcsnak és az SFX (speciális effektek - a szerk.) csapatnak, akik az egészet létrehozták, és fantasztikus munkát végeztek.
A leégett bútorokat és tárgyakat eredeti formájukban lomtalanításokon szedtük össze hárman Rékával és Minnával. Több furgonnyi szemetet gyűjtöttünk, kenyérpirítótól kezdve a fotelokig, amiket aztán az SFX-es csapat leégetett lángszóróval. Amit nem ezzel az eljárással égettünk le, azt a lányok és a díszletfestők festékkel, meg a ragasztópisztoly ragasztójával öregítették, mintha elfolyt, elolvadt volna a tűztől.
Júliusban, 30 fokos melegben forgattunk, és nem használhattunk légkondit a látvány részeként létrehozott füst meg por miatt. Az a 20-25 ember, aki bent tartózkodott, elég kemény világot élt, néha olyan volt, mintha egy szemetes konténerben lennénk, elképesztő büdös volt bent a megégetett és vízben ázó lomok miatt. Két hét alatt épült fel a díszlet, aztán két nap alatt bontották le. Szürreális élmény volt, hogy ahol mi addig léteztünk, az egy pillanat alatt semmivé vált.
Mészáros Blanka egyből eszedbe jutott a főszerepre?
Eleinte nem Blanka volt a fejemben, de a gyűjtés során beleakadtam egy videóba, amiben egy Weöres Sándor verset szaval. Annyira megfogott, hogy egymás után 3-4-szer megnéztem. Akkor már kezdett gyanús lenni, hogy ő lesz Vera. Ennek ellenére nem csak őt hívtam be castingra. A szereplőválogatáskor mindig azt figyelem, hogyan hatunk egymásra a színészekkel, nem önmagukban őket, ezért nem merném azt meglépni, hogy csak egy embert hívok be. Szóval Blanka is bejött, nagyon nyitott volt és lelkes, bizalommal fordult felém. Hagyta magát sebezhetőnek lenni, belement abba, hogy ez egy játék, és nem az a lényeg, hogy ő valamit bizonyítson, hanem hogy közösen kipróbáljunk dolgokat, improvizáljunk. Volt benne valami nagyon gyermeki minőség, amiből a főszereplő karaktere fel tud nőni. Mindezek miatt döntöttem mellette.
Miért 4:3-as képarányt választottál a filmhez?
Füzesi Tomival (a film operatőre - a szerk.) nagyon szeretjük ezt a képarányt. Persze minden filmnek, minden történetnek megvan a maga képaránya. A 4:3 szerintem nagyon illik azokhoz a filmekhez, amik egy karakterre, az ő érzéseire fókuszálnak. A koncepciónk itt az volt, hogy fokozatosan egyre inkább leválasszuk a főszereplőt a családjáról, a külvilágról, és egyfajta belső térbe zárjuk, belső utazásba. Ez a képarány már önmagában elvégzi ezt a fajta leválasztást.
Füstfal / fotó: Füzesi Tamás
És mi inspirálta a film különleges vizualitását, hangulatát, melankóliáját?
Engem alapvetően nagyon érdekel a vizuálisan kifejező forma, fontosnak tartom, hogy egy film ne a standard képkivágásokkal rögzítse a történetet, hanem minden beállítás, kompozíció pontosan meséljen, kifejezze a főhős állapotát, érzelmi útját. A főhős belső világa, az ő melankóliája vetül ki a film hangulatára. Színdramaturgiailag úgy terveztük meg a filmet, hogy a meleg, sárga tónusok hideg, kék árnyalatokkal találkozzanak.
A sárgás szín a főszereplő legbelsőbb magját jeleníti meg és egy picit el is emeli a látványt, a kékes szín pedig egy megnyugvást, kiteljesedést jelez. A főhős sötétből világosba halad, a félhomályban tapogatózik önmaga után. Éjszaka kezdődik a film és egy kifejezetten verőfényes reggelen ér véget, ahogy Vera szeme elé tárulnak a lakás, és ezzel a saját romjai, amiből majd építkezni tud.
Füzesi Tominak köszönhetően felmerült az ötlet, hogy analóg nyersanyagra forgassunk, nagyon tetszett volna, hogy anyagszerű és roncsolt a film egész képi világa. Végül nagyon nehezen, de meghoztuk azt a döntést, hogy nem foroghat filmre, egyrészt mert nagyon drága lett volna, másrészt sokat forgattunk sötétben és a filmes nyersanyag rengeteg fontos részletet nem tudott volna megjeleníteni. Viszont a rá jellemző szín- és fénykezelést, illetve anyagszerű képi minőséget nagyon szerettük volna megtartani, ezért Tomi a világítás és fényelés során is erre a hatásra törekedett. Elképesztő munkát tett bele, hogy megteremtse.
Nem csak filmeket, de videoklipeket is rendezel, forgatókönyveket írsz és naplóvezetőként is dolgozol. Melyiket tartod az elsőszámú szakmádnak?
Folyamatosan keresem magam, de alapvetően író-rendezőnek szeretem magam aposztrofálni, minden egzisztenciális válságával és kétségével együtt. Az elmúlt hat évben naplóvezetésből éltem meg, ami biztosította a pénzügyi egyensúlyt a munka és a kreatív alkotómunka között. Hogyha írok, azt heti 5-6 napos munkaként élem meg, reggeltől estig ezt csinálom. Muszáj előre tartalékolnom, mert nem funkcionálok jól, ha többfele kell figyelnem, nem is szeretem. De szerintem a legtöbben így csinálják ezt a szakmában, több lábon állnak.
Fontosnak tartom, hogy egy pályakezdő rendező ne csak a saját forgatásain dolgozzon, hanem másokén, más posztokon is, ne csak a saját rendezői buborékjában létezzen. Scriptesként azt is megtanultam más rendezők mellett, hogy milyen sok különböző hozzáállással lehet dolgozni, instruálni.
A Füstfal forgatása / fotó: Seidl Mariann
Ha már más rendezőket említettél, kik a szakmai példaképeid?
Még nem dolgoztam vele, de Enyedi Ildikó jutott először eszembe. Elképesztő empátiával és érzékenységgel alkotja meg a történeteit, lenyűgöz, ahogyan másodpercek alatt épít fel embereket, nem karaktereket, hanem valódi embereket, a legkisebb szerepekben is. Nemzetközi színtéren például Joachim Trier nagy példa számomra.
Rajtuk kívül hirtelen Szimler Bálint jut most eszembe, akivel a Fekete pontban dolgoztam együtt scriptesként. Amellett, hogy mély empátiával és figyelemmel gyúrta át a kivétel nélkül improvizációra épülő helyzeteket kész jelenetekké, mindenkivel kedvesen, türelemmel bánt. A rendező alapozza meg a teljes stáb kémiáját, az atmoszférát, amiben dolgoznak az emberek. Ez egy 10 napos filmnél is fontos, de egy 50 naposnál pláne, amire az embereknek az élete megy el, akik filmről filmre léteznek. Annak, hogy milyen mentálhigiénés körülmények között dolgoznak, a rendező a kulcsa.
De nagyon sok olyan ember van, aki példaértékű számomra, egyáltalán nem csak rendezők, stábtagok is, az SFX-től az öltöztetőkig, akikben elképesztő mennyiségű kreatív energia és empátia munkál az emberek és a filmkészítés iránt.
Ha jól tudom, most az első nagyjátékfilmedet fejleszted az Inkubátor programban. Tudsz erről mesélni egy kicsit?
Már túl vagyunk a hivatalos forgatókönyvfejlesztési szakaszon, a második kéziratot idén márciusban adtuk le a Nemzeti Filmintézetnek. A következő lépés, hogy a gyártási támogatásra pályázunk szeptemberben. A felszínen annak az utózöngéjét dolgozza fel a film, hogy egy fiatal anya rajtakapja a 9 éves kislányát, amikor egy gyerekzsúron pornót mutat neki az osztálytársa. Mélyebben pedig arról szól, hogy ennek az anyának a saját gyerekkorában átélt hasonló élményeivel kell elszámolnia és megküzdenie, amelyek mindeddig reflektálatlanul mérgezték a felnőtt életét, az intimitáshoz való viszonyát. Ahhoz, hogy valódi segítséget nyújthasson a lányának, szembe kell néznie önmagával. Lényegében egy traumafeldolgozás története a film.
Tavaly még egyedül dolgoztam rajta. Nagyon. Nehéz. Volt. A második kéziratnak már úgy álltam neki, hogy Lányi Zsófi is becsatlakozott dramaturgként. Zsófi csodálatos dramaturg és ember, elengedhetetlen segítséget nyújtott a fejlesztés során. Nekem nagyon fontosak a visszacsatolások, a közös gondolkodás, az ötletelés. Hát itt tart ez, fejlődik, és valójában, mint eddig is, a felszíni történeten túlmenő dolgok érdekelnek.
Például?
Hogy az emberek miért csinálják azt, amit csinálnak, magukkal és egymással, meg hogy a kimondatlanságok és elfojtások hogyan torzítják el és határozzák meg egy ember életét.
Füstfal / fotó: Füzesi Tamás
Sokszor megterhelő ezzel a témával dolgozni, ezért nagyon fontos pihenőidőket, töltődést, életet hagyni mellette, erre is Lányi Zsófi nevelt rá, hogy az embernek legyen hétvégéje, legyen délutánja. A szabadidő olyan sokat tud adni, hogy utána ötször olyan inspiráltan és kreatívan tud működni az ember egy szűk időintervallumban, máskülönben szétfolyik és beleveszik ebbe a folyamatba. Nagyon fontos az élet és az emberek, hogy valódi impulzusok érjenek, mert végül is abból dolgozik egy ember, hogy másokra figyel. Ha ez nem történik meg, akkor nincs miből építkezni.
Mik a terveid a közeljövőben vagy akár hosszútávon?
Egyre jobban érdekel a dokumentumfilm készítés, pontosan azért, mert egyre jobban érdekel, hogy mit mond nekem a világ, és kevésbé az, hogy én mit mondok. Lehet, hogy van egy ilyen váltás az emberek életében vagy karrierjében. Először nagyon akarsz valamit mondani, nagyon ki akarod magadból adni, aztán pedig az érdekel jobban, hogy kívülről milyen muníció jön, miket lehet még meglátni.
Idén nyáron Csáki Laci és Ács Zsuzsi animált dokumentumfilmes táborában megtapasztaltam, hogy mennyire hamar mélyre lehet menni egy emberben azzal szemben, amennyire hosszú és komplex munkát igényel az, hogy egy játékfilmben felépíts valami igazit.
Ez a dokumentumfilmes vonal nagyon motoszkál bennem, ha lenne, ami megtalál az elkövetkezendő időkben, abba beleugranék. Emellett tavaly kezdtem el a doktori kutatásomat, ebből aztán lehet, hogy egyszer a tanítás felé visz az utam, de ezt még annyira nem érzem. Meglátjuk.
