A kritika spoilereket tartalmaz.
Az apja piti bűnszervezetében dolgozó Bence (Kövesi Zsombor) meglátogatja nagyszüleit, hogy el tudjon búcsúzni demens nagyapjától (Dióssi Gábor). Azonban a fiú nagymamája Magda (Kiss Mari) a hétvége során váratlan titkokat oszt meg unokájával a család múltjáról, amelyekre Bence nem áll készen.
Két világ találkozásának lehetünk szemtanúi: az egyik szelíd, erőszakmentes, és elfogadó, míg a másik dühtől és előítéletektől vezérelt. Miközben a nagypapát sikerült visszafektetni az ágyba az éjszaka közepén, Magda pizsamában mesél Bencének a múltról.
Ahelyett, hogy a nagyszülők lennénk teljesen megbotránkozva unokájuk szabados szexuális orientációján, pont ennek a fordítottja történik. Az idős generáció az elfogadó és a nyitott, míg Bencében van benne „az anya nő, az apa férfi” rögeszme. Így nem főhősünk tanítja meg konzervatív nagyszüleinek, hogy love is love, hanem ezt pont ők értetik meg a vélhetően a szélsőjobbra szavazó unokájukkal.
A nagymama elmeséli, hogyan szakította szét a családot, amikor a férje ráébredt, hogy nem érzi otthon magát saját testében. A nagymama utólag már belátja, hogy ennek a felismerésnek nem kellett volna ilyen rémes következményekkel járnia. A múltban darabokra hullott a gyerek-szülő kapcsolat az elfogadás hiánya miatt, míg a jelenben, annak meglétével összekapcsolja immár unokát és nagyszüleit.
A Diszfória erősen reflektál a mai magyar társadalomban vitatott, erős érzelmeket kiváltó témára, a genderre. Talán a cím is magyarázatra szorul, a nemi diszfória egy olyan tartós, negatív hangulati állapotot jelent, ami kifejezetten abból származik, hogy az adott ember nem érzi magát otthonosan biológiai testében.
Nagy Borús filmjében az erőszak és az érzékenység kéz a kézben járnak: egyszer még azt látjuk, ahogy Bence félholtra veri a szomszéd asszony fiát, a másik pillanatban pedig azt, hogy gondosan segíti feladni transz nagyszülőjére a virágmintás ruhát. Kövesi Zsombor elképesztően széles érzelmi spektrumon szuperál jól: hol ordítozik, verekszik, hol szeretettel gondoskodik Flóráról. Van abban valami szívfacsaró, ahogy Bence nekiesik a srácnak annak érdekében, hogy visszaszerezze Flóra kedvenc ruháját. Az erőszakosság mögött egy szép gesztus rejlik, amelyet Bence pálfordulása hív elő: a srácnak egyszer csak bekattan, hogy teljesen értelmetlen a túlzóan elutasító hozzáállása nagyszülei irányába.
A nyersesége mellett kifejezetten megható is tud lenni a Diszfória. Bence karakterén, valamint a véres erőszakábrázoláson túl a lakásbelső is hozzáad a hangulathoz: kotyogós kávéfőző, klasszikus fehér csempe a konyhában, tipikus belvárosi lépcsőház. A film nyelvében is ott van a kettősség: kézikamerával, kíméletlenül hosszúra hagyott snittekben van felvéve a bunyó,, míg Flóra filmvégi álomjelenetében a kamera együtt “táncol” fiatal énjével.
A kortárs magyar film nagyon ritkán foglalkozik a transzneműséggel, az utóbbi pár évben a Tobi színei című dokumentumfilm, illetve az RTL sorozata, A Nagy Fehér Főnök a két legismertebb példa. Ahogy Bakony Alexa filmje és Tasnádi Istvánék tévésorozata, úgy a Diszfória is fontos társadalmi mondanivalóval bíró alkotás, ami érezhetően azzal a céllal készült, hogy jobb belátásra bírja az előítéletekkel, és gyűlölettel teli embereket.
Nagy Borús Levente és a Vertigo Média közös munkája remek stílusban és kétségkívül hatásos hangvételben érvel az elfogadás, és a szexuális szabadság mellett, amit a sematikusságot messziről elkerülő filmnyelvvel ér el.
Nagy Borús 2021-ben rendezte első rövidfilmjét, az egysnittes Tantrumot, Nagy Zsolt főszereplésével, amelynek egész estés verziója, az Éger az év második felében érkezik a hazai mozikban. A filmben a már említett főszereplőn túl feltűnik majd Péterfy Bori és Zsótér Sándor is. A Diszfóriával bizonyította, hogy érdemes odafigyelni rá, hiszen nem fél érzékeny témához nyúlni, ráadásul azokhoz egyediségre törekvő víziót is képes kapcsolni.
A Diszfória elérhető az HBO Maxon.
