Három végletekig különböző férfi járja a pusztuló várost egy személyiségétől megfosztott, metálra csiszolt Csajkán. Berlioz (Eperjes Károly), aki a saját anyját is eladná egy nagyobb köteg bankjegyért, Verő (Varga András), kinek izomkötegei alá némi lélek is befészkelte magát, és Eckermann (Kistamás László), vagyis a gyermeklelkű Felhőcske, akinek teljesen mindegy, hogy mi lesz holnap, elég, ha víz folyik a csapból. Mindegy neki, mert az éterien (és a kádban töltött napjai miatt testileg is tökéletesen) tiszta Felhőcske nem érzi jól magát a jelenben. A hozzá hasonlóan lebegve vegetáló figurákra mondják felénk, hogy csak egy paraszthajszál tartja a földön, és mire a film végére érünk, a szél tényleg a szőke sörényt lobogtatja majd. Felhőcske felszín alatti víziókhoz menekül egy műanyag játékokkal és életre kelt mesehősökkel telepakolt világba, ám a kezdeti idill ellenére minden kisiklik – főleg a kisvasút meg az élet.
"Itt is van olyan jó, mint máshol"
Hogy a díszes kompánia hogyan talált egymásra, az sosem derül ki. Mindössze annyi biztos, hogy a nagyváros betonlabirintusában tekergő patkányoknak, vagyis Berlioznak és Verőnek szükségük van Felhőcske agyára és a mindentudó számítógépére, amely majd segít pénzhez jutni. Hármójuk személyisége nem kiforrott, csak együtt működnek megfelelően, közösen tesznek ki egy teljes ént. Amint a képernyőn felvillan a fatális hiba, az egység megbomlik, és elvesztenek mindent, ami a pusztuló világban tartja őket. Az sem lényeges, hogy az ember hogyan jutott a kibelezett gyárépületek és földalatti bűnbarlangok jelenébe. Nem volt zombiapokalipszis, sem atomháború, nem hullott savas eső – a valamiről, ami idáig juttatta a szereplőket, csak az akcentussal tájékoztató hangosbeszélő árulkodik, mint ahogy arról is, hogy ez a bizonyos valami még most is tart, vagy legalábbis készül eltakarítani saját nyomait. A lakásnak használt omladozó épületek bontásra vannak ítélve, de hogy mi van rajtuk kívül, arról csak a szép új világba tartó repülőgép árulkodik.
A helyszín mégsem univerzális, minden mocsokkal teleszórt, szürke négyzetméteréről ordít a kelet-európaiság. És Kelet-Európában az igazán high-tech Mad Max-i jelmezek helyett csak olcsónak ható, fakó ruhák akadnak. A színek egyedül Felhőcske víz alatti látomásaiban merészkednek a képernyőre, a jelenben (jövőben?) kopottak, és hidegek, épp úgy, mint a világ, amit megfestenek. Az egyetlen színfolt a Szervita téri templom valószínűtlenül zöld gyepe, és a kissé szabados naiva, Esztergályos Cecília fehér szőrmebundája. Bár utóbbin minden mocsok meglátszik. Ehhez a kilátástalan monokrómhoz jön még Szemző Tibor, Másik János meg a jövő zenéje, ami ma már inkább nosztalgikusnak, mint újszerűnek hat. A nosztalgia pedig bármire irányulhat.
Mi jut eszedbe arról, hogy Meteo?
A színészi játékra nem lehet megfelelőbb szót találni a zsigerinél - Eperjes Károly mariachi-Berlioza épp annyit ripacskodik, amennyit kell, Varga András Verője talán a legszerethetőbb figura, Kistamás László pedig olyan hitelesen mondja ki, hogy ’csipesz’, mintha egész életében erre készült volna. Esztergályos Cecília pedig egyszerűen imádnivaló a kissé szabados, affektáló titkárnőcske szerepében. Nem csak a főbb szereplők, de a helyszínek, a statiszták és a tárgyak masszája is hibátlan, minden arc, minden kellék a helyén van, egy pillanatig sem hat megcsináltnak. Bár az alkotók például a Szárnyas fejvadászt, vagy a már megidézett Mad Maxet emlegetik, Ridley Scott és George Miller mellett van még valaki, aki, ha csak nagyon rövid időre is, de felbukkan a színen. Monory Mész András triójának első Csajka-túrája a katakombapiac zónájába vezet, a fekete kutya pedig hamar megtalálja a helyét a díszletben. Ám ahelyett, hogy mintákat és előképeket keresnénk, és hosszú bekezdésekben elemeznénk, hogy mit akart mondani a szerző, foglalkozzunk inkább a frissen megjelent DVD-kiadás lényegével, a majd egyórányi extrával. Az extra kontent alkotói (vagyis maga a rendező, Szabó Gábor operatőr, Fazekas Eszter és Moldován Márton) egy nagyon egyszerű kérdést tettek fel az filmeseknek és a színészeknek. Mi jut eszedbe arról, hogy Meteo? A forgatókönyvíró Bereményi Gézának például a francia időjárás-jelentés, Sándor Pál producernek pedig egy nagyon szerethető és egy nagyon taszító világ.
A Meteo története nem korhoz kötött, Másik Jánosnak például fogalma sincs arról, hogy mikor készült a film. Bemutatásakor még a saját zsáneréből, a holnapfilmek közül is kilógott, mert bár minden figurája sajátos módon értelmezi a jövendőt, közös bennük, hogy saját elveszettségüket nem dühvel és agresszióval, hanem természetesen, sőt kedvesen fogadják. "A ködevők és az álomkergetők időszakát”, vagyis a film közeli jövőjét, a rendszerváltás utáni éveket nemcsak Berlioz, Verő és Eckermann, de minden alkotó és szereplő is máshogy élte meg. Volt, aki gombfocizott, volt, akinek a film jobban megmaradt, mint a nagy felfordulás.
Az önmagában is elég erős, és erősen allegorikus film mellé az extrákban gyakorlatilag egy nosztalgiázó werket kapunk. Senki nincs a forgatáshoz öltözve, de mindenkinek úgy csillog a szeme, ha a Meteoról beszél, mintha a monológja végén mehetne vissza dolgozni. Kiderül például, hogy miért kellett Zsótér Sándor látványtervezőnek az órájáról a filmbéli szemétdombhoz rohannia, mi történt, amikor a friss jogosítvánnyal vezető Kistamás először ült a Csajka volánja mögé, vagy miért volt szükség a színátviteli görbe mesterséges elrontására. És a közel egy óra végére az is, hogy a filmnek azért van lelke, mert épp a megfelelő emberek csinálták.
A készítők óvakodtak a szándékos és konkrét politikai utalásoktól, mert nem volt rá szükségük. Olyan pontosan kapták el a valami (nevezzük akár változásnak, rendszerváltásnak, csalfa reménynek) jellegét, hogy semmit sem kellett mondaniuk. „Álljunk meg az első helyen, ami megtetszik” – kéri Esztergályos. „Akkor ez egy hosszú út lesz”, feleli Berlioz, és válaszában minden benne van.
A Meteo jóslat volt negyedévszázada, és jóslatként cseng ma is. 25 évvel ezelőtt a készítők még nem tudhatták, hogy egyszer majd utoléri magát, de még akkor is tud újat mondani. Pedig posztapokaliptikus kultfilmeket évtizedekkel később visszanézni kockázatos vállalkozás. A végén még kiderül, hogy nem is a jövő olyan nyomasztóan ismerős, hanem a jelen.
