Egy Alekszej Leonyidovics Pazsitnov nevű szovjet számítógép-mérnök 1984 júniusában nem csak egy szimpla programot, hanem egyenesen történelmet írt orosz gyártmányú Elektornika 60 komputerének monokróm képernyőjén. Logikai játékának lényege annyi volt, hogy a lefelé hulló geometriai formákat az ember egy vonalban helyezze el, és így eltüntesse a felhalmozott sorokat. A szoftver annyira addiktívnak bizonyult, hogy Pazsitnov és munkatársai teljesen ráfüggtek, annyit játszottak vele munkaidőben, hogy az már a felettes elvtársaknak is feltűnt. A kezdetleges program története ennek ellenére nem ért korai véget a moszkvai laboratóriumban, alkotója sem nyert szibériai nyaralást, hanem a játék némileg csiszoltabb verziója hamarosan — a szoftvercsereberében élen járó Magyarországon keresztül — Tetris néven került be a köztudatba az egész világon.
Manapság persze teljesen természetesnek tűnik, hogy egy videójáték egy időben, egyszerre az egész világon megjelenik és sikert arat — hiszen a filmipart is leköröző, több mint százmilliárd dolláros iparágról van szó — a hidegháború utolsó évtizedében viszont még hallatlan volt, hogy holmi orosz programocska nemcsak átjut a vasfüggönyön, hanem le is tarolja az egész szórakoztatóelektronikai piacot, nagyjából minden számítástechnikai eszközön megjelenve.
Ezt a sztorit választották alapul a Tetris című film alkotói, köztük az Apple filmstúdiója és a korábban a Mocsok című, pofátlanul szórakoztató Irvine Welsh-adaptációt és a Stan és Pant rendező John. S Baird. A skót rendező filmjében tehát a játék orosz alkotója csupán egy mellékalak, a főhőse a Tetrtist világszinten ismerté tévő szoftverimportőr, Henk Rogers, aki Pazsitnovval együtt a mai napig vezeti a játék jogait értékesítő Tetris Companyt. Rogers önmagában is érdekes figurának tűnik, akinek kalandos élete volt, eredetileg Hollandiában született, New Yorkban nőt fel, Japánban telepedett le és alapított családot, majd San Franciscóban lett belőle dollármilliomos.
A főhős életének nagy dobása viszont úgy tűnik, nem volt elegendő Bairdék számára, akik a valós sztorit minden hidegháborús thriller kötelező kellékeivel habosították föl. Érthető, hogy egy valójában szürke jogi hercehurcákról szóló történetbe próbáltak több izgalmat csempészni, de az ismerős műfaji elemeket nem sikerült izgalmasan beleilleszteni a közel kétórás életrajzi filmbe. Azért viszont tehettek volna többet, hogy a nézőt jobban érdekeltté tegyék a Tetrisért folyó játszma kimenetelében.
Rogers egy elektronikai expón figyel fel a saját fejlesztésű játékánál sokkal nagyobb figyelmet kapó Tetrisre, percek alatt beleszeret, és minden tőkéjét arra áldozza, hogy a Nintendóval szövetkezve megszerezze a forgalmazásának jogait. Ennek az útjában viszont ott áll egy hasonló terveket forraló brit mágnás és persze maga a szovjet állam is, akik az állami alkalmazott Pazsitnov kreációját birtokolják.
A Kingsman-filmek gettó-James Bondja, Taron Egerton kefebajusz és turtleneck pulóver mögé rejtve egy elképesztően sótlan, kéztördelő figura, aki az első fél órában fejvesztve rohangál Európa, Ázsia és Amerika között, különböző pénzemberekkel találkozik, hogy megpróbálja kibogozni a Tetris különböző verzióinak átláthatatlanul összegabalyodott jogi státuszát. Különösebb humorérzék, ravaszság vagy karizma híján viszont nincs benne semmi feltűnően érdekes, csupán egy színtelen üzletember, aki nagyobbat akar harapni az almából, mint amit meg tud rágni. Képzeljünk el egy Jerry Maguire-t, akinek valamikor annyira ráléptek a tökeire, hogy képtelen bármiféle lelkesedést kelteni még a legszerencsétlenebb ügyfelében is.
A videójátékok története iránt érdeklődő kisebbségnek jut pár apró érdekesség, de ezeket az easter eggeket az alkotók nem viszik túlzásba — valószínűleg igazuk van abban, hogy a többségnek nem túl izgalmas, vagy egyáltalán világos, hogy mi a különbség egy játék Nintendo vagy Sega verziói, a játéktermi és a konzol kiadások között. Érdemi cselekményről onnantól beszélhetünk, amikor Rogers, a közvetítőket és a hivatalos csatornákat megkerülve Moszkvába utazik turistaként, hogy aztán személyesen próbálja nyélbe ütni az ruszkikkal az üzletet.
A szovjet számítógépes intézet vezetőjének azonban nem akaródzik eladni a kapitalista disznóknak a Tetrist, ráadásul egy brit milliomos arrogáns fia és egy tisztességtelen, magyar származású licencvadász (a magyar mondatokkal is megpróbálkozó Toby Jones) is pályázik a játékra. Az ember gyorsan belezavarodik abba, hogy ki veheti meg, ki nem veheti meg és ki lopta el a Tetris jogait, de a filmnek legalább ad egy kedvelhető szálat Rogers és a szovjet diktatúra vasöklének szorításában élő Pazsitnov (Nikita Yefremov) barátságának szárba szökkenése, akik rokonlelkekre találnak egymásban.
Az igazi zavart viszont az okozza, hogy a film sosem tudja eldönteni, hogy thriller vagy szatíra szeretne lenni, miközben mindkettőnek lapos. A végóráit járó, valutára kiéhezett Szovjetuniót az egymástól elválasztott tárgyalótermek között cikázó orosz bürokrata személyesíti meg, a külföldi vendégek olyan természetességgel bazdmegelnek és büdös komcsiznak a jelenlétében, mintha a Sztálin halálában lennének, de ezen kívül a filmen nem nagyon lehet nevetni.
Persze alapvetően komikus helyzet, hogy egy videójáték körül majdnem nemzetközi incidens alakul ki, amibe belekavar a KGB is, de mindezt meglepően komolyan adják elő - annyira, hogy végül még egy autós üldözést és Gorbacsovot is képesek belekeverni. A kommunizmus kritikájába viszont az már nem fért bele, hogy az egész rendszert teljesen romlottnak ábrázolják, a kártyákat egyetlen(!), másodvonalbeli kémfilmekből szalajtott, korrupt központi bizottsági tag kavarja.
A Tetris sajnos más szempontból sem túl fantáziadús. Míg a filmzenét egy “80-as évek örökzöldjei” válogatás-kazi pótolja, a képi igényességében a “streamingre jó lesz” érvényesült, unalmas, szürke filter hivatott megteremteni a keleti blokk szürkeségét a nyilvánvalóan nem moszkvai utcákon és lakótelepeken rögzített jelenetek során, és ezt a jópofának szánt pixelanimációs átvezetők sem tudják ellensúlyozni – pedig még egy magyar útlevél is felbukkan bennük, igaz, hogy a Népköztársaság címere helyett a maival.
Az eredeti videójáték világsikeréhez kellett, hogy egyszerű, önazonos, a játékmenetet egy ötéves és egy nagymama is ugyanolyan könnyen elsajátítja. A Tetris-film ezzel szemben nem éri be annyival, hogy egyetlen, jól kitalált dolog legyen, miközben nem állnak össze szép sorban az összedobált elemei. Ezt a történetet talán érdemesebb lett volna egy kreatív dokumentumfilmben elmesélni, ahova a pixelkelgrafikás "szintek" és a valós események olcsó rekreációiként ható kémfilmes betétek is jobban passzolnának.
A Tetris az Apple TV+ kínálatában látható.
