19:00-tól a Szabadiskolában

Szirtes János képzőművész, performer, zenész, a magyar kísérleti film állandó szereplője (Kálvária, Ex-kódex, Jégkrémbalett, Rocktérítő, A lakatlan ember, Glamour, Az alkimista és a szűz) huszonegynéhány éves filmes tevékenység után végre hivatalosan is debütál: rendezőként is jegyzi Tiszta lap című filmjét, melyet feLugossy Lászlóval (Önuralom, Neoszarvasbika) készített. Beszélgetésünk az utómunkálatok közepette zajlott.

- Hogyan merült fel benned a filmes önkifejezés igénye? Az egyedi, improvizatív performance és a rögzített kép közti médiumként, vagy tevékenységed dokumentálásaként?

- A mi generációnk sokféle lenyomatban rögzíti önkifejezéseit: képekben, írásokban, történetekben, fotókban. A performance soha nem önálló dolog, egy idő után mindig átalakul, sok esetben filmmé. Lehet úgy filmet készíteni, hogy dokumentáljuk a performance-t, és ezzel archiváljuk az életművet, de ez nem művészet. Ha újraéli és feldolgozza az alkotó a saját történetét, akkor ez már nem katalógus, hanem maga is műtárgy. Ez lehet festmény, lehet újabb performance: most mi filmet készítettünk. FeLugossyval közös performance-ainkból is beemeltünk néhány képet, elsősorban azokat, amelyek ezt a filmet ihlették. Az irreális elemek így valós, megtörtént esetek, a reális jelenetek pedig megjátszottak, vagy legalábbis rekonstruáltak.

- Felfogható a Tiszta lap performance-aid összegzéseként?

- Összegzés, de nem a performance-ainké. A többes szám nagyon fontos, hiszen ezt a filmet ketten csináljuk, alkotótársammal évtizedek óta termékeny és megtermékenyítő kapcsolatban állunk. A termékenység azt jelenti, hogy az együttlétből művek születnek, a megtermékenyítés pedig, hogy közös tevékenységeink dialógusából önálló művek születnek. Az előző feLugossy-filmekhez képest itt a történetmesélés dominál: elmúlt tíz évünk lenyomata arról, hogyan táplálkozik két ember egymásból, hogyan stimulálja vagy netán hátráltatja egymást. Ráadásul két olyan emberről van szó, akik saját magukra alapozzák művészetüket, felfokozottan élik át önmaguk egóját, nehezen engednek be mást önmagukba, de ezt nekik sikerül megvalósítaniuk. Ez nem a kecske és a káposzta esete, mindketten magunkénak érezzük a filmet, és nem is akarjuk kibogozni, hogy ki mit adott a filmbe.

Nem mindig munkamegosztásos módszerrel dolgozunk, de nem vagyunk féltékenyek egymásra és tudunk közösen is dolgozni. Jól példázza ezt a zenei munkásságunk: feLugossyé a Bizottságban, együtt pedig az Új Modern Akrobatikában.

- Szerepelnek is a filmben az ő zenéik?

- Szemző Tibor, efZámbó István és Wahorn András a film zeneszerzői, feLugossy pedig énekes.

- Nem ellentmondás, hogy kísérletező művészek történetcentrikus filmet készítenek?

- Nem, mivel mi már éltünk és dolgoztunk annyit, hogy legyenek történeteink. A sztori semmivel sem könnyíti a helyzetet, csak szórakoztatóbbá teszi a befogadást. A történetmesélést új kihívásként éltük meg. A film két különböző habitusú ember kalandos utazásáról szól, melynek ironikus végcélja a múltra való rátekintés. Nemcsak két ember különbözősége a téma, hanem az egy emberen belüli különbözőség is: a két főszereplőnek Lacának és Jánoskának egy-egy alteregója is van, Dojo és Jacek. A két-két alteregó lassan mintha találkoznának egymással, de a végén újra szétválnak.

- Mire utal a film címe?

- Egyik jelentése, hogy mindketten lezártunk egy alkotói periódust, és le kell tisztáznunk egy életszakaszunkat. A másik az, hogy minden léptékében mérhető. Egy bonyolultnak tűnő dolog mikrovilágába belépve minden kitisztul, egy fehér felület mélyére nézve pedig rájövünk, milyen gazdagság, káosz, új világ bújik meg benne.

- Performerként, szereplőként mind mások, mind feLugossy filmjeiben sokat szerepeltél.

- Önmagamnak vagyok előadója, ezért rendkívül érdekes valaki más történetébe bekerülni. Jelen esetben nagy színészi munkára nem volt szükség, hiszen önmagunkat adtuk, a filmet életünk részeként éltük meg. Mégsem dokumentumfilm ez, hiszen önmagunkhoz is eléggé elvontan viszonyulunk. A dokumentum ráadásul soha nem ragadja meg a lényeget, az atmoszférát, a jelenlétet, a közönséggel való kapcsolatot.

- Akkor ami utánad marad, az melléktermék?

- Nem, ami utánam marad, az egyrészt megmarad az emberekben, másrészt továbblépek rajta, harmadrészt pedig átalakul. A festészet, az írás, a filmkészítés nem dokumentáció, hanem az originális gondolatok reprodukálhatóvá tétele. Az eredeti mű megszületése eufórikus dolog, és ebbe beleavatódhat a közönség, de ők a világnak csak egy szeletét alkotják. A dokumentáció olyan, mint a kotta: attól még, hogy a művet megszületésekor csak Beethoven macskája hallotta, a zene él tovább.