Török-Illyés Orsolya: Vannak hiányosságaim a spontaneitás terén

Filmhu: Tegnap néztem a Macerás ügyeket, és eszembe jutott, hogy a 'pletyka szerint' a Ti megismerkedésetek Szabloccsal az a bizonyos udvari jelenet. Tényleg így volt?

Török-Illyés Orsolya: Igen, legalábbis hasonlóan. Egy buliban találkoztunk, a marosvásárhelyi vártemplomban. Hallottam róla, hogy a Simó-osztály odajött egy közös workshop-szerűségre, de én még akkor nem találkoztam velük. Megjelentem ezen a bulin, és Szabolcs rám mutatott. És mindaddig úgy tartotta a kezét, míg oda nem mentem és meg nem fogtam.

Filmhu: Mit gondolsz, hol lennél most, ha az osztályfőnökök nem szervezik meg ezt a találkozót?

TIO: Szerintem valahol egy erdélyi színházban - talán Sepsiszentgyörgyön - játszanám egyik szerepet a másik után. De végülis ez is megvolt. Az az igazság, hogy abban az időszakban, amikor Szabolcsot megismertem, már nagyon kezdett magamból abban a közegben elegem lenni. Nagyon váltani akartam, úgy éreztem, hogy elég abból a környezetből és a főiskolai struktúrából. Biztos, hogy előbb-utóbb valami szétrobbantotta volna ezt a világot, amibe beleszülettem, és amiben szinte magától értetődően következtek a dolgok. Ott laktam a főiskolával szemben, szüleim színészek, anyám ott tanított a főiskolán, és bármennyire is lázadtam ez ellen tinédzser koromban, végül mégis ebbe a világba sodródtam bele. Egy barátom, Kovács András Ferenc tanácsára mentem végül a Színművészeti Főiskolára, ő mondta, hogy ez olyan mint a himlő: túl kell esni rajta, ha ezzel akarok foglalkozni. Elkezdtem, de két év után teljesen kimerültem, azt éreztem, hogy csak azt ismételgetem, amit addig sem tudtam. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy történjen valami változás az életemben.

Filmhu: És nem hiányzik az erdélyi közeg, illetve a 'valahova tartozás', a társulatban való munka?

TIO: Ilyen szempontból nincs bennem semmiféle nosztalgia, mert pontosan ezek voltak azok a dolgok, amik fojtogattak. Azokkal az emberekkel, akik fontosak voltak számomra, ma is tartom a kapcsolatot, az osztályvezető tanáraimtól kezdve a kollégáimon keresztül csomó mindenkivel. Azok a városok is fontosak nekem, bizonyos értelemben, de a társulatban létezésben volt részem két évig, Sepsiszentgyörgyön, és az nem igazán az én világom. Talán azért, mert szeretek egyszerre egy dologgal foglalkozni, de azzal nagyon. És lefárasztott, hogy egyik előadást csináljuk a másik után, nagyon kimerített, hogy folyamatosan színpadon vagyunk. 

Filmhu: Akkor a film a te első számú közeged?

TIO: Ezt így nem mondanám, a színház is közel áll hozzám, csak nem nagy általánosságban, hanem ha felmerülne bennem, hogy szeretnék egy bizonyos fajta előadást látni, amit nem látok magam körül. Körülbelül így szokott nálam körvonalazódni, hogy mit szeretnék csinálni, hiányérzet generálja, ami az aktuális állapotomból következik, és úgy érzem, hogy talán másoknak is van erre igényük. Nekem nagyon nagy reveláció szokott lenni, ha olyan előadást, filmet látok, amire épp a lelkemnek szüksége van. Kicsit olyan, mintha én fedeztem volna fel azt.

Filmhu: Tehát nem szerepekben gondolkozol, hanem 'nagyobban'?

TIO: Egyáltalán nem. A főiskolán is valahogy 'magamra húztam' a szerepeket, soha nem azon gondolkoztam, hogy nekem hogyan kéne ahhoz alakulni, hanem azon, hogy hogyan tudom az adott  szerepet magamhoz, a saját egyéniségemhez tapasztani.

Filmhu: Érdekes volt újranézni Szabolccsal közös filmjeiteket. A Macerás ügyekben benne van a megismerkedésetek, illetve arról szól, hogy jön egy nő, aki fenekestül felforgat mindent. És valahol a Tamara is erről szól, csak más közegben, más hangsúlyokkal. Abban az időszakban mennyiben folytál bele a történetekben, és most hogyan kell elképzelnünk az előkészítési folyamatban játszott szereped?

TIO: Amit először láttam Szabolcstól, az a Necropolis volt, és nagyon nagy hatással volt rám. Kevés kortárs film jutott el hozzánk, mert nem nagyon volt hol megnézni őket. Amit láttunk, azt is éjszaka, amikor másolt kulccsal belopództunk a főiskolára filmet nézni. De ezek is régebbiek voltak, amiket az Odeon akkoriban kiadott, és a videotárba bekerültek. Szinte semmit nem láttam, ami teljesen 'mai' lett volna, és a Necropolis teljesen letaglózott, amikor Szabolcs megmutatta. Egyáltalán, a tény, hogy ez a csávó csinálta ezt a filmet, illetve a színészi jelenlétnek az a teljesen másfajta dimenziója, amihez semmi közöm nem volt, hiszen abszolút a klasszikus színházi világban mozogtam. A következő reveláció az volt, hogy Szabolcs mennyire megosztja ezeket a dolgokat, természetes volt számára, hogy engem is bevon minden ötletébe és minden gondolatába, és ez nagyon inspirálólag hatott rám.  A legelső közös munkánk a Kicsimarapagoda volt. Azután elkezdtünk egy másik filmet, amiből két jelenetet le is forgattunk, gerilla módon. Azt hiszem, ezeket soha nem hívattuk elő, mert nem volt rá pénzünk. Az a lényeg, hogy holnap estig volt a címe.  Teljesen kész forgatókönyv volt, és azt már együtt írtuk, méghozzá úgy, hogy egyikünk írta valameddig, és a másik onnan folytatta. Ez leginkább egy játék volt, a saját szórakoztatásunkra csináltuk. Ekkor szoktam rá a dohányzásra: ültünk a hideg lakásban, és mindig, amikor elakadtunk, Szabolcs közölte, hogy "na, én elszívok egy cigit, te meg írd meg ezt a részt". És a sokadik ilyen után úgy döntöttem, hogy inkább én is elszívok egy cigit. (nevet) Amikor Sepsiszentgyörgyön dolgoztam, Szabolcs is ott élt nagyrészt velem, sőt, Peer Gyntöt is játszott ott.  Akkor írta a Macerás ügyek-et, emlékszem, hogy megkínlódott vele rendesen. Nagyon érdekelte ez az erdélyi közeg, mindig elkószált valamerre, és mindig talált valami érdekeset - a Bibliothéque Pascal is abból az időszakból eredeztethető. Szóval sehogy sem tudott a dolgára koncentrálni, úgyhogy volt, hogy megkért, hogy zárjam be a szobába. Betettem neki két üveg ásványvizet, meg másik kettőt, amibe pisilni tud, és rázártam az ajtót. Persze hazafelé már messziről láttam, hogy az ablakban ül és nézelődik. (nevet) Akkor is mindig elmondta, hogy hol tart, mivel küzd éppen. A Macerás ügyek-ben ki is vagyok írva, mint forgatókönyvíró, de nincs ennek különösebb jelentősége. Valóban volt benne néhány jelenet, amit én írtam, de ezt már nem is igazán tudjuk, hogy mi-kinek pattant ki a fejéből, nem tartjuk számon, nem is lehetne nyomon követni, hogy mi inspirálta ezt vagy azt a dolgot. Később Szabolcsnak olyan rutinja lett az írásban, hogy én kihátráltam ebből, mert, ha van valami ötletem, azt ő sokkal gyorsabban és ügyesebben megírja, mintha én tenném.

Filmhu: És a Fehér tenyér esetében ugyanannyira bevonódtál, mint azoknál a filmeknél, amelyekben játszol?

TIO: Abszolút, sőt, akkor sokkal inkább, hiszen volt rálátásom az egészre. Ha játszom a filmben, akkor egy idő után eltávolodom ettől a 'nagy közös részétől', körülbelül a gyártási-előkészítési szakaszban. Ez egyfajta védekezés, mert nagyon megnehezítem a saját dolgomat, ha nem így teszek. Mondok erre egy példát. A Bibliotheque Pascal keret-jelenetét forgattuk, ami érzelmileg nagyon nehéz feladat volt, mert egy nap alatt vettük fel a tíz perces jellenetet, és ez azt jelentette, hogy reggeltől-estig ugyanabban az állapotban kellett lennem, nem lehet abból kilépni. Közben fél füllel hallottam, hogy van valami nyersanyag probléma. Abban a pillanatban nekem blokkolnom kellett ezt az információt, hogy semmilyen hatással ne legyen a munkámra, ne görcsöljek rá arra, hogy kevés a nyersanyag, és nekem itt nagyon gyorsan, nagyon hirtelen valami nagyon jót kell alakítanom. Mindenképp más ez a helyzet, mint egy olyan színész esetében, aki beugrott egy napra, vagy akár főszerepet játszik, de nem kötődik olyan szorosan a produkcióhoz. A Fehér tenyér-nél a vágás során is többször bementem, tudtam véleményezni a dolgokat. Ha a Bibliothéque Pascal-nál belépek a vágószobába, akkor valószínűleg azt mondtam volna, hogy ha lehet minden jelenetet vágjatok ki, amiben benne vagyok! (nevet)

Filmhu: Azt mondod, hogy ki kell zárni bizonyos dolgokat. Ugyanakkor több jelenetben szerepel a filmben lányotok, Lujza, ami azt feltételezi, hogy bizonyos forgatási napokon egyszerre kellett anyaként és színésznőként helyt állnod, ami számomra elképesztően nehéznek tűnik. Hogyan lehet ezt kivitelezni?

TIO: Ne tudd meg. Ráadásul, amikor elkezdtük a filmet, Lujza 3 és fél éves volt. Azóta eltelt két év, most már más a helyzet, más szinten van szellemileg és fizikálisan is. Amikor elkezdtük a forgatást, a 400 statisztás bábozós nagyjelenettel kezdtünk, ott volt Lujza, és éjszakában forgattunk. Ott vért izzadtam. Ráadásul rettenetesek voltak a körülmények, nagyon hideg volt, esett az eső. És a gyerek, ha jelen van, az agyad nyolcvan százalékát lefoglalja. Én mindig arra figyeltem, hogy Lujzával minden oké legyen, tudja, mi a dolga, mi a kelléke, ne egye meg a kürtöskalácsot, csak annyit, amennyit az előző jelenetig megevett belőle. És akkor elhangzott, hogy "tessék", és rájöttem, hogy nekem is feladatom van. Rettenetesen nehéz volt, ugyanakkor nem lett volna könnyebb az sem, ha  egy idegen gyerekkel kell létrehozni azt, ami a vásznon látszik a mi kapcsolatunkból. Az sokkal több időbe és energiába került volna.

A cikk folytatódik, lapozz!

---

Filmhu: Nem megterhelő, hogy az életetek folyamatosan az adott filmterv körül forog? Hogy semmilyen szinten nem választható szét a munka és a magánélet?

TIO: Nagyon megterhelő, de ez az életünk. Ebből élünk, ez foglalkoztat bennünket, a nap 24 órájában, és ez természetes módon alakult így. Bármikor előfordulhat az, hogy épp mosogatok, és Szabolcs előáll a kérdéssel, hogy "És az hogy Made in Heaven?"  - én meg erre: "Tessék?" - "Hát, hogy mi lenne, ha ez lenne a film címe?". Nem is tudom ezt másképp elképzelni. Hogy félretesszük a gondolatainkat, és megyünk nyaralni? A tengerparton fekve is tudunk erről beszélgetni, és ez nem teher. Ha valamelyikünknek mégis az, akkor a másik azt érzi.

Filmhu: Többször nyilatkozta Szabolcs, hogy nehezen viseli, hogy a forgatás során szinte semmi sem úgy történik, ahogyan elképzelte. Téged is feldühítenek, blokkolnak vagy inkább inspirálnak a váratlan helyzetek?

TIO: Lehet, hogy Szabolcs ettől retteg, de közben pedig szerintem ebben a legjobb. Ő mindent így csinál, gyakorlatilag ez a módszere, hogy a káoszból rá tud mutatni, hogy most ez kell vagy az kell, tud igeneket és nemeket mondani, rendet teremteni, irányt mutatni. Pont azt kérdezte az előbb egy újságíró, hogy mi Szabolcsban a legidegesítőbb - mert hogy ő hozzám irányította ezzel a kérdéssel. Mondtam,  hogy az idegesít, ha késik, illetve az van, hogy én egészen másképp működöm ezen a téren. Ha tíztől van ez az interjú, akkor én szeretek hamarabb itt lenni, meginni egy kávét, és várni téged. Hogy fel tudjam fogni, hogy te vagy az, aki belépett, veled fogok beszélgetni. Ne az legyen, hogy ideérek, azt sem tudom, mi van, lezavarjuk, és másnap meg sem ismerlek az utcán, mert fel se fogtam az egészet. Akkor a saját gondolataimat sem tudom vállalni. Én sokkal komótosabb vagyok, ő viszont hiper gyorsan reagál. És pontosan azért, mert úgy érzem, hogy vannak hiányosságaim a spontaneitás terén, ezért nekem nagyon jó tanulási folyamat a Szabolccsal való lét, mert ő gyakran állít váratlan helyzetek elé. Az, hogy megismertem Szabolcsot, és ezt az egész társaságot - Szabó Domokost és Nyitrai Illést és a többieket - megváltoztatta a munkához való hozzáállásomat. Nekik olyan zsigeri hozzáállásuk volt az élethez is és a munkához is, ami nekem teljesen újszerű volt. A gátlástalanság és a szemérmesség különös fúziója, ami a létezésükre jellemző, teljesen felforgatott bennem minden addigi értékrendet. Megtanultam, hogy merjem felvállani saját magam, mert azt, amilyen vagyok, senki nem veheti el, és ha mindent őszintén vállalok, akkor gyakorlatilag nem érhetnek kellemetlen meglepetések.

Filmhu: Említetted, hogy a főiskola közege száz százalékosan a színházról szólt, csak érintőlegesen találkoztatok a filmszínészettel. Viszont a Bibliothéque Pascal kapcsán, illetve korábban is több kritikus megfogalmazta, hogy a román és erdélyi magyar színészek játéka sokkal hitelesebb, zsigeribb és eszköztelenebb, mint a magyar színészeké, és részint e miatt is jobb a Bibliothéque Pascal és az új román film, mint a hazánkban készülő mozik. Mit gondolsz, mi az oka ennek?

TIO: A román színészekre nagyon jellemző ez a sokkal zsigeribb, természetesebb hozzáállás. A Marosvásárhelyi főiskolára egyébként sokkal inkább a budapesti főiskola van hatással, szóval ott nem a 'román iskola' volt az irányadó. Nálunk a főiskolán feladatokat kellett végrehajtani, mesterséget tanulni sablonok mentén, a saját egyéniségünk, személyiségünk elsorvasztása mellett. Viszont Szabolcs hozzáállása sokkal közelebb áll  a román munkamódszerhez, van rokonság a kettő között. Rendkívül sokrétű, hogy ez miből tevődik össze. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, hogy az egyik kizárólag agyi hozzáállás, a másik pedig  elsősorban gyomortájéki. És ez mind színpadon, mind filmen másféle megnyilvánulást eredményez. A '90-es évek elején nagyon nagy hatással volt rám a román színház és film, mint például a Pintilie, Daneliuc filmek. Nagyon erős filmek és előadások készültek akkoriban, amikor a '90-es évek elején visszatértek a nagy román rendezők, akik korábban elmenekültek onnan. Volt, hogy egy-egy Andrei Serban vagy Silviu Purcarete előadásért utaztunk Bukarestbe. Ezekben a darabokban és filmekben azok a színészek szerepeltek - Oana Pellea, Mihai Constantin, Razvan Vasilescu - akik a Bibliothéque Pascalban is játszanak.Vagy Gheorghe Dinica, a Fehér tenyér edzője. Számomra ők voltak az ikonok, ezért az, hogy most velük játszhattam, hihetetlen élmény volt. Amikor ott ültem a vonaton Razvan Vasilescuval, átvillant az agyamon, hogy az életben nem gondoltam volna, hogy én ezzel az emberrel fogok együtt dolgozni.

Filmhu: A forgatást megelőző időszak 'szimbiózisa' után kellenek még instrukciók a forgatás során?

TIO: A forgatás szinte már csak technikai dolog. Szabolcs nagyon jól előkészíti a terepet, rengeteg időt tölt el a színészeivel - nem feltétlenül próbákkal, hanem pusztán együttléttel, egymás feltérképezésével. Később a szerint igazítja a karaktereket, ahogy kezdi megismerni a színészeit. Nagyon fontos neki a ráhangolódás, az, hogy a forgatás idejére már tényleg fél szavakból értsük egymást. Így tényleg nagyon flottul történik minden.

Filmhu: Mondtad a szemlés sajtóvetítés után, és most is, hogy Szabolcs mindig meg tud lepni. A forgatás során is jellemző ez? Visszatartotok egymástól ötleteket, hogy a meglepetés erejével hasson?

TIO: Tulajdonképpen igen. Egy idő után már nagyon szemérmesen kezeljük ezt a dolgot. Nem is volna jó, ha kioltanánk olyan energiákat, amikkel ott, abban a pillanatban kell egymásra hatni. Egy karaktert sok esetben az határoz meg, hogy mit hogyan csinál. Ha előre ezeket a hogyanokat túlbeszélnénk, akkor valami lényeges dolog veszne el. Ez olyan, mint amikor kiöntenek egy bronz-szobrot. A forgatásra már elkészül, csak nem látjuk, mert le kell fejteni róla a burkot. Az persze izgalmas, hogy valóban úgy fog-e kinézni, ahogyan mi ketten elképzeltük. Nekem is megvan a saját filmem, ami az agyamban pörög, és az közel sem az, mint a Szabolcsé, de ez is jó, hogy a két dolog tud egymásra hatni. Amikor meglátom a leforgatott jeleneteket, mindig meglepődök, mert teljesen másképp képzelem el. Sokszor lenyűgöz, hogy Szabolcsnak mennyivel gazdagabb a fantáziája.

Filmhu: Érdekes, hogy azt mondtad, hogy a Bibliothéque Pascal is a sepsiszentgyörgyi időszakhoz kötődik, mert én nagyon erős hangulati köteléket érzek a Macerás ügyekkel és a Tamarával, de Szabolcs ezt visszautasította, amikor a Szemlén beszélgettünk.

TIO: Szerintem is leginkább azokhoz hasonlítható. De, ha megnézed, hogy egy-egy film után miből akar kilépni, és ahhoz képest valami mást csinálni, akkor minden filmje kapcsolódik egymáshoz. Úgy érzem, hogy Szabolcs életművében nagyon szépen épülnek egymásra ezek a filmek, kristálytisztán lekövethető az út, amin jár.

Filmhu: Az eddigi filmjeiteken világosan látni, hogy mely életszakasz vagy történés inspirálta, miben gyökeredznek. A Pascalban viszont nem látom a közvetlen kapcsolatot sem Szabolccsal, sem veled. Te hogyan vélekedsz erről, és arról a tényről, hogy Szabolcs egy ilyen 'női filmet' csinált?

TIO: Szerintem Szabolcsnak mindig szüksége van arra, hogy feldolgozzon valamit, például a Fehér tenyér-rel az életének azon szakaszát, vagy egy adott lelkiállapotot. És pontosan a Fehér tenyér és az Off Hollywood után - amik nagyon gyötrődő, személyes filmek voltak - talán kellett neki egy mese, egy olyan történet, amihez nem kötődik annyira. De erről ő jobban tudna beszélni. Érdekes, hogy azt mondod, hogy női film, ez még ennek kapcsán nem jutott eszembe.

Filmhu: Pedig én már-már feminista filmnek éreztem, tekintve, hogy a gyerek apján és a gyámügyis pasin kívül nincs egy férfi sem a filmben, aki ne lenne velejéig romlott...

TIO: Érdekes, mert volt, aki pont az ellenkezőjét mondta - főként Nyugat-Európában - hogy egy nőt ennyire nem lehet kihasználni, és hogy szexista a film. Voltak olyan vélemények, hogy Szabolcs perverz, és szinte élvezkedik azon, hogy ezzel a nővel miket csinálnak - pedig a hangsúly pont azon van, hogy Monának ezt mindenképpen túl kell élni, bármi áron, a gyerek miatt. És ez klasszikus női hozzáállás.

 

Filmhu: Az álom hangsúlyos szerepe a filmben a történetből adódott, vagy valamelyikőtöknek van valamiféle különös kötődése az álmokhoz?

TIO: Szabolcs vonzódik a furcsa, misztikus dolgokhoz, de nem emlékszem, hogy ez az álom dolog pontosan hogyan jött. Arra emlékszem, hogy a tűzoltózenekaros részen nagyon sok agyalás volt, hogy ez hogyan álljon össze, és amikor Szabolcs előállt ezzel a verzióval, mindekit sokkolt.  A jelenet kapcsán bennem egy olyan igény volt, hogy valami nagyon váratlan dolog következzen, ami az egész filmet kifordítja a sarkából. Tehát ahhoz van némi érzékem, hogy mi hiányzik onnan, de Szabolcs tudja kitalálni a hogyant.

A cikk folytatódik, lapozz!

---

Filmhu: Mennyi van a filmben az életetekből, Lujzával való viszonyodból, és mennyi van Mona karakterében belőled? Az ő ösztönösségét és szemlélődő voltát valamiért hozzád kötöm, de lehet, hogy tévedek....

TIO: Én ennél aktívabb vagyok, erőfeszítést igényelt, feladat volt számomra Mona karakterének megformálása. Egészen másfajta jelenlétet kíván az, ahogyan Mona részese egy eseménynek, mint például az Off Hollywood főszereplője, Adél esetében. Mona inkább egy katalizátor, Adél pedig ennek pont az ellentéte, ő folyamatosan mozgásban van, és mások 'pörgetik'. Ezért nagyon jó volt nekem, hogy megcsináltuk az Off Hollywoood-ot a Bibliothéque Pascal előtt, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem, mert ott kiáramlik a feszültség Adélból, és ebből meg tudtam azt tanulni, hogy hogyan viselkedik egy ellentétes karakter.

Filmhu: Te konzekvensnek érezted azt Mona karakterében, ahogyan a bordélyban reagál, illetve nem reagál a helyzetre? Végeredményben a kislánya kell ahhoz, hogy megmeneküljön.

TIO: Mona igazán nagy lépéseket semmilyen irányba nem tesz, tulajdonképpen az egész történet folyamán sodródik. Ami szerintem benne 'forradalmi', vagy karakteres, hogy mer sodródni - manapság ez nagyon sok emberből hiányzik. Manapság minden helyzetre bebiztosítjuk magunkat, minden oldalról ki vagyunk párnázva. Általában biztonsági játékot játszunk, de szerintem - legalább az élet bizonyos időszakában - fontos ennek a sodródásnak a megtapasztalása, vagy legalább az, hogy egy film által belekerüljön az ember egy ilyen minden mindegy állapotba. Ez egy klasszikus főszereplői hozzáállás, ha belegondolsz - jelen van, de hagyja, hogy történjenek vele a dolgok.

Filmhu: Azt gondolnám, hogy ti is előbb ültök le az IKEÁ-ban egy tökéletesre berendezett étkezőben, mint, hogy ennek megszerzése lenne az első számú cél....

TIO: Igen, ahogy elnézem az életünket, valóban egy illúzióban élünk. (nevet) Valószínűleg sajátunk ez a hozzáállás, és ez az, ami újra és újra élményekhez, meglepetésekhez juttat. Nem mondom, hogy keressük a bizonytalan helyzeteket, de nem kerüljük meg, ha épp úgy jön ki a lépés. Ha csak az utazásainkat vesszük: általában beülünk a hosszú autónkba, ami hátul ággyá alakítható, és elindulunk valamerre. Ha megkívánjuk, és van is rá pénzünk, akkor lehet, hogy a következő éjszakát egy jó szállodában töltjük, az azt követő napon pedig megint az autóban alszunk, egy temető parkolójában. Az életünk is kicsit ilyen, egyik nap még Berlinben tapsol nekünk nyolcszáz ember, másnap meg fát kell vágni, be kell gyújtani a kályhában - sok mindent meg tudunk élni így együtt, sok szélsőséget is. Az a szerencse, hogy hasonlóan állunk hozzá ehhez, mind a hárman - lassan mind a négyen. (Török-Illyés Orsolya az interjú készítésének idején nyolc hónapos terhes volt - a szerk.) Lujza egész jól alkalmazkodott ehhez az életmódhoz. Épp a napokban került a kezembe a napló, amit a vele való terhességem alatt írtam, és az állt benne, hogy az első dolog, amit majd meg kell tanulnia velünk kapcsolatban, az az, hogy 'egyszer hopp, másszor kopp'. (nevet) Jancsótól származik ez a duma.

Filmhu: Lujza már két filmetekben is szerepelt...

TIO: Először egy Jancsó filmben szerepelt, aminek tök véletlenül kerültünk a forgatására.

Filmhu: Terelgetitek őt a pálya felé? Szeretnéd, hogy színésznő váljék belőle?

TIO: Én sem vagyok színésznő. Az lesz, amihez kedve lesz. Most ebben van benne, mert ez az életünk. Nem tudnék a konvexről meg a konkávról magyarázni neki, mert nem az foglalkoztat. Arról ötletelünk, hogy mi legyen a film címe, és ő bemegy az oviba, és verziókat gyűjt. Nem vinném el egy reklámfilmes castingra, mert ez a  része engem sem érdekel. Egyáltalán nem extrovertált különben, nincs benne ilyen jellegű ambíció, még azt sem szereti, ha az oviban felköszöntik. Arra kíváncsi vagyok, hogy később hogy fog visszaemlékezni erre az időszakra. Az én anyukám is színész volt, de én teljesen kimaradtam az életének ebből a részéből, és ezt hiányoltam is. Ha azt mondja, hogy játsszak vele egy darabban, boldogan tettem volna. Valahogy mi nem is tudtunk soha igazán közel kerülni egymáshoz.

Filmhu: Mi az oka annak, hogy szinte csak Szabolcs filmjeiből ismer a közönség? Nem tudom elképzelni, hogy ne gondolkodnának benned más rendezők, ne találnának meg időről-időre izgalmas szerepek....

TIO: Nem mondom, hogy nem vonz. Sok olyan ember van, akinek érdekel a világa. Vannak olyanok is - mint például a Buharovék - akiknek nagyon élvezem a filmjeit, de nehezen tudnék részt venni bennük, mert nagyon mások, mint én vagyok. De nem mondanám azt sem, hogy elzárkózom az adódó lehetőségek elől... hogy mondjam. Kár lenne nekem azon panaszkodni, hogy nem én játszom az összes magyar filmrendezőnél a főszerepeket, hiszen rengeteg színész van, és sokuknak pont az az álma, hogy találjon egy olyan rendezőt, akivel folyamatosan együtt dolgozhat. Egy színésznek az nagyon nagy dolog, ha egy rendező újra vele akar dolgozni. Kétségtelen, hogy annyira hozzátartozom Szabolcs világához, hogy őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogy még valaki velem képzelje el a saját vízióját. Hiszen itt nem arról van szó, hogy játszottam Szabolcs egy vagy két filmjében, hanem jóval többről - szervesen hozzá tartozom ahhoz, amit az ő filmjei jelentenek. Mindenki arra törekszik, hogy egyéni hangot tudjon megütni, és ezt nyilvánvalóan nem valaki másnak a részével képzeli el. De én nagyon büszke vagyok ezekre a filmekre. Sok ember még csak film közelébe sem kerül. Tökéletesen elégedett vagyok azzal, hogy ez nekem megadatott.

Filmhu: Kit tartasz a legizgalmasabbnak a mai magyar filmes közegben?

TIO: Buharovékat már említettem, de Mundruczó Kornél Johanná-ja is az egyik kedvencem volt. Magát Tóth Orsit is nagyon kedvelem, vele például szívesen dolgoznék együtt. Kornél és az ő munkatársainak filmkészítéshez való hozzáállása áll talán legközelebb hozzám,  de nehezen tudnám magam egy Mundruczó-filmben elképzelni. Nagyon rokonszenves Gigor Attila, Kocsis Ági világa, M.Tóth Gézával pedig kifejezetten élmény volt a közös munka.

Filmhu: Többször nyilatkoztad, hogy nem ragaszkodsz görcsösen a szakmádhoz. Minek tudod magad elképzelni?

TIO: Az én döntéseim inkább abba az irányba határozottak, hogy mit nem akarok, mit nem csinálnék. Egyébként nem feltétlenül kell nekem valaminek lenni. Nagyon egyszerű dolgokban is meg tudom találni a magam útját. Egy regény elolvasása sokszor felér egy több hetes forgatás tapasztalatával. Inkább az van előttem, hogy mivé szeretnék válni emberileg: egy hétköznapi, szabadon gondolkodó öregasszony képe lebeg a szemem előtt. Az, hogy mivel foglalkozom - másodlagos. Azt szeretném, hogy az unokáimmal is el tudjak majd beszélgetni.