Werner Herzog (zseni) vesszőparipája, hogy a kultúrának, ahhoz, hogy fennmaradhasson, „adekvát képekre” (adequate images) van szüksége. Na most Fliegauf Benedek Tejút-ja nem azért súlytalan film, mert esetleg „blöff” (a rendező nevezte annak, „esetleg blöff”, bár esetleg valami zseniálisnak is nevezte, amit most itt nem kommentálnék), hanem mert a tíz állóképben, amelyet felvonultat, indusztriális és természeti táj valamint az ember interakciója követhető nyomon. Tíz apró történetet mesélnek el, néha egészen fantáziadús ötletekre alapozva, néha pedig csak egyszerűen elcsépelten, szóval ezek a tablók nem igazán ütik meg a herzogi mércét. Pedig ahhoz, hogy az ember legalább adekvát legyen, olyan túlságosan meg sem kell erőltetnie magát. És valahogy ebből a filmből is ez árad: különösebben senki nem erőltette meg magát.

Ui.: Rajongóim (anyám és a kutya) két táborra oszlanak: egyik fele arra ösztönöz, hogy kussoljak a nőkről, akikkel a Szemlén összefutok, a másik csapat pedig éppen ennek ellenkezőjéről próbál meggyőzni. De arról a csajról, akivel egyik kedves barátom – mivel neve elhallgatását kérte, hívjuk Gorgozola „Petőfi” Bélának – ismertetett össze, nem hallgathatok! Hosszú fekete haj, gyönyörű arc, humorérzék (amihez penge ész is járult), brutális nőiesség – nos, kész voltam… És még a filmes ízlése sem utolsó! Szia Dóri!