Mindig kockázatos vállalás egy megtörtént katasztrófát fikcionalizálni és játékfilmes formában a világ elé tárni. Különösen, ha az a nem is oly távoli múltban történt és az eset túlélői és/vagy azok hozzátartozói még élnek, nem beszélve arról, hogy a tömegfilmgyártás milyen gátlástalanul hatásvadász módon szokott visszaélni a based on true events „jeligével”. Márpedig J.A. Bayona rendező pontosan erre vállalkozott, ráadásul karrierje során nem először. 2012-es A lehetetlen című filmjében a 2004-es thaiföldi cunami borzalmát mutatta be egy turistacsalád szemszögén keresztül, a film erejét a műfaji filmesektől egyre ritkábban tapasztalható érzékenység és emberközpontúság adta a primitív, túltolt meghökkentés és szörnyűlködtetés helyett. Akárcsak A hó társadalma esetében is.
A spanyol rendezőt tehát kiemelten érdeklik az extrém helyzetbe került, túlélésükért súlyos küzdelmet folytató emberek történetei és belső folyamatai, illetve ezek legátélhetőbb képi ábrázolása. Bayona eszelősen nagy munkát fektetett A hó társadalma előkészítésébe: közel egy évtizeden át fejlesztette a projektet, több mint 100 órányi interjút készített a tragédia túlélőivel, akiket az alkotói folyamatba is bevont. A színészek és a stáb különböző részlegeinek vezetői is kapcsolatba kerültek velük, hogy együtt a lehető legrészletesebb és leghitelesebb módon meséljenek a történtekről. Bayona mély és bizalmi kapcsolatot épített ki ezekkel az emberekkel, akik ahhoz is hozzájárultak, hogy a filmben a saját nevükön szerepeljenek.
Nem mellesleg a Hollywoodban is biztos lábakon álló és jó kapcsolatokkal bíró filmes (rendezett már Jurassic World-döt és az Amazon Gyűrűk ura sorozatának két epizódját is) erőfeszítéseinek köszönhetően magas költségvetésből és külső helyszíneken (többek közt a baleset helyszínén!) forgathatott. Mindez teljes mértékben érződik a kész alkotáson. Az első perctől áthatja, ha nem is a kimagasló szerzőiség, de az erőfeszítés, a profizmus, az igényesség és a kétségbevonhatatlanul nemes szándék.
Bayona tisztában volt azzal, hogy a közönség nagy része pontosan tudja, mi fog majd történni az egyes szereplőkkel, így meg sem próbálta bárminek az ellenkezőjét elhitetni. Viszonylag gyors expozíció során megismerjük a film kiemelt szereplőit, akik a későbbiekben is a fókuszban maradnak és rögtön az első félórában megtörténik a repülőgép-szerencsétlenség is. Mégpedig olyan velőtrázó módon, ami miatt nehéz lesz elfelejteni a katasztrófa képeit. Nem a klasszikus, suspense-re épülő fokozás, hanem az élményszerűség, a zuhanás tehetetlensége, a pánik, a becsapódás mindenen áthatoló pusztítása, a sokkoló hangeffektusok (csattanások, törések, sikolyok horrorisztikus elegye) maximális és széleskörű bevetése történik meg, amely teljesen letaglózza az embert.
A későbbiekben sincs hiány meghökkentő és brutális jelenetekből, de szerencsére jelentősen nagyobb hangsúlyt kap a zuhanást követő, ép ésszel felfoghatatlan fizikai-lelki küzdelem a túlélésért, amely több ezer méter magasan, a világtól elvágva, megfelelő élelem és meleg ruhák nélkül, a hó és fagy végtelen fogságában 72 napon át tartott.
A hó társadalma a bemutatott rémségekkel együtt is szemet gyönyörködtető film, a külső helyszínek utánozhatatlan adottságai és a horrorfilmek világából jövő Pedro Luque operatőr remek térhasználata a fősodrú, streamerekre készült filmeknél ritkán tapasztalt atmoszférát teremtenek. Szinte minden pillanatban az események résztvevőiként érezhetjük magunkat, az intim párbeszédeknél és a sokkolóan életszerűen megkonstruált katasztrófafilmes jelenetnél egyaránt. A széttört repülőben fagyoskodó emberarcok apró rezdülései, az elfagyott végtagok fekete sebei, a mindent átható hideg áthasítja a teret, a bőrünkön érezzük a filmet. Csak a szédítő drónfelvételek zökkentenek ki ebből az állapotból. Madártávlatból a szenvedés elcsendesül és csak a hegyek mély csendje marad velünk. A végtelen hótakaró, amely lehetetlenné tette a kereső csapatok számára, hogy megtalálják a lezuhant roncsot. Ők azonban látják a gépeket az égen, mégsem tehetnek semmit, amely a fizikai szenvedéssel egyenértékű fájdalommal nehezedik rájuk.
Habár szinte minden aspektusában hitelesen követi a valódi történéseket, így a filmben is 33 ember éli túl a zuhanást (a túlélők száma később tovább fogyatkozik), A hó társadalma nem képes konzekvensen egy csoportként kezelni a hőseit. Ugyan végig igyekszik minden szereplőjét aktivizálni, beszéltetni, ám ez többnyire kétdimenziós, mindenkit egy-egy markáns tulajdonsággal ellátó jellemábrázolásban merül ki.
Ráadásul a filmet végignarrálja az egyik szereplő, Numa (Enzo Vogrincic), akinek nem csupán személyes megéléseit halljuk, hanem a többiek belső gondolatait is közli, érzelgősnek ható merengései is végigkísérik a filmet. Ez az elem nem csupán szükségtelen, de olykor az organikusan épülő, nonverbális képsorokból finoman áradó drámaiságot is felhígítja.
Ez azért különösen fájó gyengesége a filmnek, mert a szereplőgárda nagyrészt pályakezdő, fiatal dél-amerikai színészei egytől-egyig nagyszerűek. Tekintetük kifejező, egyre elgyötörtebb, egyre sivárabb és vékonyodó arcuk közelképei legalább olyan emlékezetesek, mint a grandiózus totálok a végeláthatatlan hegylánculatokról. Különösen figyelemre méltó a Numát megformáló Enzo Vogrincic alakítása, akit nem csupán külső adottságai, de érzelmi amplitúdója és érzelemgazdagságát finoman kifjezező arcjátéka alapján is joggal lehet az uruguayi Adam Drivernek nevezni, így nem véletlen, hogy egyértelműen ő a legmegjegyezhetőbb szereplő.
A film címe és szüzséje is arra enged következtetni, hogy a narratíva középpontjában az emberi közösség természete és dinamikája lesz, illetve annak átformálódása extrém körülmények között. Ugyan sok esetben nélkülözi a mélységet és a pszichésen összetettebb karaktereket, az élni akarás megőrzéséért folytatott együttes harc így is meghatóan bontakozik ki. Noha az őket körülvevő környezet teljesen élettelen és arra sincs esélyük, hogy bármiféle gyüjtögető-vadászó életmódra berendezkedjenek, gyorsan megindul az élet újjászervezése. A filmben a túlélők gyorsan hierarchiába rendeződnek, a rögbicsapat tagjai a jól bejáratott csapatdinamika szerint igyekeznek a lehető leghasznosabb tagjai lenni a közösségnek, akik megpróbálnak a semmiből is életre alkalmas tereket létrehozni. A kettétört repülőből szállás, a bőröndökből torlasz lesz, a széttört ablaküveg pedig vágóeszköz, amellyel a legsúlyosabb áldozat meghozatala lehetővé válik.
A kannibalizmus ténye sokáig vetített sötét árnyékot a túlélők életére, a közvélemény is sokáig elítélte őket érte, míg végre belátták, ez volt az egyetlen lehetőségük. A film hősei is súlyos morális válságba kerülnek és csak fokozatosan, amikor már az éhhalál fenyegeti őket, veszik rá magukat arra, hogy halott társaikból egyenek (ekkor sem mindenki). Ráadásul a katolicizmusukba mélyen kapaszkodó emberek a lelkük elkárhozásának gondolatával is kénytelenek megküzdjeni, ezek pedig a film legfájóbb, mégsem túltolt pillanatai. Az emberevés iszonyata nincs eltusolva, de nem is él vissza vele Bayona.
A történet előrehaladtával az életben maradtak már önként ajánlják fel társaiknak, hogy egyenek a testükből, miután meghaltak. Ez a mélyen felkavaró tény egyúttal ritkán tapasztalt önfeláldozás históriája is, amiben a maga groteszk és borzalmas mivoltában az ember kettőssége is megnyilvánul. Az érző és lelkiségét féltve őrző embert pont érzékenysége juttatja arra a döntésre, hogy hite hagyományaival szembekerülve, testét halála után ne saját részeként kezelje, hanem társai túlélésének zálogaként. Ez az áldozat mentette meg 16 ember életét. Két túlélő, Fernando Parrado és Roberto Canessa több heti éhezés és szenvedés után ezért volt képes átkelni az Andok négyezer méteres hágóin és tíznapos menetelés után Chilébe érkezve értesíteni a hatóságokat a történtekről.
Az emberi fajt a semmihez sem fogható adaptációs képességei tették a bolygó urává, s ezek a lenyűgöző ösztönök azóta is mélyen belénk vannak kódolva. Az Andokban lezuhant csapat története egészen látványosan igazolja mindezt. Bár felfoghatatlan a kín, amit ezek az emberek átélhettek, bajtársiasságuk és élni akarásuk hihetetlen története páratlanul felemelő.
J.A. Bayona karrierje egyik legjobb filmjével képes volt méltó, hiteles és megkapó emléket állítani minden szörnyűségnek és hősiességnek, ami azon a hegyen történt. A hó társadalma nagy és hozzáértő gondossággal készített film, amely számos kiváló fiatal színész karrierjét robbanthatja be, nem véletlenül lett Spanyolország idei Oscar-nevezettje, és jó eséllyel az Oscar-gálán is találkozni fogunk vele. Túldramatizáltsága és olykor felületessége ellenére lehetetlen nem átérezni, amennyire ez az otthon kényelmében megtörténhet, ezt a komplex és nem véletlenül újra és újra felidézett történetet.
