Vasárnap a Filmszemlén: Már csak egy film kell

Ha már filmekről írok, mindig próbálom azt az elvárást támasztani magammal szemben, hogy üres fejjel ülök be, nem lesznek elvárásaim, minden az abszolút középtől indul. De ha egyszer felkelek vasárnap korán ebben a rettenetes időben, hogy reggel 9-kor megnézzek egy dokumentumfilmet, annak legalább a fejemet le kell vinnie. Pálos Györgytől az Ahogy te akarod nem szaggatta szét a vásznat, de okosabb lettem tőle. A Berettyójfalu környéki településeken működő Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskoláiról szólt, a szervezet alapítójáról, L. Ritók Nóráról és azokról a súlyosan hátrányos helyzetű gyerekekről, akiket iskola után az intézményeiben foglalkoztat. Pálos kamerája nem marad az osztálytermekben, hanem kimegy a cigánysorra is, ahol L. Ritók rendszeres, apró adományokat oszt és bemegy egy gyámügyi megbeszélésre, ahol az egyik diákjának az elhelyezését tárgyalják. De mégis az elkészült munkákon van a hangsúly, azokon a színpompás rajzokon és festményeken, amiket ezek a gyerekek alkotnak minden központi oktatástól mentesen. L. Ritók egyszer megmutat egymás mellett egy rajzot a saját iskolájából és egyet a térség általános iskolájából, ugyanattól a gyerektől. Az előbbi egy pszichedelikus fantáziavilág, az utóbbi egy üres rajzlap közepén egy szürke váza és nekem ökölbe szorul a kezem. Aztán meglátom a film végén a díjakat, amiket nyertek két év alatt. Sokáig tart a felsorolás.

Rövid dokumentumfilmeket nézni jó, okosnak érzem magam utánuk és hamar végük van. Pelsőczy Petra filmje, a Játék a tér az ötvenes évek lottóházairól és lottóüdülőiről ráadásul szórakoztató is. A sok archív felvétel ellenére sem lesz negédes retró. A Franken Leó utcai lottóház lakói kedves nénik, a Baross tériben cuki öreg pár lakik, a balatonalmádi üdülőben is még vannak “elsőgenerációsok”, a történeteik nem elképesztőek, maximum a szerencse amivel megszerezték őket. Pont elég negyven percre. Az valamennyit levon az értékéből, hogy a stáb a filmben feltűnő összes tükörben megjelenik, de mindent kárpótol a végén az a balatonalmádi steadycam jelenet, amikor a kamera végignézi az üdülők kertjét, az már nem csak a lottónyertesekről szól.

Tudományos-ismeretterjesztő filmeket nézni nem mindig jó. Mondjuk kezdésnek véletlenül beültem egy dokumentumfilmre, ami egy erdélyi esküvővel kezdődött, és nem értettem, hogy lesz ebből a szkeptikusságról szóló Kételkedem, tehát vagyok, aztán rájöttem, hogy ez az Óperenciás tengeren is túl, futottam rögtön át a Körhinta terembe. Ahol Nagy Attila János filmje már ment, pontosan nulla néző előtt. Én megértem, hogy vasárnap napközben jobb dolga is van az embernek, mint hogy BETA-ra forgatott vegyes színvonalú filmeket nézzen, de nem csoda, hogy sokan egyesen a magyar gyártású tudományos-ismeretterjesztő filmek halálát sírják, ha senki nem kíváncsi rájuk.

A Kételkedem, tehát vagyok egyébként többet érdemel annál, hogy én lássam egyedül a világon a sajtóból, de remélem a kritika mindenképpen jót fog tenni neki. Kezdjük a rosszal: Fiar András szerkesztő-riporterként a kereskedelmi televíziósás legdohosabb viselkedésformáját hozza, az okoskodó, félmosolyú, nénik kedvence figurát, ami reggeli műsorsávba és skanzenokban forgatott főzőműsorokba való, nem - tessenek figyelni! - ezoterikus svindlerek leleplezéséhez. És ha már kereskedelmi televíziózás, a riportkészítésnek nem az Aktív a műfaj csúcsa, nem kell hülyéskedni vicces zenével, minden elmondani háromszor, reluxákat imitáló átvezetéseket használni vágáshoz, néha diliből felgyorsítani a képet és folyamatosan kiírni, hogy pontosan milyen kísérlet is zajlik. Érdemes bekapcsolni a Discovery csatornákat és megnézni rajtuk a hasonló szándékú műsorokat, mint mondjuk a Mythbusters vagy a Brainiac, hogy lássuk, tényleg ki lehet törni ‘97 sötét árnyékából. Persze ezek a műfaj extrémjei, és tényleg egy asztráltest kísérlethez nem kell felrobbanó bikinis nőket toborozni, de vannak átmenetek.

Most hogy ezt kifüstöltem magamból, jöjjön a jó. A Kételkedem, tehát vagyok muszáj ebben az országban. Muszáj ott, ahol nyugdíjasok ezrei vesznek teljesen haszontalan méregtelenítő bizgentyűket, az emberek azt hiszik, hogy mágneses sufnituninggal kevesebbet fog fogyasztani a kazán és általában hallgatnak mindenkire, aki egy kiégett és meghajlított csillagszórót lóbálva mondja meg, hogy miben mennyi az energia. Ha legalább egy maréknyi emberhez eljut a film, amiben tudományosan bebizonyítják, hogy nem hatásos a pálcás vízkeresés, a túlárazott “nanotechnológiás” benzinadalék és egyéb humbugok, akkor kevesebb szerencsétlent csapnának be. Az meg, hogy ennyire avítt a film, azt is jelentheti, hogy univerzálisan érthető.

Höjj, amikor az előző bekezdést írtam még előttem volt Az ügynökök a paradicsomba mennek (sajtóanyagokon és honlapcímen Az ügynökök a Parlamentbe mennek), ami még súlyosabb volt az érdemes történet és érdemes ötlet kisbaltával való szétszecskázásának. Dézsy Zsolt filmje a magyar rendszerváltás, pontosabban egyik kulcsszereplőjének, Kárász Mátyásnak a története, hogyan lett aktivistából besúgó aztán az első szabad Parlament képviselője. A téma kell, hiszen szükségünk van egy múlttal szembenéző, nem nosztalgiázó politikai drámára, ami érthetően megfogalmazza a rendszerváltás körüli mismásolásokat. Az ügynökök nem ez a film, hanem az, ami a témáján és ambícióján kívül borzalmas: szörnyen pixeles digitális videókép, bénán bevilágított szobabelsők, Életképekbe való plánozás, anakronizmus és folytonossági bakik egymás hegyén hátán, csapnivaló színészi játék, az egészből süt a “hagyjuk, jó lesz, menjünk tovább” magatartása. Ami bosszantó, mert a forgatókönyv tényleg úgy halad, ahogy az életrajzi filmek szoktak, Dézsy pedig forgatott a Parlamentben, az Operában és a Csillag börtönben is, de közben a ‘86-os kocsmában egy Worddel szerkesztett felirat hirdeti, hogy “III. Kategória”, az illegális nyomdánál a polcon DVD-lejátszó doboza van, a őskomcsik lakásában pedig IKEA lámpák. És ezek csak a piszlicsáré dolgok. Jó, hogy van dramatizált mozgóképünk a rendszerváltásról, most már csak egy film kell. Nekem meg már nem kell film egyáltalán, mert ezután csak a zárórendezvény maradt.

Ami tulajdonképpen szolid és eseménytelen volt. Dettre Gábor rendreutasította a szervezőket, hogy miért szól zene a beszéde alatt, Cserhalmi György kicsit úgy lihegett a mikrofonba mint egy kellemetlen nagybácsi a lagzin, Szőcs Géza államtitkár beszéde pedig sokat ígért - például hogy előszedik a dobozból Mészáros Márta rövidfilmjét, a 2001-es Csodálatos mandarint, egy ember belefütyült.